Sorozatkritika: Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa

 A 2020-as évről írt összesítésemben már utaltam rá, hogy erről a tavaly tavasszal kezdődött, majd egy évad után el is kaszált sorozatról hamarosan érkezni fog a bejegyzés. Igazából őszre volt betervezve az értékelés megírása, de csak tologattam és tologattam, mert azt éreztem, nem tudok mást írni róla azon kívül, hogy milyen unalmas és csalódást keltő volt számomra. Végül az ünnepi időszak alatt eldöntöttem, január elején újranézem, hogy felfrissítsem az emlékeimet, aztán pedig igenis elkészítem róla a bejegyzést, hogy egyszer s mindenkorra pontot tehessek a vele való kapcsolatom végére.

A történetről röviden: 1938-at írunk, Los Angelest egy borzasztó négyes gyilkosság rázza meg. A városban már így is forrnak az indulatok, feszült a viszony a fehérek és a latinók között, úgyhogy az üggyel megbízott Lewis Michener nyomozó és újonnan kinevezett társa, a mexikói származású Tiago Vega mindent bevetnek a nyomozás mielőbbi felgöngyölítése érdekében. Arra azonban ők sem gondolnak, hogy a városban egyre jobban eluralkodó erőszak és lázongás valójában két természetfeletti lény csatájának kezdetét jelzi…

2014 és 2016 között futott egy sorozat Londoni rémtörténetek címmel, melynek ugyanaz a John Logan volt a készítője, mint ennek. A viktoriánus éra második felében, Londonban játszódott, bár voltak kisebb kitérői Amerika felé, s az egész sztorit egy titokzatos, borongós, természetfeletti hangulat lengte be, sőt utóbbi kifejezetten fontos összetevője volt a cselekménynek. Amikor pár éve bejelentették, hogy egyfajta spirituális leszármazottként érkezik a Los Angeles-i rémtörténetek, ahol a 30-as évek Amerikája, illetve a mexikói vallási kultúra lesz a középpontban, kíváncsian, ám kissé aggódva vártam a bemutatóját. A Londoni rémtörténeteknek ugyanis volt egy utánozhatatlan, semmihez sem hasonlítható atmoszférája, ami pont a helyszín és a korszak miatt működött és bűvölt el teljesen (eredeti címe, a Penny Dreadful is a viktoriánus korban kedvelt, egy pennyért kapható, heti folytatásokban megjelenő ponyvák nevéből ered), s nem tudtam, ezt miként lehet jól átkonvertálni az amerikai és mexikói közegre. Mint kiderült, sehogy, az egész csak egy okos marketinghúzás volt az előző sorozat kedvelőinek, rajongóinak ideédesgetéséhez, akik megérkezésük után kaptak egy a jelenlegi amerikai politikára nagyon erősen reflektáló, misztikusságot viszont alig tartalmazó történetet. A félreértések elkerülése végett mondom el, hogy nekem semmi bajom nincsen azzal, ha egy sorozat párhuzamot von múlt és jelen között, ezáltal kritizálva a jelen problémáit (a tavalyi Netflix-minisorozat, a Hollywood például a filmipar kapcsán csinálta ugyanezt), azt azonban nem szeretem, amikor elhúzzák előttem a mézesmadzagot, s utána csúnyán átvernek. Ha már az elején tisztázták volna, hogy a természetfeletti elemek nem fognak hangsúlyos szerepet játszani, helyette egy politikai kiáltványt láthatunk, amiben a készítők megfogalmazzák véleményüket az Amerikában zajló történésekről, akkor valószínűleg bele sem kezdek a sorozatba, mivel a politizálás engem nem érdekel különösebben.

Kezdetnek beszéljünk is egy kicsit a parlagon hagyott misztikus szálról! A sorozat első előzetesei és leírásai alapján érdeklődve vártam, hogy minél többet tudhassak meg a beharangozott mexikói vallási kultúráról, azon belül is a nép halálhoz való viszonyulásáról, mert eddig csupán pár szóban, esetleg egy-két filmes jelenet erejéig hallottam/láttam, hogy ők teljesen másként fogják fel a halált, a szerettük elvesztését, mint mondjuk az európaiak. Náluk nem a szomorúság, a csendes gyász kötődik a halálhoz, épp ellenkezőleg, a vidámság, az ünneplés: ők halottak napján együtt iszogatnak, énekelnek, táncolnak a temetőkben, vagy színes, hangos, nagyszabású felvonulásokat tartanak a városok utcáin. A halálnak külön istensége is van, Santa Muerte (szó szerinti fordításban: „szent halál”, de általában a halál szent angyalának szokták hívni), aki nemcsak a halottak biztonságos átkelését segíti a túlvilágra, hanem védelmező, gyógyító erővel is bír. A sorozatban ez az istenség kapott egy gonosz nővért, aki bosszút akart állni rajta azáltal, hogy megrontja az emberek lelkét, ezzel bebizonyítva Santa Muertének, hogy felesleges hinnie az emberek jóságában, mert a romlatlannak látszó felszín alatt ők valójában mind szörnyetegek. Ez remek kezdetnek hangzik, csakhogy a halál istennője végig egy enervált, az emberekre, azok imáira alig figyelő entitásként jelent meg, a sorozatban eltöltött ideje alatt sejtelmes beállítások és megvilágítások közepette álldogált, nézelődött, mondott pár keresetlen szót, majd odébbállt: ez alapján nehezen lehetett elhinni róla, hogy különösebben érdekelné az emberek sorsa. Ilyen bánásmód mellett szerintem akárhonnan nézzük, értelmetlen volt a szerepeltetése, mert akiket ez a szál érdekelt volna, azokat valószínűleg elég hamar elkedvetlenítette a figura jellegtelensége és a róla közölt kevéske információ, akik pedig inkább a többi történetszálat követték volna, azoknak ez csak egy felesleges töltelékrészlet volt. Számtalan megválaszolatlan kérdés keringett a két nővér kapcsolata körül, Tiago Vega nyomozó kettejük harcában betöltött szerepéről sem derült ki semmi, és persze értem én, hogy a további évadokra is kellett ötleteket tartalékolni, de a jobb megértés, a történések átlátása érdekében pár információmorzsát igazán dobhattak volna a kíváncsi nézőnek. Ez már a szőrszálhasogatás része a dolognak, mert más természetfeletti témájú sorozatban is találkoztam a problémával, hogy nem egyértelműsítették, tulajdonképpen mekkora ereje van a gonosznak és ez mire terjed ki: voltak emberek, akiket a nővér egy nézéssel vagy két suttogással megbabonázott, másoknál viszont különféle helyzeteket kreált, amik az adott embert szépen lassan terelték a gonosz oldal felé, ám még ekkor sem lehetett biztos a győzelmében, mert néhányan megtorpantak az utolsó pillanatban.

A valóság talaján mozgó történetrészekben az elaprózódás volt a legnagyobb problémám, mert egy idő után a főbb cselekményelemek kisebb elágazásokat kaptak, ezáltal sok lett az egymás mellett futó, alkalmanként összefonódó szál, ráadásul a minőségük is ingadozott, így óhatatlanul lenyomták, kioltották egymást. Első évadról lévén szó, a végig érezhető bevezető jelleg nem lett volna akkora baj, ha ténylegesen arra szánták volna az időt, hogy jobban megismertessenek a szereplőkkel, a korszakhangulattal, és hogy pontos hátteret adjanak a történések miértjeiről. Ehelyett mindenből csak úgymond ízelítőt kaptunk, mintha a készítők vázlatos prezentációját láttuk volna, amivel a producereket, a tévétársaság fejeseit igyekeztek meggyőzni arról, hogy ebbe a sorozatba érdemes befektetni: felsorolták az egyes helyszíneket, bemutatták a szereplőket, halványan felrajzolták a köztük lévő viszonyrendszereket, az azonban kimaradt, hogy a történettel mit akartak elmondani, merre akartak haladni. Talán maguk a készítők sem tudták pontosan az irányvonalat, ettől lett egyszerre összeszedetlen, hiányos és arányt tévesztett a végeredmény. A pilotban lezajlott négyes gyilkosság, amiről én egyébként azt hittem, az utána való nyomozás adja majd az évad vázát, pár epizód után egyre inkább elsikkadt, hogy átadja helyét a töméntelen egyéb történetszálnak, melyek sokszor egyáltalán nem vitték előbbre a cselekményt. Megint csak szőrszálhasogatásnak tűnhet, ettől függetlenül engem egy idő után zavartak a különféle zenei betétek, holott egyrészt tisztában vagyok vele, hogy mind a Gyülekezet tevékenységéhez, mind a mexikóiak kultúrájához szervesen hozzátartozik az ének és a tánc, másrészt általában nincs ellenemre, ha egy filmben, sorozatban dalok csendülnek fel, itt mégis azt éreztem, nincs semmi dramaturgiai hasznuk, csak időkitöltőként funkcionálnak. A város közigazgatási helyeit (rendőrség, városháza) átitató rasszizmus történetszála egyértelműen a jelen amerikai helyzetre is utalt, ahol újfent erőre kapott a kisebbségek elnyomása és a gyűlöletkeltés, emellett hangsúlyosan jelen volt a 30-as években eluralkodó nácizmus, ami nagyon hasonló gondolatmenetre épült. Kíváncsiságból végeztem egy kis kutatást azzal kapcsolatban, mennyi valóságtartalma lehet a sorozatban ábrázolt történéseknek, s meglepődve tudtam meg, hogy a nácik valóban megpróbáltak beszivárogni Los Angelesbe, bár elsősorban Hollywood volt a célpontjuk, mivel a film kiváló eszköze lehetett volna propagandájuk terjesztésének, ám egy zsidó származású, első világháborús veterán, bizonyos Leon Lewis által életre hívott titkos kémszervezet több tervezett támadásukat is meghiúsította. A mexikói bevándorlókat ért atrocitások mértékéről és jelenlétéről szintén találtam érdekes cikkeket, s ezek elolvasása után jutott eszembe, hogy a készítők jobban jártak volna egy olyan sorozatötlettel, ami teljes mértékben elveti a természetfeletti szálat, eleve szóba se hozza a Londoni rémtörténeteket, visszavesz a politizálásból, és a tényekből való felszínes inspirálódás helyett a városban konkrétan megtörtént eseményeket mutatja be. A sorozatban ábrázolt rendőri brutalitás ismételten egy jelennel vont párhuzam volt, hiszen ez a közelmúltban óriási problémát, felháborodást okozott Amerikában (mint megtudtam IMDb-ről, a kilencedik epizód akkoriban került adásba, amikor a George Floyd-eset történt, s ezért a Showtime külön figyelmeztetést tett az epizód elé, mert abban is erőszakos rendőri megnyilvánulások történtek), mindentől függetlenül nekem a sorozat vonatkozó jeleneteinek egy része szélsőségesen hatásvadásznak tűnt, egyszerűen nem éreztem realistának őket, mert annyira a sokkolás, a brutalitás volt bennük a fő motívum, hogy a kifejezni kívánt üzenet, mondanivaló elveszett útközben.

A sokféle történetszálból következően a szereplők száma sem volt éppen alacsony, ám sajnos rájuk is igaz, hogy vázlatosan felskiccelve jelentek meg, a köztük már meglévő vagy kialakuló kapcsolatrendszerek ábrázolása szintén kidolgozatlan, esetenként egyenesen unalmas volt, épp ezért elég keveset tudok kiemelni közülük, akikben ha csak nyomokban, de láttam valami érdekeset. A két főszereplő nyomozó, Lewis Michener és Tiago Vega között hamar kialakult az összhang még annak ellenére is, hogy az évad első felében jó pár dolgot eltitkoltak egymás elől, aztán szép lassan rájöttek, jobban járnak, ha mindent megosztanak nyomozópartnerükkel, s együtt próbálják megoldani a problémákat. Külön nézve őket, Michener nyomozó izgalmasabb figura volt, ami nagyban köszönhető Nathan Lane elképesztő alakításának, mert ő töltötte meg élettel a szerepet, egy gesztus, arcmimika vagy csak a hanghordozás alapján rengeteg mindent tudhattál meg a benne rejlő érzelmekről, a fájdalomról, a félelemről, a gyászról, ugyanakkor szavaiból és cselekedeteiből kíméletlen átgondoltság és elkötelezettség sugárzott. Két alkalom is volt, amikor nagyon kemény döntést kellett meghoznia, s a színészi játékból tökéletesen átjött a kettősség: míg az arcán azt láttad, hogy nehezére esik megtennie, mégis megtette, mert tudta jól, csak így lehet esélye megelőzni a még rosszabb dolgok megtörténtét. Ami Tiagót illeti, én nőiesen bevallom, eleinte csak a kinézete kötötte le a figyelmemet, idővel azonban többet is megláttam a karakterből. Ő ugyanúgy egyfajta kettősséget képviselt, mint Lewis, csak kicsit másként: azzal küzdött, hogy rájöjjön, ki is valójában, hová is tartozik, hiszen egyszerre volt mexikói származású és rendőr, tehát a lázongások, az azt követő rendőri túlkapások során nem tudta, hova álljon, s minden erejével azon igyekezett, hogy mindkét oldalnak megfeleljen, és egyben bebizonyítsa nekik, hogy tévednek a másik oldallal kapcsolatban. A Gyülekezet nevű egyházi szervezetnek, ami a négyes gyilkosság kapcsán került a nyomozók, és velük együtt a nézők látókörébe, fontos arca és hangja volt Molly Finnister, azaz Molly nővér. A nyomozókhoz hasonlóan ő is kettős érzésekkel vívódott: habár elhivatottan teljesítette a Gyülekezetben vállalt kötelességeit, s mindig megértéssel, szeretettel fordult a hívek felé, biztatta őket az Istenben való hitre, titokban egy visszafogott, normális életre vágyott, ahol nem ismerik fel az utcán, nem kell állandóan mások bajával foglalkoznia, hanem csak és kizárólag magára figyelhet. Rajtuk kívül szeretném még megemlíteni a Santa Muerte gonosz nővérét alakító Natalie Dormert, aki a nővér szerepe mellett három egyéb karakterként is feltűnt. Nem is elsősorban a karakterek kidolgozottsága volt az érdekes, hanem az a tény, ahogy a színésznő teljesen átlényegülve, tűpontos akcentusok és eltérő viselkedések, stílusok mentén alkotta meg az egyes figurákat. Ha másért nem is, az ő lenyűgözően sokszínű játékáért érdemes volt végigülni ezt az egy évadot.

Röviden összefoglalva a véleményemet, ez egy szétszórt, átgondolatlan, helyenként túlzottan hatásvadász sorozat lett, ami az előzetesen sugalltakkal ellentétben még spirituális szinten sem közelítette meg elődjét. Méltatlanul bánt el a természetfeletti szállal, nem találta meg a jó arányt az elmesélni kívánt történetszálak között, csak vázlatokat rajzolt fel abban bízva, hogy az előkészítéssel képes felcsigázni a nézőket, akik így majd visszatérnek a további évadokra. Ha valaki hozzám hasonlóan legfőképpen a Londoni rémtörténetekhez fűződő kedves emlékek miatt kezdene bele ebbe, azt javaslom, inkább nézze újra azt. (Hm, most elgondolkodtam, hogy valamikor idén talán én is ezt fogom tenni… Azért ne vegyétek készpénznek, lesznek bőven újdonságok, amik mellé nem biztos, hogy bele fog férni az időmbe)

Értékelés: 55%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

   - A Tiago és Lewis közti összhangot.

  - Natalie Dormer kaméleon üzemmódját a négy különböző szerepben.

  - Diego kihallgatását.

  - A Vega-család újraegyesülését.

Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa /Penny Dreadful: City of Angels/ (2020)

színes, feliratos, 55 perc

Rendező: Paco Cabezas, Roxann Dawson, Sheree Folkson, Sergio Mimica-Gezzan, stb.

Szereplők: Natalie Dormer, Daniel Zovatto, Nathan Lane, Kerry Bishé, Adriana Barraza, Jessica Garza, Johnathan Nieves, Michael Gladis, Rory Kinnear