Könyvkritika: Madeleine Roux - Asylum - A bolyongó lélek

Már egy ideje kacérkodtam a gondolattal, hogy jó lenne valamilyen borzongatós történetet olvasni, így esett a választásom várólistám egy veteránnak számító tagjára.

A történetről röviden: Dan egy nyári egyetemi előkészítőre érkezik a New Hampshire College-ba. Az épület baljós múlttal rendelkezik: egykor elmegyógyintézet volt, ráadásul elsősorban gyilkos hajlamú embereket kezeltek benne. Dan újdonsült barátai, Abby és Jordan oldalán igyekszik még többet megtudni a hely, a személyzet és a betegek történetéről, s eközben rájönnek, hogy egyáltalán nem a véletlen sodorta őket oda, ugyanis mindnyájukat szoros szálak fűzik az intézethez…

Amikor évekkel ezelőtt szembejött velem ez a könyv, azonnal tudtam, hogy idővel el kell olvasnom, én ugyanis megszállottan érdeklődöm az elmegyógyintézetes sztorik iránt (nem tudom, ebből a kijelentésből ki milyen következtetést von le velem kapcsolatban, de mindegy is). Egyszerűen rabul ejtenek ezek a mára többségében elhagyatott, átalakított helyek, a hozzájuk kötődő legendák, kísértettörténetek, s ugyan filmekben és sorozatokban már jó párszor volt alkalmam végigrettegni vagy éppen végigbosszankodni hasonló történeteket, könyvekben eddig csupán rövid részletekben, esetleg természetfeletti szál nélkül, elsősorban társadalomkritikus mondanivalóként találkoztam velük. Ez a könyv azonban teljes egészében egy egykori, sötét múltú elmegyógyintézetben játszódott, így izgatottan vártam, hogy beléphessek a Brookline ódon falai közé, ahol valószínűleg félelem és rejtélyek várnak majd. Az első harmad tökéletesen hozta az elvárásaimat, az épületről szóló leírások, Dan és barátainak kutakodásai a tiltott épületszárnyban (még jó, hogy Bolyhoskával nem futottak össze… hahaha :DDD), valamint az illusztrációkként használt képek remek atmoszférát teremtettek, a fejezetek végén érkező újabb és újabb meglepetések szó szerint magukkal rántottak, és egyszerűen nem tudtam szabadulni, hiába mondta az agyam, hogy: „Oké, azt hiszem, mára elég lesz.”, a kezeim nem engedelmeskedtek neki, és lapoztak tovább. Aztán nagy bánatomra a második harmadban leült a sztori, vagyis pontosabban az írónő valamiért úgy gondolta, ideje lenne a tinidrámát előtérbe helyezni, ugyanis ebben a részben az addig viszonylag szimpatikusnak tűnő szereplők elkezdtek sápítozó lényekként viselkedni: eleinte még értettem, Dan miért titkolózik annyira a többiek előtt, hiszen ő alapvetően egy visszahúzódó, magányos figura, akinek még új volt, hogy másokkal is megoszthatná gondolatait, egy idő után azonban rettentően zavart, hogy magában tart mindent. Abby és Jordan se voltak jobbak, ők is csak hisztiztek, duzzogtak, és számomra érthetetlen módon képtelenek voltak beszélni egymással és meghallgatni a másikat, ami annak tükrében volt bosszantó, hogy előtte gyakorlatilag egy buszút alatt legjobb barátok lettek, és mindent elmondtak egymásnak. A kutatás szinte teljesen háttérbe szorult, de jó, tegyük fel, hogy ez direkt elterelés volt, hogy fokozódjon a kíváncsiságunk, ettől függetlenül szerintem nem ebbe az irányba kellett volna elvinni a karaktereket, épp ellenkezőleg, még jobban össze kellett volna hozni őket a titkok felfejtése érdekében. A másik elterelés is eléggé csalódást keltő volt, bár akadtak félelmetes pillanatai, ám amikor összeértek a szálak, helyére kerültek a kirakós darabkái, a megdöbbenés mellett/helyett inkább hiányt éreztem. Tisztában vagyok vele, hogy ez még csak a könyvsorozat első része, tehát nem kaphattunk mindenre választ, mégis úgy látom, hogy ez a könyv tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt bevezetés volt, igazi konkrétumok nélkül: elszórtak előttünk egy rakás információmorzsát, sejtelmesen utaltak lehetséges összefüggésekre, de semmi érdemi dolgot nem tudhattunk meg az egykori intézet igazgatójáról, a kísérletek mibenlétéről, valamint a múlt és a jelen kapcsolódási pontjairól. Ha felteszem, hogy itt csupán az olvasó figyelmének felkeltése volt a cél, és ezért a kevés adat, akkor legalább a könyv egyéb részei kaphattak volna nagyobb hangsúlyt, mint például a szereplők, a köztük lévő kapcsolatok, a helyszín, és nem utolsósorban a nyári egyetem, amiről fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy csak azért került bele a történetbe, hogy legyen valami ok, amiért tinédzserek egy régi elmegyógyintézet helyszínén tartózkodnak. Néhány óráról lehetett volna hosszabb leírás, akár mondjuk Dan pszichiátriatörténet-óráiról, ahol esetleg további infók is felbukkantak volna elméleti fejtegetések, régen alkalmazott terápiák formájában, amiket szépen össze lehetett volna kötni az alagsori iratokkal, fényképekkel, stb. Ha már szóba hoztam, akkor hadd térjek ki röviden a könyvben megjelenő fényképekre. Ransom Riggs nagy sikerű, különleges gyermekekről szóló könyvsorozatában (a címekre kattintva részletesebb véleményeimet is elolvashatjátok róluk: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei; Üresek városa; Lelkek könyvtára) találkoztam először ezzel a megoldással, és már akkor is imádtam ezt a fajta kreativitást, hogy régi fényképekkel egészítették ki a történetmesélést, s igaz, hogy ott is láttam jó pár furcsa és félelmetes fotót, némelyik itt feltűnő fotónak azonban nem érhettek a nyomába. Régies, fekete-fehér jellegük, az általuk dokumentált események, tárgyak helyenkénti elmosódottsága még inkább ráerősített a történet borongós hangulatára, de én az elbeszélés szintjén túl azon is elgondolkodtam, hogy milyen sztori állhat egyik-másik fénykép mögött. Hiába, ez van, amikor egy téma túlságosan is érdekel…

A karakterrajzokkal kapcsolatban óriásit csalódtam, remélem, a további kötetekben kiköszörüli valamennyire ezt a csorbát az írónő. Dan eleinte kedves, szimpatikus fiúnak tűnt, a visszahúzódottságára alapos okai voltak, mégis jó volt látni, ahogy elkezdett nyitni az emberek felé. Az Abbyhez fűződő vonzalmát először aranyosnak találtam, utána azonban egyre zavaróbb lett, hogy állandóan azt elemezte, hogyan és miért viselkedik vele a lány úgy, ahogy. A kapcsolatuk egyébként elképesztően kidolgozatlan lett, némelyik közös jelenetük rettentően kínos volt. Ez hármójuk viszonyára is rávonatkoztatható, az írónő láthatóan maga se tudta, miként akarja alakítani a barátságukat. Ahogy Dan egyre jobban beleásta magát a Brookline történelmébe, és váltak egyre erősebbé az őt kínzó gondolatok, többek között önmaga épelméjűségének megkérdőjelezése, onnantól éreztem azt, hogy talán nincs minden veszve, és a továbbiakban egy sokrétű figura válhat majd belőle. Abby a művészi vénájával, az empátiájával, a kitartásával elég hamar belopta magát a szívembe, habár akkor nem igazán tetszett, amikor a második harmadban a többiekhez hasonlóan csak duzzogott és titkolózott. A trió harmadik tagjáról, Jordanről igazából alig tudtunk meg valamit, az ingadozó viselkedésének bizonyos részeire nem is kaptunk választ (végül mit csinált a matekpéldával? ez a szál egyik pillanatról a másikra eltűnt a történetből), engem azonban az zavart a legjobban vele kapcsolatban, hogy a szexuális beállítottságához való saját és családja viszonyulását, valamint a Brookline-hoz fűződő kapcsolatát sem nagyon ismertük meg. Végignézve az egész könyvön, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy talán érdekesebb lett volna, ha párhuzamosan, több szemszög bevonásával követhetjük a történéseket, vagy legalábbis az elbeszélő a többiek életéről, gondolatairól is beszámol, nem mindig csak Dan irányából ítéljük meg és látjuk a szereplőket.

Összességében nézve ez megint egy olyan könyv volt, ami az érdekes alaptörténetével megfogott, egy ideig ügyesen elkápráztatott, aztán a felmerülő hibák miatt végül egy kicsit elkedvetlenített. A téma iránti érdeklődésem, a számtalan megválaszolatlan kérdés, valamint a borzongást száz százalékig biztosító leírások és fényképek azonban kellően felcsigázták a kíváncsiságomat, úgyhogy kis szünet után mindenképpen folytatom a sorozatot, hogy megtudhassam, mik is pontosan azok a titkok, amik a Brookline alagsorában rejtőzködnek.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az illusztrációkként csatolt fényképeket. Hátborzongatóak.

  - A három jóbarát alagsori kutakodásait.

  - Dan látomásait.

  - A befejező mondatokat.