Említettem már, hogy tavaly az egyik elolvasott Vörös
Pöttyös könyv hátulján található könyvcímekből kiszemezgettem az érdekesnek
tűnő köteteket, s alkalomadtán ezek közül választok magamnak olvasmányt. A
bejegyzés mai tárgyát képező könyv szintén erről a listáról került ki.
A történetről röviden: Clarity Fern Eastportban él, és
édesanyjával, valamint bátyjával családi jósdát üzemeltetnek, ugyanis
mindhárman különleges képességekkel rendelkeznek: a lány, ha hozzáér egy
tárgyhoz, látomásai lesznek annak birtokosáról, illetve bárkiről, aki valaha
használta, anyja telepata, bátyja, Perry pedig beszélni tud a szellemekkel.
Amikor egy fiatal turistalány gyilkosság áldozata lesz, Clare a nem hivatalos
nyomozásban találja magát, volt barátja és az új rendőrfőnök fia mellett. Hamar
kiderül, hogy Perry lehet az első számú gyanúsított, így a lány versenyt fut az
idővel, hogy bizonyíthassa testvére ártatlanságát…
Habár az elmúlt években egyre kevésbé érdekelnek a
természetfeletti elemekkel és tinédzserekkel operáló, némi romantikával
megfűszerezett, de általában középszerű történetek, ha olyanra bukkanok, amiben
van valami egyediség, azt szívesen elolvasom. Ebben a sztoriban a különleges
képességek nyomozás közbeni használata tűnt izgalmasnak, olyan, egy-két epizód
erejéig látott sorozatok jutottak eszembe róla, mint A médium vagy a Szellemekkel
suttogó, igaz, itt tinédzserek nyomoztak, nem hivatalos keretek között, s
mivel tinikorom egyik kedvenc olvasmányának tartom Anthony Horowitz Tim és Nick
Diamond-sorozatát, amiben egy harmincas, kétbalkezes egykori rendőr és jóval
eszesebb tizenéves öccse magánnyomozó irodát vezetnek, s humorral és akcióval
átszőtt jelenetekben kapják el a rosszfiúkat, úgy gondoltam, e két műfaj
kombinációja garantálhatja a jó olvasmányélményt. Hát, sajnos nem így lett. Nem
hiába hangsúlyoztam ki, hogy tinikoromban szerettem Horowitz könyveit,
mostanában inkább a szövevényesebb, kidolgozottabb nyomozási ügyek kötnek le,
mint amilyen például A Halál angyala
cselekménye volt, ezért is éreztem meglehetősen hiteltelennek, hogy
tinédzsereket engednek egy gyilkossági ügy közelébe csak azért, mert az
egyiknek a polgármester az apja, a másiknak a rendőrfőnök, a harmadik meg
különleges. Nem azt mondom, hogy a koncepció volt rossz, inkább a megvalósítás
lett kidolgozatlan, a krimikre jellemző függővéges fejezetek, melyek arra sarkallják
az olvasót, hogy ne álljon meg, hanem folytassa az olvasást, elsőre jó ötletnek tűntek, egy idő után azonban azt okozták, hogy pillanatok alatt
elfelejtetted, honnan indult a sztori, mert csak loholtál az események után, de
közben semmi pluszt nem kaptál. A szereplők papírmasé, ezerszer látott figurák
voltak, egy, maximum két tulajdonsággal, illetve egészen kiakasztó viselkedéssel,
az ügy felderítése, a nyomok keresése is különösebb feszültség nélkül zajlott.
Azt viszont elismerem, hogy a félrevezetések jól működtek, én legalábbis nem
jöttem rá, ki az elkövető, a „mindenki gyanús” felvetésből kiindulva több
karaktert is úgy mozgatott az írónő, hogy ne legyél biztos az ártatlanságukban.
Perry esetében egy ideig ügyesen adagolta a kételyt, hogy tényleg
elkövethette-e ő vagy semmi köze hozzá, de aztán abbamaradt a karakterépítés és
egy rettentően idióta srác portréja rajzolódott ki előttem, ami főleg azért
kár, mert Clare folyton azt hajtogatta, milyen szoros a kapcsolatuk és hogy a
bátyja a család magabiztos bástyája, ehhez képest irtó ciki és átgondolatlan
cselekedetei voltak. A végső leleplezés, a tettek mögötti motiváció viszonylag
érthető és érdekes volt, ám korántsem okozott nagy meglepetést, esetleg
katarzist, ugyanis az egész könyvből hiányzott az igazi feszültség. A nyomozás
mellett/közben egy szerelmi háromszög is kialakult, az ilyen műfajú könyvek
majdhogynem kötelező, ám számomra egyre unalmasabb, hovatovább felesleges
eleme. Clare ingázása a két srác között, a pár oldalnyi eltéréssel elcsattant
csókok eléggé idegesítettek, ahogy az a tény is, hogy természetesen mindketten
tökéletesek voltak: sármosak, magasak, izmosak, az egyikben vadság és tűz ég, sőt úúú, még tetoválása is van!, a másik meg mintha a tündérmesék megtestesült
hercege lenne a szőke hajával, a lány utáni udvarias sóvárgásával. Nem tagadom,
voltak és vannak idők, amikor jó érzés ilyen fiúkról olvasni és a főhősnő
helyébe képzelni magam, de itt annyira zavaróak voltak a velük kapcsolatos
orbitális klisék, hogy csak csalódottan ráztam a fejem közös jeleneteiknél. Ó,
igen, visszacsatolva egy kicsit az elterelésekhez: mint mondtam, az írónő több
szereplőt is gyanúba kevert a móka kedvéért, s köztük volt Clare egyik lovagja
is, viszont nagyon átlátszóan tette ezt, a felvonultatott indokokat könnyedén
meg lehetett magyarázni, szóval újabb mínuszpont a történetvezetésnek. A
felszíni történések mögött nyomokban felfedezhető volt némi üzenet a
tinédzserek felé, de a könyv nagy részéhez hasonlóan ez is kidolgozatlan
maradt. Clare a képessége miatt más volt, egy „flúgos” csaj, akivel nem sokan
akartak szóba állni, s ő győzködte is magát, hogy jó ez így neki, mégis sokszor
érezte magát egyedül, s vágyott a baráti társaságra. A „más vagy, mint mi,
ezért megbélyegzünk” tipikus kamasz hozzáállás, s habár tetszett ez az írói
törekvés, hogy egy természetfeletti történeten keresztül mondjuk azt a
kamaszoknak, hogy merjék vállalni önmagukat, hiszen mindenkinek megvan a
különleges tehetsége, sajnos ezt elég hamar maga alá temette a romantikus jelenetek
tömkelege.
Ami a szereplőket illeti, nem tudom, mennyi értelme van beszélni
róluk. Clarityben semmi érdekeset nem láttam, az tetszett, amikor használta a
képességét, azon kívül azonban nem volt több egy romantikus lányregény
főhősnőjénél, holott a történet alapján lehetett volna összetettebb figura. A
magányossága, a normális élet iránti vágya sem jött át olyan erősen, hogy
igazán együtt tudjak érezni vele. A két hódolóra nem szeretnék több szót
vesztegetni, a báty, Perry katasztrofális karakterrajzáról is beszéltem már, a
többiek pedig abszolút kimerítették a kétdimenziósság határait.
Foglaljuk össze, mit tanultam ma: hiába a szép borító, az
érdekes koncepció, ez megint csak a műfaj (és a kiadó) egy olyan darabja, ami
távol áll attól, amit én jó könyvnek hívok. Az alapsztori és a helyenként ügyes
elterelések rendben voltak, de a nyomozás egyáltalán nem volt átgondolt, a
különleges képességek játszhattak volna nagyobb szerepet, a karakterek meg
lehettek volna élettel telibbek. A könyvnek egy folytatása van (ha több lenne,
lehet, hogy hagynám a fenébe), amiben valószínűleg a Clare apja körüli rejtély,
valamint Madame Maslov baljós figyelmeztetése lesznek a középpontban, s ugyan
sok jót nem várok tőle, de valamikor az év folyamán el fogom olvasni.
Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A borítót.
- A különleges képességek használatát.
- A végső leleplezést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése