Könyvkritika: Jodi Picoult & Samantha van Leer - Lapról lapra

Tavaly júliusban olvastam el az anya-lánya írópáros első könyvét, a Sorok közöttet, ami könyvmoly énem számára oly’ ismerős alaphelyzetével és a történetében rejlő kreativitásával hamar belopta magát a szívembe. Most, kicsivel több, mint egy évvel később úgy éreztem, itt a tökéletes alkalom, hogy megtudjam, hogyan folytatódik Delila és Olivér meséje.

A történetről röviden: Miután legyőzték az őket elválasztó akadályt, Delilának és Olivérnek rá kell jönnie, hogy a való világban korántsem olyan egyszerűek a dolgok, mint a mesékben. Főleg úgy, hogy a mese nem akarja egykönnyen elengedni főszereplőjét, így a szerelmeseknek dönteniük kell, mennyit hajlandóak kockáztatni azért, hogy örökké együtt maradhassanak…

A Sorok között egy remek alapsztoriból indult ki, miszerint mit tennél, ha a kedvenc könyved kedvenc szereplője egyszer csak elkezdene beszélni hozzád, s miután még jobban megismernéd, mit tennél meg azért, hogy kihozhasd őt a te valóságodba és örökké vele lehess? Emellett volt még egy nagyon eredeti ötlete a könyvnek: mi van akkor, ha a történetek szereplői valójában nem is olyanok, amilyennek olvasás közben látod őket, hanem csak egy szerepet játszanak, s amikor a könyv csukva van, teljesen más karakterek, és a könyv cselekményében megjelenő szerepüktől függetlenül van saját kis életük és gondolatviláguk. Elsősorban ez a két összetevő fogott meg az első kötetben, a szereplőket néha kissé sablonosnak éreztem, a jól kitalált függővég és az iránti kíváncsiságom, hogy Delila és Olivér szerelme mennyire és meddig fog működni a való világban, azonban egyértelművé tette, hogy idővel el fogom olvasni a folytatást. Az elbeszélés három szemszögön keresztül haladt: Delila és Olivér mellett Edgar, a Sorok között írónője fiának mesebeli sorsát követhettük, ahogy igyekezett átvenni Olivér helyét, s közben megszokni az új szituációt, amibe belekerült. Edgar fejezeteiben a mese további résztvevői is szerephez jutottak, részletesebb betekintést kaptunk a gondolataikba, és abba, hogy ki hogyan élte meg a mese történetének változtatásait, valamint Olivér eltávozását. Ezek a részek kifejezetten tetszettek, mert így jobban megismerhettük az egyes szereplők érzelmi világát, a mesében való szerepükhöz, valamint ezzel összefüggésben önmagukhoz való viszonyulását, amik egyaránt eredményeztek humoros és megható pillanatokat: vicces volt az állandóan a súlya és a kinézete miatt aggódó paripa, Fuszekli panaszkodásait hallgatni, ugyanakkor szívszorító volt látni, hogy Frocli mennyire hiányolja legjobb barátját, a leginkább azonban Szerafima, a királykisasszony karakterfejlődése lepett meg, aki szép lassan ébredt rá arra, hogy nem kell örökké a szerepét meghatározó szabályokhoz ragaszkodnia, hanem ezektől függetlenítheti magát, s élhet úgy, ahogyan szeretne (a mese keretein belül természetesen). A szereplőkhöz hasonlóan idővel Edgar is felismert bizonyos dolgokat, például hogy eredeti elképzelései, melyekben azt gondolta, szuper érzés lesz egy saját maga által teremtett történet főhőse lenni, nem igazán jöttek össze, s hiányzott neki az addig kellemetlennek gondolt valóság. Ami Delilát és Olivért illeti, az előző könyvben azt gondoltam róluk, hogy bármennyire aranyosak együtt, túlságosan hamar jött létre köztük a nagy, lángoló szerelem, s mindenképpen arra számítottam, a folytatás részletesebben be fogja mutatni, milyen hatással lehet kapcsolatuk alakulására a való világ és a szürke hétköznapok. Nos, kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy történetük átfordult egy hagyományos klisékkel operáló tinidrámába, ami csak nyomokban tartalmazta azt, hogy milyen nehézségek várhatnak egy ilyen rendkívüli párra a kisváros utcáin vagy épp az iskola folyosóin. Kettejük közül Delila viselkedése rettentően idegesített: szinte rátelepedett Olivérre, alig hagyott neki személyes teret, hogy felfedezhesse ennek a világnak a sokszínűségét, és megpróbálja megtalálni benne a helyét. Minden közös jelenetüktől csak erősebb lett bennem a meggyőződés a lány önzőségéről, aki kívülállóságát és egyedüllétét akarta kompenzálni a meséből kiemelt szépfiúval. Az egész olyan volt, mintha Delila csak a maga kénye-kedvére hozta volna ki Olivért a könyvből, bele se gondolva abba (s erre később sem kaptunk utalást), mekkora változás ez a fiúnak, mennyi mindent kell megtanulnia, s hogy nem csak abból áll az élet, hogy ölelkeznek és csókolóznak naphosszat. Értem én, hogy Delila egy tizenéves tinédzser, tele romantikus álmokkal, ettől függetlenül néha gondolhatott volna másokra is saját magán kívül. Ez a kellemetlen tulajdonsága végigkísérte őt a könyvön, ugyanis a továbbiakban is önös érdekeitől hajtva hozott döntéseket, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a következmények hogyan hatnak barátaira. Vele ellentétben Olivér túllépett a mesebeli herceg sablonjain, s részletekbe menően tudhattuk meg, mennyire hiányolja szereplőtársait, elsősorban legjobb barátját, Froclit, hogy nap mint nap megrémül attól, milyen keveset tud a való világ dolgairól, vagy hogy milyen keserű érzés rádöbbennie, hogy gyakorlatilag most is szerepet játszik, csak itt senki nem írta meg neki előre a mondatokat és tetteket. Énem romantikus felének természetesen bejöttek azon tulajdonságai, hogy udvarias, kedves és folyton bókol, ráadásul megingathatatlan a szerelme Delila iránt, viszont az ismeretlen világgal való viaskodásai avatták igazán érdekes és összetett karakterré.

Számomra is kissé furcsa érzés, hogy a szereplők jellemzéseivel kezdtem a bejegyzést a történet taglalása helyett, a helyzet azonban az, hogy a cselekmény első felében a három főszereplő mindennapjai és érzései voltak fókuszban, szóval ha akartam volna, se tudtam volna másról írni. A második felétől helyeződött át a hangsúly a mesére, vagyis pontosabban arra a tényre, hogy a könyvnek nem tetszett Olivér eltávozása és a történet megváltozása, ezért mindent megtett, hogy visszaállítsa a rendet. Az ebből fakadó izgalmas szituációk, az ezek megoldását sürgető nyomozások, tervezések hozták vissza azt az érzést, hogy igen, ez a könyv több, mint egy újabb hagyományos tini szerelmes történet. Edgar mesebeli kalandozásai által az írók remek újdonságokat és kiegészítéseket csempésztek be a cselekménybe, legyen szó akár az írói képzelet konkrét megjelenési helyéről, vagy a regényekben elrejtett utalásokról, melyekről még maga az író sem tudja pontosan, hol is találhatók. Emellett szeretném még megemlíteni az egyes fejezetek közé ékelt, elgondolkodtató kérdéseket tartalmazó leírásokat, melyek kapcsán el lehetett morfondírozni olyan kifejezetten érdekes felvetéseken, hogy tulajdonképpen kié egy történet? Az íróé, aki megalkotta, az olvasóé, aki felfigyelt rá, és visszavonhatatlanul beleszeretett, vagy a szereplőké, akik segítségével életre kelt? Kisajátíthatja-e bármelyikük is csak a maga hasznára? Szóba került az is, hogy történetmesélés, a történetalkotás egyetemes, mindennapi cselekvés, ami bele van kódolva az emberekbe, s amit mindenki gyakorol tudatosan vagy tudattalanul, önmagába fordulva vagy a világ elé tárva, sőt az sincs kizárva, hogy mi magunk is egy valaki más által kitalált történet szereplői vagyunk.

Visszatérve a konkrét eseményekhez: a mese rendetlenkedése miatt veszélybe került Olivér való világbeli tartózkodása, Edgar mesében maradását pedig saját kételyei mellett egy való világbeli tragédia rövidítette meg, de erre a problémára is okos megoldás született, a látszólag elért boldog befejezés viszont kérdések sokaságát hagyta bennem. Mert odáig oké, hogy néhányan megkapták a maguk happy endjét, de mi lesz a többiekkel, akik legalább ugyanannyira megérdemelnék? Szépen és jól, ráadásul tényleg ügyesen hozták helyre a dolgokat, de ez hosszú távon mennyire lesz kifizetődő és fenntartható? Ki akar egész életében egy tulajdonképpeni hazugságban élni? (Amióta ez a mondat eszembe jutott, biztos vagyok benne, hogy hasonlít egy film, könyv vagy sorozat mottójához, tagline-jához. Ha valakinek van ötlete, honnan származhat, az kérem, írja meg, mert akárhogy töröm a fejem, nem tudom, honnan ismerős, csak azt tudom, hogy ismerős.) Lehet azt mondani, és nem tagadom, van benne igazság, hogy túlságosan realistán nézem a történetet ahelyett, hogy a mesés lényegére koncentrálnék, ennek ellenére sem tudok elvonatkoztatni ezektől a hibáktól. A moly.hu szerint nem zárult még le a sorozat, ugyanakkor arra sem találtam információt, valóban tervezi-e a folytatást az anya-lánya páros, vagy egyéb elfoglaltságaik miatt maradtak lezáratlanul az események, esetleg teljes mértékben ránk, olvasókra bízzák a történet továbbgondolását, mindenesetre kíváncsi lennék, ők belegondoltak-e a felsorolt problémákba, illetve hogy ők merre vinnék tovább az elbeszélés fonalát és szereplőik sorsát.

Összességében nézve ebben a kötetben korántsem volt annyi varázslat, mint az előzőben. Csak nyomokban tartalmazta a korábban olyannyira meghatározó ötletességet, eredetiséget, ellenben hosszan olvashattam azt a fajta drámázós, egysíkú tinis történetet, amiből már épp eleget kaptam a Vörös Pöttyös Könyvek rosszul sikerült darabjainak köszönhetően.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A csodaszép illusztrációkat.

  - Olivér poénos csetlés-botlásait a való világban.

  - Hapci lelkesedését.

  - Fuszekli folyamatos panaszkodását. Egy hiú ló, hát nézzenek oda!

  - A mesével kapcsolatos újdonságokat.

  - A popkulturális utalásokat.

  - Az egyes fejezetek közötti elgondolkodtató sorokat.