Könyvkritika: Kim Harrington - Perception - A hatodik érzék

A könyvsorozat első részét, a Clarity - A tisztánlátót még márciusban olvastam, s habár nem nyerte el a tetszésemet, mivel csak ez az egy folytatás készült hozzá, úgy döntöttem, idővel ezt is elolvasom. Az idő eljött, azonban reményeimmel ellentétben a minőség nem változott.

A történetről röviden: Miután Clare Fern különleges képességei segítségével a rendőrség sikeresen oldott meg egy gyilkossági ügyet, a lányt már nem flúgosként, hanem igazi celebként ünneplik a suliban. Őt azonban más dolgok foglalkoztatják: tépelődik két srác, egykori barátja, Justin, valamint a nyáron megismert Gabriel között. Amikor valaki titokzatos leveleket és ajándékokat kezd el küldözgetni neki, eleinte a fiúkra gyanakszik, ám rejtélyes hódolója rajongása egyre hátborzongatóbb lesz, így Clare nyomozásba kezd, hogy mielőbb fényt deríthessen az illető kilétére…

A bevezetőben már utaltam rá, hogy az első könyv nem igazán nyűgözött le, a helyenként ügyesen kivitelezett elterelések és feszültségkeltések ellenére kiszámítható volt a történetvezetése, a karakterei pedig rettentően sekélyesek és kidolgozatlanok voltak. Akadt azonban egy olyan részlet, ami izgalmas folytatást ígért, legfőképpen emiatt döntöttem úgy, hogy elnyomva negatív érzéseimet, belevágok a második rész elolvasásába. Hát, mint oly sokszor, ezúttal is tévedtem, ugyanis az írónőnek esze ágában se volt foglalkozni ezzel a szerintem remek lehetőségeket rejtő történetfoszlány kibontásával, helyette inkább felcsavarta a tinidrámát meg behozta ezt a zaklatós szálat, ezzel újabb unalmas, dühöngő és szitkozódó perceket okozva nekem. Ezek szerint csak én, az egyszerű olvasó, aki nem csak szimplán sodródik az eseményekkel, hanem folyamatosan gyártja az ötleteket, elméleteket, hogy mi lesz a végkifejlet, vagy hogy mi minden derülhet még ki az elszórt információmorzsákból, gondolta úgy, hogy a Clare apját körüllengő rejtély érdekes alapja lehet a második könyvnek. A nyugat-massachusettsi paranormális képességekkel bíró csoport, ahonnan Clare szülei származtak, szintén egy olyan adalék volt, amiből rengetegféle sztorit ki lehetett volna hozni, de nem, Miss Harrington úgy érezte, ha már egyszer felült a young adult-vonatra, akkor még véletlenül sem próbál elrugaszkodni a műfaj bevált sablonjaitól, hogy valami mást, valamennyi eredetiséget tartalmazó történetet tegyen le az asztalra, mert hát azt ugyan ki olvasná el? Az is jól látszott a könyvön, hogy a hölgy mindenáron szeretett volna számtalan tinédzserkori problémával foglalkozni, csakhogy mindegyiket olyan esetlenül és kidolgozatlanul építette be a sztoriba, hogy a mondanivaló elveszett két oldallapozás között. A másság, a tömegből való kilógás már az első könyvnek is központi témája volt, hiszen a különleges képesség egyfajta metaforája volt ennek, de sem ott, sem itt nem jött át igazán, hogy ezzel hogyan is kéne megbirkóznia egy tininek. A gimis hierarchia problematikáját, a bálok, bulik fontosságát más, hasonló műfajú ifjúsági könyvek sokkal részletesebben és árnyaltabban mutatták be, itt borzasztóan hiteltelen volt az egész. Eleve rosszul indult azzal, hogy Clare elkezdett azokkal lógni, akik korábban csúfolták, holott a véleménye nem változott a viselkedésükről, viszont úgy gondolta, így könnyebb lesz az élete. Öhm, oké, tehát az a helyes döntés, hogy elfelejtesz minden kellemetlen percet, amit valaha okoztak neked, s haverkodsz az egykori gúnyolódókkal ahelyett, hogy továbbra is tartanád tőlük a két lépés távolságot, pláne hogy még közös témátok, érdeklődési körötök sincs… Folytatva a sort, az írónő egy nagyon gyenge próbálkozással az egyik szőke, népszerű csajon keresztül igyekezett bemutatni, hogy a külsőségek ellenére az ő életük sem fenékig tejfel. Ezt értékeltem is volna, ha öt oldalanként nem keverte volna folyamatos ellentmondásba a figurát, amivel az éppen megszületett szimpátiát egyből meg is ölte, ezt a húzást ráadásul még egyszer megismételte. És hát persze ott voltak a fényes páncélú, jóképű lovagok… helyett a tinifantáziákra szabott tökéletesen izmos, feszülős pólókban járkáló, csak a főszereplőért epekedő, nyálas mondatokkal támadó fiúcskák, akiknek egynéhány mondatán már kínomban röhögtem és a szemeimet forgattam. Nem mintha én nem hinnék abban, hogy vannak ezen a világon udvarias, romantikus lelkű pasik, de ez a kisiskolás szint kiverte nálam a biztosítékot. A legrosszabb azonban Clare látványosan szenvelgős töprengése volt, hogy vajon melyik srácot válassza. Az egész azért volt rémesen kínos, mert úgy gyötörte magát ezzel a döntéssel, hogy közben semmi igazi programot nem csinált egyik sráccal sem. Ha nem töltesz velük tartalmas időt, nem ismered meg őket jobban, akkor mi alapján választasz? Hogy melyiknek tüzesebb a tekintete? Ja igen, Gabrielnél rendszeresen visszatérő jellemzés volt ez a tüzes tekintet, már attól féltem, hogy egyszer csak lángra lobban a kezemben a könyv (hahaha). Arra nem is kéne pazarolnom a szót, mégis megteszem, mert számomra eléggé olcsó és bizonyos szinten unszimpatikus megoldás volt, hogy az egyik srácnak direkt olyan jeleneteket írt az írónő, amikben negatív színben tüntette fel, már-már a zaklatónál is rosszabb volt, szóval ebből kiindulva nem volt kérdés, kit szánt végül a főhősnő mellé. Véleményem szerint ha már egy író szerelmi háromszög megírására adja a fejét, akkor az elbeszélés során pártatlannak kell maradnia, s egyenlő felekként, részletes tulajdonságok mentén kéne megrajzolnia a két illetőt, hogy az olvasó maga választhasson kedvencet, és szurkoljon neki, nem pedig a megadott irányjelzéseken haladva szimpatizáljon az alkotó által előre kijelölt egyénnel. Ami a történetet illeti, az első könyv gyilkossági nyomozásához mérten nekem kicsit visszalépés volt ez a zaklatós sztori, habár megint volt gyilkosság is, ezúttal azonban Clare nem vett részt a nyomozásban, pedig az talán feldobta volna valamennyire a cselekményt. A titokzatos hódolóval kapcsolatban két dolgot egész jól csinált az írónő: a feszültségkeltést és az elterelést. Egy rövid ideig. A nyugtalanító jelenetekből, melyekben Clare érezte, hogy figyelik, abszolút átérezhető volt a félelem, az első üzenetek és képek megérkezésekor még képes volt az orromnál fogva vezetni az írónő, de aztán elég hamar kitisztult a köd, s jóval a nagy leleplezés előtt tudtam, ki a zaklató, sőt még az ehhez köthető plusz csavarra is idő előtt rájöttem. Miss Harringtonnak vagy nem kéne erőltetnie ezt a krimivonalat, vagy többet kéne olvasnia arról, hogyan kell ügyesen mozgatni a szálakat, s mindenkit gyanússá tenni, hogy fogalma se legyen az olvasónak a valódi elkövetőről, mert a kezdeti szemfényvesztés után olyan átlátszóan pakolta egymás után a jeleket, hogy az izgalom hamar elröppent, hiszen a szereplők előtt oldottad meg a rejtélyt. A természetfeletti szál most sem kapott nagy hangsúlyt, ez is csak egy kötelezően berángatott, de ki nem használt összetevő volt.

Nem is tudom, van-e értelme külön részt szentelnem a karaktereknek. Clare, a főszereplő pár alkalommal kiváltott belőlem némi szimpátiát, együttérzést, viszont a suliban tanúsított viselkedése és a két srác miatti nyűglődése elég hamar elidegenítettek tőle. A bátyja, Perry a nyáron történt események hatására alaposan megváltozott, zárkózott lett, de a szorongása, a jövőjével kapcsolatos aggodalmai ugyanolyan kidolgozatlanok lettek, mint a könyv többi része, így ő is egy érdekesnek tűnő, végül azonban elpocsékolt szereplő lett. Mallory, a különc lány, akivel Clare összebarátkozott, karakterrajza szintén a már felsorolt hibákkal rendelkezett, amit azért bánok nagyon, mert ő volt az, akiben megvolt a potenciál, hogy a kedvencem legyen. A két srác meg kész katasztrófa volt: tisztán látszott, hogy csak a szerelmi háromszög-címke miatt kellettek. Belső tulajdonságaik alig voltak, csak a külsőjük volt hangsúlyozva, meg az, hogy mennyire odavannak a főszereplőért, ennek ellenére a közös jeleneteikben semmilyen kémia vagy vonzalom nem érződött, annál több volt viszont az elcsépelt, üres szó.

Összességében nézve örülök, hogy túl vagyok ezen a könyvön, és egyben a könyvsorozaton is. Az érdekesnek tűnő természetfeletti szálnak sajnálatosan bedőltem, aminek eredményeképpen egy helyenként vállalható, nagyrészt azonban unalmas, kidolgozatlan és rettentően sablonos történeten kellett magam végigszenvednem, ami hozta a műfaj alsó kategóriájának ismerős elemeit ahelyett, hogy kezdett volna valamit az elejtett apróságokkal, melyek rengeteg potenciált rejtettek magukban. Megfogadtam már sokszor, hogy körültekintőbben keresgélek e műfaj könyvei között, ehhez képest újra és újra belefutottam az ehhez hasonló borzalmakba, de igyekszem tanulni, s ettől fogva még többször és még jobban át fogom gondolni, hogy tényleg érdekel-e engem az adott könyv története.

Értékelés: 2/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A borítót. Az legalább szép.

  - Azt a kevés alkalmat, amikor Clare használja a képességét.