Tavaly nyáron ismerkedtem meg az írónő Asylum-trilógiájának első darabjával, szóval itt volt már az ideje, hogy folytassam a Brookline titkainak felfedezését.
A történetről röviden: Dan, Abby és Jordan minél hamarabb szeretnék elfelejteni a New Hampshire Egyetem nyári kurzusán történteket, csakhogy a rengeteg megválaszolatlan kérdés és a postán kapott rejtélyes fényképek, melyek cirkuszi mutatványosokat ábrázolnak, nem hagyják nyugton őket, ezért pár hónap elteltével visszatérnek Camfordba, hogy tovább kutassanak az egykori elmegyógyintézet és annak őrült igazgatója után...
Az első kötet izgalmas olvasmánynak ígérkezett borzongató hangulatával és kiindulópontjával, azonban egy idő után a történet a tinik közt zajló drámázásokra fókuszált, és alig árult el valami konkrétumot a Brookline-ról, annak hírhedt igazgatójáról és az ott zajló embertelen kísérletekről. Ezt betudtam annak, hogy az írónő fokozni szeretné az olvasó kíváncsiságát, és ösztönözni a következő rész mielőbbi elolvasására, szóval jelen könyvvel kapcsolatban az volt az elsődleges elvárásom, hogy adjon végre hosszabb és részletesebb betekintést az intézet és az igazgató múltjába, lehetséges motivációiba. Nos, ez csak félig-meddig jött össze neki, mert volt, amiben fejlődést tapasztaltam, de bőven akadtak hibák is. Azt mindenképpen pozitívumnak könyveltem el, hogy a cselekményvezetés összeszedettebb lett, a feszültségfokozás is jobban működött, az első könyvvel ellentétben itt nem igazán érzékeltem üresjáratokat, végig a kirakós darabkái utáni nyomozás, kutatás, azok összeillesztése állt a középpontban. Kifejezetten örültem neki, hogy az előző rész nem túl fényesen felvezetett szerelmi szálát nem erőltette tovább az írónő, csak halványan utalt rá érzelmileg fontos pillanatokban, hogy valami kibontakozóban van Dan és Abby között, de nem terelte el vele a figyelmet a sokkal érdekesebb és lényegesebb fő sztoriról. Az egyébként meglepett, sőt mondhatom, kissé csalódott is lettem, amikor kiderült, hogy ezúttal nem a Brookline lesz a nyomozások fő célpontja, a postán kapott fényképek ugyanis más irányba vezették főhőseinket, ettől függetlenül félelemmel vegyes izgalommal követtem a házakba való betörést, az ott végzett kutatásokat, s habár engem az intézet múltjának részletei is érdekeltek volna, így sem bánkódom, hiszen az igazgató múltjáról, az intézetben történt kísérleteinek hátteréről számtalan hátborzongató, ugyanakkor rendkívül érdekes dolgot tudhattam meg. Akárcsak az első könyv esetében, ezúttal is fényképekkel illusztrálták a történetet, s bizony jó pár fotó önmagában, kontextus nélkül képes volt rám hozni a frászt, azért viszont haragszom egy kicsit, hogy a fényképeken hangsúlyosan megjelenő cirkuszi témakör alig kapott szerepet az elbeszélésben: elpazarolt lehetőségnek érzem, hogy mindössze egyetlen sarkalatos pont miatt került bele, holott ha valami, a cirkusz titokzatos világa remekül passzolt volna a könyvsorozatot belengő baljós, természetfeletti atmoszférához. A cirkusz helyett egy rejtélyes társulatot, a skarlátosokat ismerhettük meg, azonban felbukkanásaik korántsem tudták olyan mértékben borzolni a kedélyeket, hogy figyelemreméltónak tartsam őket. Keveselltem a róluk kiadott információkat, annak magyarázatát, hogy pontosan hogyan illeszkednek bele az igazgató tervébe, a vezetőjük leleplezése és a hozzá kapcsolódó nagy fordulat sem okozott nálam igazi katarzist, és kellett egy kis idő, amíg helyreraktam magamban, tulajdonképpen mi is volt a legfőbb problémám ezzel és az ezt megelőző könyvvel. Ha visszaemlékszem az Asylum - A bolyongó lélek cselekményére, aztán ahhoz hozzárakom a Sanctum - A rejtélyes társulat történéseit, akkor egy olyan írónő képe rajzolódik ki előttem, akinek jött egy hirtelen ötlete, hogy ő akar írni egy tinik számára is fogyasztható elmegyógyintézetes-őrült igazgatós, misztikus sztorit, ám a történet dramaturgiai ívét, logikáját elfelejtette rendesen kidolgozni. Mással nem tudom magyarázni azt a jelenetet, melyben megtudjuk, amit egyébként már lehetett sejteni, hogy ki a társulat vezetője, aki a szálakat mozgatta, majd kiderül a motivációja, ami mindössze annyi, hogy szüksége van egy szóra. Öhm, oké… Ehhez kellett kétkötetnyi rémisztgetés meg szívatás a főhősök felé??!! Ráadásként ott van még az a tény, hogy ő elvileg az igazgató örökségének továbbvivője, mégis azzal gyökeres ellentétben cselekszik, akkor mostanáig miért tartotta fenn az örökséget, ha igazából nem is érdekelte??? A történetvezetés átgondolatlansága abban is megmutatkozott, hogy számtalan elszórt információ és félig megemlített dolog bukkant fel a fejezetekben, amitől az egyszeri olvasó azt hihette, e mögött valami óriási, újszerű ötlet rejtőzik, aztán ezek egy része elsikkadt a szövegben, a maradékkal kapcsolatban pedig rá kellett döbbennie, hogy csak a műfaj elemeinek kicsit megvariált változatával hozta össze a sors. Van még egy rész a sorozatból, szóval reménykedem benne, hogy ott tényleg fény derül mindenre, értelmet nyernek az addig homályban tartott dolgok, ugyanakkor tartok attól, hogy az írónő hanyagsága miatt így is hátramaradnak megválaszolatlan kérdések, márpedig főhőseinkhez hasonlóan én is szeretném végre tisztán és teljes egészében látni az összképet az intézettel, az igazgató kísérleteivel és a Danhez fűződő viszonyával kapcsolatban.
A karaktereknek szánt külön bekezdés most meglehetősen rövid lesz, ugyanis sok mindent nem tudok elmondani róluk. Három főszereplőnk közül Jordannél tapasztaltam némi pozitív változást az előző könyvhöz képest, bár furcsa volt, hogy ott eléggé magába fordult és visszahúzódó lett a történet második felében átélt események miatt, itt pedig minden átmenet nélkül hirtelen megint zsenipalánta mókamesterként láttuk viszont. Azt még mindig türelmesen (igaz, egyre fogyatkozó türelemmel) várom, mikor derül ki, hogy neki mi köze van a Brookline-hoz, de már azon is eltűnődtem, hogy ez csak egy marketinghúzás volt az első rész fülszövegében, és ő mindössze a szórakoztató faktor miatt van jelen, mert elég különös, hogy a két könyvben eddig egy szó nem esett az ő és az elmegyógyintézet közti lehetséges kapcsolatról. Dant továbbra is gyötörték látomások, melyek kifejezetten ijesztőek voltak, ennek ellenére most sokkal eltökéltebb, bátrabb hozzáállással koncentrált a kutatásra, hogy végre továbbléphessen a bizonytalanságból és a félelemből. Örültem volna, ha csak valami irinyó-pirinyó plusz információt megtudhatunk az egyelőre ködbe burkolózó kötelékről közte és az igazgató között, mivel azonban egyértelműen ez a sztori legizgalmasabb kérdése, nem csodálkozom rajta, hogy az írónő a harmadik részre tartogatja az igazság teljes felfedését. Abby szintén kivette részét a nyomozásból, stabil érzelmi támasza volt a fiúknak, nekem mégis elég haloványnak, kidolgozatlannak tűnt kettejük mellett.
Összességében nézve azt kell mondjam, vegyes érzéseket hagyott bennem a könyv. Egy fokkal jobb volt, mint az első kötet, több izgalmat és borzongást tartogatott, végre kiderült némi konkrétum a fő cselekményszállal kapcsolatban, ugyanakkor a történetvezetés szétszórtsága, a megválaszolásra váró kérdések halmozása és legfőképp a kötetek közti kohézió hiányossága alaposan rányomta negatív bélyegét az olvasási élményre. Őszintén remélem, a harmadik résznek sikerül valamennyit javítania ezen a helyzeten.
Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A szöveg illusztrálására összeválogatott fényképeket.
- Dan látomásait.
- Az igazgató naplóbejegyzéseit és kutatási jegyzeteit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése