A történetről röviden: Mary Saunders szegény körülmények
között él családjával, ám jobb és kényelmesebb életről, csodálatos, színes
ruhákról ábrándozik. Egy vörös szalag olyannyira elbűvöli, hogy a testét adja
érte, majd éli könnyű erkölcsű életét londoni utcalányként, mígnem egy adósság
miatt menekülnie kell. Így érkezik meg anyja egykori lakhelyére, a határvidéki
Monmouthba, ahol szolgálólány lesz, ám a nagyvárosi élet és a finom kelmék
iránti vágyai ismét helytelen cselekedetekre sarkallják…
Amikor belekezdtem a könyvbe, fogalmam sem volt róla, hogy
történelmi fikciót olvasok, Mary Saunders ugyanis valóban létezett, s habár
kevés konkrét információ maradt fenn róla, az tény, hogy tényleg elkövette a
könyvben bemutatott bűntényt, amiért meg is kapta a büntetését. Életének pontos
részletei azonban nem ismertek, s attól függetlenül, hogy erre csak utólag
jöttem rá, remek ötletnek tartom, hogy az írónő fogta ezt a bűnügyi beszámolót,
pontosabban annak főszereplőjét, s kreált köréje egy élettörténetet, amely
lehet, hogy nem valódi, de akár lehetne az is. Eleinte engem kicsit félre is
vezetett a fülszöveg, egy magát nagyra tartó, kellemetlen teremtésnek képzeltem
el Maryt, s noha voltak a történetnek olyan részei, amikor tényleg így viselkedett, a belső gondolataiból, kavargó érzéseiből viszont jól látszott,
hogy ő igazából egy álmodozó fiatal lány, aki nem is feltétlenül a kényelem, a
pompa, hanem inkább a függetlenség miatt szeretett volna úgy élni, mint a gazdagok,
akik szolgálóként tekintettek rá, s nála magasabb rendűnek tartották magukat. A
18. században járunk, ráadásul Angliában, ahol évszázadokon keresztül tartotta
magát a szigorú társadalmi rendszer, amelyben az embereket az életkörülményeik
alapján különböző osztályokba sorolták, az alsó és felső osztályok között pedig szinte lehetetlennek tűnt az átjárás. A lány színes ruhák iránti vágya is arra
vezethető vissza, hogy a gazdagabb rétegek a mind feltűnőbb, mind csicsásabb
öltözékükkel fejezték ki, mennyi pénzük van, ezért vált a lány szemében a
gyönyörű ruha az elérni kívánt kényelmes élet szimbólumává. Ha már szimbólumok:
a fülszöveg és a csodálatos borító is azt sugallták, a vörös szalag lesz a
könyv központi motívuma, ami még a megszerzése után is nagy szerepet fog játszani
a lány életében, ez azonban csupán a történet első, londoni részében volt így, ettől
függetlenül a hangsúlyos színe, az akkor még ártatlan Mary számára hordozott
jelentése szintén megfeleltethető a fentebb leírtaknak. A könyv két részből
állt: az első a már említett londoni életet mutatta be, Mary egyszerű életének
hétköznapjaitól kezdve a szajhaság felé tett első lépésén át, egészen a könnyen
szerzett pénzből megteremtett könnyed mulatozásokig. Hamar összebarátkozott egy
Doll Higgins nevű, örökké vidám, szabados utcalánnyal, aki nemcsak megtanította
neki a szakma fortélyait, hanem egyfajta védelmezője is lett. Ebben a részben
sok olyan jelenet volt, ami kissé megülte a gyomromat, az írónő ugyanis nem
szépítette a dolgokat, s szenvtelen, ám hatásos leírások közepette mutatta be a
szajhasággal járó fájdalmakat, szenvedéseket és kellemetlen következményeket.
Ezzel együtt London egyik hírhedt nyomornegyedébe, a Rookerybe is beleshettünk,
mivel a lányok főleg itt intézték „ügyleteiket”. Ha angol történelemről van
szó, akkor nekem a viktoriánus kor a kedvenc korszakom, s itt a blogon már
írtam pár Dickens-műről, aki ugyebár a kor legismertebb szerzője volt. Az ő
egyik leghíresebb könyvében, a Twist Olivérben már kaptam egy kis ízelítőt a londoni nyomornegyedek világából, s
tudom, ez most furán fog hangzani, de borzongással vegyes érdeklődéssel léptem
be újra ezekre a területekre. Nem tudok rá rendes magyarázatot adni, engem
valamiért vonzanak a csillogó nagyvárosok (elsősorban természetesen London)
kevésbé ismert és kevésbé szép, eldugott kis helyei, úgyhogy Dickens művei után
izgalmas újdonság volt látni e város egy századdal korábbi koszos és mocskos
arcát. A lányok munkája mellett a szórakozásukról is szerezhettünk pár infót: meglehetősen
bizarr volt azt a részt olvasni, amikor kikapcsolódás gyanánt elmentek megnézni
egy akasztást (ez az akkori embereknek tényleg szabadidős tevékenység, már-már
kötelező program volt…). Egyébként itt szeretném megjegyezni, hogy nekem nagyon
tetszett az, hogy a számtalan korabeli történelmi esemény (III. György
megkoronázása, esküvője, a hétéves háború, a folyamatosan jelen lévő
vallásháború a katolikusok és a protestánsok között) mellett olvashattam olyan,
Maryhez hasonló, egykor élt személyekről vagy olyan történésekről, melyek
megtörténtek ugyan, mégis hiába keresnéd őket a hagyományos történelemkönyvekben.
Habár engem érdekel valamennyire a „rendes” történelem is, főleg az angol,
mégis a hétköznapi, nem olyan híres, valamiért mégis érdekes események azok,
amik igazán felkeltik a figyelmemet. Az akasztásra visszatérve: egy olyan
anya-lánya páros kivégzéséről volt szó, akik tényleg valós személyek voltak, és
tényleg megölték, majd elrejtették a tanoncuk holttestét. A könyv eleji
naptárlázadásra az internetes hivatkozások mítoszként utalnak, ettől függetlenül
számomra ez is egy izgalmas adaléknak számított.
A történet második, hosszabb
részében az angol-walesi határvidékre kalauzolt el bennünket az írónő, Monmouth
kisvárosába, ahol a vidéki, nyugodtabb életformát ismerhettük meg. Marynek
eleinte nagyon idegen volt a lakosok csendesebb hozzáállása, nevetett a
babonáikon, furcsállta, hogy elégedettek az életükkel, és nem vágyakoznak a nyüzsgő
nagyvárosokba. Aztán szép lassan hozzászokott ehhez az új környezethez,
beilleszkedett a családba, ahova cselédnek szegődött, még a szerelem is
megkörnyékezte, s ezeknél a részeknél hajlamos voltam elfelejteni a rosszat
sejtető Prológust, s folytonosan azért szorítottam, hogy Mary válassza ezt az
életet, engedje el a nagyvárost. Talán ábrándjaim szertefoszlása is okozhatta,
de az utolsó harmadon nagyon nehezen jutottam túl. Egyre többen és egyre több
mindent tudtak meg Mary titkos dolgairól, mégsem tett senki semmilyen lépést,
csak vártak és vártak. A feszültségekből fakadó hallgatásokkal, csendekkel nem
tudtam mit kezdeni, ellenben a baljós előreutalások tetszettek, a bűntény
elkövetése és az azt követő menekülés pedig a maguk elborzasztó módján líraian
szép és nagyszabású jelenetek voltak. Mary filozofikus gondolatai az
elmúlásról, arról, hogy hagyott-e valami nyomot maga után, vagy örökre eltűnik
a feledés homályában, illetve a töprengése, hogy ha valaha elmesélik
történetét, a valóságnak megfelelően, esetleg a szenzációhajhászat miatt drámai
elemek sokaságával mondják-e el, érdekes párhuzamban álltak azzal a ténnyel,
hogy éppen egy róla szóló elbeszélésben olvashattuk őket. Elgondolkodtató
meglátások ezek, hogy mennyire hihetünk a történeteknek, amik valós
személyekről szólnak, mennyi bennük az igazság és mennyi a hatásvadászat
kedvéért hozzácsapott elem („A könyvek tele vannak hazugságokkal.”; hangzik el
egy helyütt). Mindezektől függetlenül az utolsó fejezetet eléggé elnyújtottnak
éreztem, a hosszas fejtegetések kissé idegenül hatottak az addig főként a
történetmesélésre koncentráló könyvben.
Míg a londoni rész főként Maryre fókuszált, Monmouthban más
szemszögek is bekerültek az elbeszélésbe, így jobban megismerhettük az egyes
karaktereket a gondolataik, érzéseik, vagy éppen múltjuk bizonyos szeletei
által. Ami nekem nagyon tetszett, hogy ezen karakterek többsége nő volt, s az ő
különböző sorsaikból egy sokszínű, érdekes, ugyanakkor kissé szomorú tabló állt
össze arról, milyen lehetett nőként élni a 18. században. Főszereplőnk és
későbbi legjobb barátnője, Doll testesítették meg azokat a lázadókat, akik nem
elégedtek meg a rájuk kiszabott társadalmi osztály feltételeivel, hanem
függetlenségre vágytak, önmaguk urai (vagy inkább úrnői) akartak lenni. Az ő
tökéletes ellenpólusuk volt Mary édesanyja, Susan Digot, akinek az volt a
meggyőződése, hogy mindenkinek el kell fogadnia társadalmi rétegét, amibe
beleszületett, s a rá vonatkozó szabályok szerint élnie az életét. Abi, a
rabszolga titokban szintén önállóságra, szabadságra vágyott, bár ezt csak Mary
hatására ismerte be magának, s még azután is nehezen mert lépéseket tenni ez
ügyben, hiszen a kor szabályai nem ezt diktálták. Mrs. Jones szomorú
archetípusa volt azoknak a nőknek, akik (megint csak) a társadalom nyomására
úgy érezték, egyetlen célja van az életüknek: hogy mindenképpen gyereke(ke)t
szüljenek a férjüknek, elsősorban fiú(ka)t, aki(k) majd továbbviheti(k) a
család nevét és a vele járó örökséget. A nők tragikus élettörténeteinek
hangsúlyozása talán kissé negatívan hatott még az egyébként jó szándékú férfi
szereplőkre is, ugyanis mind Mr. Jones, mind Daffy esetében azt lehetett
megfigyelni, hogy hiába viselkedtek kedves, szimpatikus, udvarias emberekként,
mégis azt a hagyományos gondolkodásmódot követték, miszerint a férfi az úr a
házban, a feleség dolga pedig az engedelmesség férjura felé, érzelmeiket
rendszerint háttérbe szorították az értelmi érdekek, a vágyaiknak pedig nem
tudtak parancsolni.
Összességében nézve kissé fárasztó, mégis különleges
élményként írnám le ezt az olvasást. A története érdekes volt, bár néha
sokalltam a hosszas részletezéseket, fejtegetéseket, a betoldott korabeli
érdekességek és a sokrétű karakterrajzok azonban tetszettek. Ha szereted a történelmi
fikciót, Angliát, az erős feminista mondanivalót, esetleg ezt a hármat
egyszerre, akkor mindenképpen adj egy esélyt ennek a könyvnek.
Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A borítót. Elképesztően gyönyörű.
- A korszakot jellemző információkat, történelmi eseményeket.
- Doll Higgins jeleneteit.
- Mary és Daffy kapcsolatát.
- A monmouthi babonákat.
- A bűntény elkövetését, majd az azt követő menekülést.
- A befejezést és a Jegyzetek részt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése