Könyvkritika: Charles Dickens - Ódon ritkaságok boltja (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.7)

Ebben az évben eléggé elhanyagoltam a viktoriánus irodalommal való kapcsolatomat, úgyhogy itt volt az ideje, hogy újból ellátogassak e kor legjelesebb írójához, Charles Dickenshez, s megismerkedjek újabb részletgazdag történetével.

A történetről röviden: Nell és nagyapja szegény körülmények között élnek egy, az idős úr által üzemeltetett régiségkereskedésben. A nagyapa egyetlen célja, hogy jobb életet és jövőt teremtsen unokájának, ám az ehhez szükséges pénzt nem éppen becsületes úton igyekszik megszerezni. Ez végül oda vezet, hogy nagyszülő és unoka menekülni kényszerülnek, s reménykednek abban, hogy találhatnak egy távoli, nyugodt helyet, ahol senki nem keresi és senki nem zaklatja őket…

Korábban szemeztem már ezzel a könyvvel, amikor a könyvtárban járva Dickens művei között nézelődtem, de mindegyik alkalommal visszakoztam a hossza miatt. A címe és az alaptörténete azonban rabul ejtett, szóval nem volt kérdés, hogy idővel sorra fogom keríteni. Sajnos az eredeti elvárásaim nem igazán jöttek be, én ugyanis arra számítottam, hogy a régiségbolt fontos helyszín lesz legalább a történet elején, az író stílusához híven részletesen megismerhetjük az üzletet, az azt körülvevő helyeket, és rengeteg időt töltünk majd azzal, hogy csodáljuk az eladó tárgyakat, vagy figyeljük a betérő vevőket, s mialatt róluk is megtudunk ezt-azt, vásárlásaikat, esetleges eladásaikat is végigkövethetjük. Ehhez képest a bolt leginkább csak egyfajta börtönként jelent meg, aminek ódon, komor falai magukba zárták Nellt, nem hagyták kibontakozni ifjúságát, hiszen nagyapja hosszú időre magára hagyta őt, hogy a könnyű pénzszerzés reményétől hajtva kártyabarlangokban töltse az éjszakákat. Kissé nehéz szívvel, de igyekeztem túltenni magam ezen a csalódottságon, hiszen attól, hogy nem az elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, még lehet, hogy tetszeni fog az, amit Dickens gondolt ki e történettel kapcsolatban. Két fő cselekményszálon haladtak az események: az egyiken Nell és nagyapja vándorlását követhettük figyelemmel, a másikon pedig a Londonban maradt, a szökevényekhez ilyen vagy olyan módon kötődő emberek életébe, gondolataiba, motivációiba nyerhettünk nagyobb betekintést. Engem személy szerint az első szál jobban lekötött, érdekes látni, hogy milyen tájakon jártak, milyen sokféle emberrel találkoztak vándoraink, ugyanakkor az út korántsem csak szép pillanatokat tartogatott, utazóink sokszor szenvedtek a fáradtságtól, éhségtől, s az emberek között is akadtak, akik csak ki akarták használni, át akarták verni őket. A vándormutatványosok, állatidomárok és a mozgó panoptikumot üzemeltető hölgy feltűnései kölcsönöztek egyfajta bohémságot az elbeszélésnek, izgalmas volt ezekről a folyton úton lévő, az emberek szórakoztatásából, ámulatba ejtéséből élő művészekről többet megtudni, pláne hogy ők a viktoriánus kor jellegzetes figurái voltak, mivel ebben a korban igen népszerűvé váltak az ilyesfajta szórakoztatási formák. A sok viszontagság után főhőseink látszólagos nyugalomra és biztonságra leltek, s ugyan szerencsétlen módon tudtam, mi lesz a történet vége, mert régebben elolvastam egy, az íróról szóló rövid összefoglalót, ami sajnos leírta e könyv végét, mégis örültem, hogy megtalálták a helyüket abban a kis faluban, és azon gondolkodtam, milyen szép életük lesz ott. Ami a befejezést illeti, egyáltalán nem vagyok vele elégedett, és nem is értem, hogy hova lett Dickens pozitív szemlélete, s miért érezte úgy, hogy így kell befejeznie Nell és nagyapja történetét. A másik, Londonban játszódó szál számomra feleslegesen hosszú volt, bár kétségkívül akadtak vicces jelenetei, és az is tetszett, ahogy a szokásos rejtélyeskedő stílusban bevezetett egy karaktert, aki később fontos figurává vált és mindenkinél jobban kötődött a cselekmény másik szálához, legtöbbször mégis inkább untatott azzal, hogy túlzott részletességgel ecsetelte egyes szereplők háttértörténetét (pedig én ezt általában szoktam szeretni, legyen szó akár Dickensről, akár más írókról), a figurák egymáshoz való viszonyát, egymásról kialakuló gondolataikat., nem beszélve arról, hogy főhőseink történetszálának rovására ez a rész szinte teljesen eluralkodott a könyv utolsó harmadán. Az sem segített, hogy hétköznapi eseményeket, cselekedeteket olyan körülményesen írt körül a drága Mr. Dickens, hogy mire a mondat végére értem, elfelejtettem, hogyan kezdődött. Ez egy kissé paradox szituáció, mivel alapvetően szeretem az író stílusában a sokszínű leírásait, a nyelvi leleményeit, hogy nála egyetlen mondat is kész műalkotás, jelen esetben azonban csak fárasztott, és nem szórakoztatott ezzel.

A karaktereivel viszont annál inkább lenyűgözött, mert szokásához híven ismét élettel teli, részletgazdagon megrajzolt szereplőket mutatott be nekünk. Főleg a jók és gyámoltalanok voltak többségben, de mint minden Dickens-műben, itt is akadt pár velejéig romlott gazember, volt azonban valaki, akinek kiállhatatlan, erőszakos természete és hosszas bűnlajstroma minimum megvetést, maximum tömény gyűlöletet hozott elő az egyébként türelmes és toleráns olvasóból. Quilp, a nagypapa hitelezője, aki rátelepedett vagyonukra, s végső soron a menekülés irányába taszította főszereplőinket, s úgy egyébként is mindenkinek csak keserítette az életét, visszataszító egy figura volt, képzeletbeli listámon odakerült Copperfield Dávid hasonlóan utálatos nevelőszülője és annak testvére, a Murdstone-ok mellé. Talán kissé meglepő lehet, de a jók közül nekem nem Nell lett a kedvencem, holott ő volt a főhős, és fiatal, ártatlan Dickens-hőshöz hűen szelíd, kedves, szerethető volt, ugyanakkor egy idő után számomra zavaróvá vált, hogy már szinte nem is emberi lényként, hanem egy angyali, magasztos entitásként tekintett rá mindenki, az író is folyton áhítattal adózott neki, s ezáltal egy imádott bálvánnyá dermedt a húsvér ember helyett. Aki az én figyelmemet maradéktalanul kiérdemelte, az Kit volt, a nagypapa boltossegédje és Nell jóbarátja, ez az udvarias, mindig vidám, talpig becsületes fiú, kinek sorsa ide-oda kanyargott jó és rossz utak között. Mindent szerettem benne: az édesanyja és kistestvérei iránti törődését, egykori gazdái iránti folyamatos aggódását, jelenlegi gazdái iránti tiszteletét és azt, hogy mindig derűt és jókedvet sugárzott magából. Még a nagypapáról szeretnék pár szót szólni, mert szerintem ő volt az egyik legellentmondásosabb szereplője a történetnek. Eleinte sajnáltam, hogy az unokájához fűződő szeretete és aggodalma milyen kétségbeesett tettekre sarkallja, aztán már csak csalódott haragot éreztem iránta, mert ugyan továbbra is az unokája jólétének előremozdítására hivatkozva cselekedett úgy, ahogy, elvakultságában azonban nem vette észre, hogy ezzel nemhogy segítené, csak rontja Nell lelki és fizikai egészségét, mivel a kislány állandóan aggódott érte, de egyben óriásit csalódott is benne bizonyos történések miatt. A léha életű, mindig mulatni vágyó, beszédes kedvű fickót, Richard Swivellert hirtelen jött, ám annál pozitívabb pálfordulása és a szegény cselédlánnyal, Udvarhölggyel kialakult párosa predesztinálta arra, hogy kissé kontextuson kívüli módon, de bekerüljön ebbe a felsorolásba.

Összességében nézve felemás érzések maradtak bennem a könyv elolvasása után. Az elég hamar kiderült, hogy előzetes elvárásaim nem fognak teljesülni, ettől függetlenül valamennyire magával tudott ragadni a történet, főleg Nell és a nagypapa vándorlásainak, Kit jelenlétének és a helyenként meglehetősen mulatságos jeleneteknek köszönhetően. A viktoriánus hangulatot számomra most főként a mutatványosok szerepeltetése biztosította, s ugyan szeretem az író mesélőkedvét, ezúttal inkább altató, mint élénkítő hatással volt rám. Még számtalan elbeszélés vár rám Mr. Dickenstől, a terveim szerint idén legalább még egyszer ellátogatok hozzá, talán akkor nagyobb szerencsém lesz.

Értékelés: 3,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A sokféle embert, akikkel Nell és nagyapja találkozik.

  - Mrs. Jarley panoptikumát.

  - Garlandék póniját. Az ő jelenetein garantáltan hangosan fogsz kacagni. :)

  - Kit sorsának alakulását.

  - Az egyedülálló úr történetét.