A mai bejegyzés egy viszonylag friss, májusban bemutatott
minisorozatról fog szólni, melyet az a Ryan Murphy készített, akinek jó pár
remek sorozatélményt köszönhetek (American
Horror Story, American Crime Story,
Glee - Sztárok leszünk!, Viszály). Legújabb alkotását már a
bemutatás napján elkezdtem nézni, s múlt héten értem a végére, így
elérkezettnek láttam az időt, hogy megírjam, mit is gondolok róla.
A történetről röviden: 1947-ben járunk, amikor is egy csapat
fiatal filmkészítő és színész úgy dönt, szembemennek a kor
társadalmi elvárásaival, előítéleteivel, és megcsinálnak egy rendkívüli filmet…
Évek óta követem Ryan Murphy munkásságát, s mivel a fentebb
felsorolt sorozatainak nagy részével sikeresen elvarázsolt, egyértelmű volt,
hogy a Hollywoodot sem hagyhatom ki,
amihez az ő személye mellett a központi szerepet kapó filmes világ és a
hátrányos megkülönböztetés problematikájának bemutatása vonzott. Már gimnázium
óta filmrajongónak aposztrofálom magam, de igazából az egyetemi tanulmányok,
azon belül is a filmtörténet-órák során jöttem rá, hogy engem bizony nem csupán
a filmek elemzése, véleményezése köt le, hanem ennek az egész filmgyártásnak a
kezdetei, első lépései, hogy honnan indult, az évek, évtizedek alatt hogyan
alakult ki ez a mára hatalmas iparág. Ezért is örültem annak, hogy az epizódok
során hallhattam egy csomó színészről és színésznőről, akikről az órákon
(sajnos) egyáltalán nem esett szó, azok a részek is lenyűgöztek, amelyekben
betekinthettünk a korabeli forgatási körülményekbe, a tényleges forgatást
megelőző megbeszélések az anyagi, jogi vonzatokról pedig jól illusztrálták,
hogy milyen sokrétű dolog a mozgóképalkotás. Ami azonban Hollywoodot és az
ottani, a külső szemlélő számára csillogó világot illeti, a készítők nem
finomkodtak, s az első epizódtól fogva szégyenkezés nélkül rántották le róla a
leplet, hogy elénk tárják, mi rejtőzik a látszólag tökéletes felszín alatt. Láthattuk
a vágyakozó tekintetű fiatalokat, akik álmaik megvalósításáért érkeztek a
városba, ám hogy ezt elérjék, drágán kellett fizetniük. Ernie benzinkútjának
félig álcázott prostitúciója, a híres rendező vacsorapartija, ami szintén arra
szolgált, hogy a filmesek kiéljék tiltott vágyaikat, elkeserítő képet festettek
arról, hogy valójában mennyire romlott és álszent a rendszer.
Ezzel párhuzamosan pedig a társadalmi előítéletek is egyre inkább előtérbe kerültek, hiszen szinte csupa olyan fiatalt ismertünk meg, akik mind hátrányból indultak a filmvilágban nemük, bőrszínük vagy szexuális beállítottságuk miatt. Számomra egyébként az volt a legszomorúbb aspektusa az egész sorozatnak, hogy ugyan 70 évvel ezelőtt játszódott, de akár manapság is játszódhatna, mert ha jobban megnézzük a hollywoodi rendszert, a jelentős változások ellenére még mindig a régimódiság az úr. Persze ma már lehet egy színesbőrű nő a film főszereplője, nem okoz felháborodást, ha nyíltan homoszexuális ember írja a forgatókönyvet, s a producerek is lehetnek nők, de hiába mindez és hiába a rengeteg filmkészítői erőfeszítés, hogy több alkotás szóljon a kisebbségekről, ha egyszer az Akadémia továbbra sem hajlandó elismerni őket. A mai napig csupán egyetlen alkalommal kapott színesbőrű színésznő Legjobb női főszereplő-díjat, de hosszan sorolhatnám a többi kategóriát is, ahol szintén csak elvétve találni nem fehér, heteroszexuális, férfi díjazottat. Természetesen egy filmet nem az alapján kell (és szabad) megítélni, hogy mennyi Oscar-díja van, azonban az eltelt 90 év alatt ez a díj akkora presztízzsé vált, hogy igenis jobban felfigyelnek az emberek, ha egy filmnél szóba kerül, hogy Oscar-díjas. Habár a sorozat májusban debütált, én több részét ebben a hónapban, júniusban néztem, amikor is szomorú aktualitást adott a történeten végigvonuló rasszizmusnak az amerikai George Floyd esete. Nem kenyerem a politizálás, de úgy éreztem, ezt meg kell említenem, mert a sorozat nézése közben folyton az járt az eszemben, hogy mire voltak jó az eltelt évek polgárjogi mozgalmai, a színesbőrű emberek tüntetései, vagy akár a sorozattal párhuzamot vonva, a begyöpösödött hollywoodi „szabályok” megreformálásai, ha 2020-ban még mindig itt tart a világ, hogy fehér emberek úgy érzik, ők feljebbvalók, mint színesbőrű társaik, ezért megtehetik, hogy szó szerint a földre szegezzék őket, s rájuk térdeljenek. A június hónap abból a szempontból is aktuális, hogy ez az ún. „Pride month”, vagyis a „büszkeség hónapja”, ami az LGBTQ+-közösség ünneplését jelenti, s ők is eszembe jutottak a sorozat nézése közben, hogy a színesbőrűekhez hasonlóan szintén rengeteget küzdöttek az elfogadásért, mindezek ellenére ugyanúgy támadások és megkülönböztetések érik őket még most is. Szívszorító rájönni erre, hogy egy 40-es években játszódó sorozatban nem a múlt hibáit láthatod, s örülhetsz neki, hogy mára ezeket kijavította az emberiség, hanem rá kell döbbenned, hogy a sok harc ellenére alig változott valami. Jobban belegondolva azonban azzal, hogy rávilágít ezekre a problémákra, s ráébreszt az aktualitásukra, talán valamiféle változást is elindíthat nézőiben.
Főleg úgy, hogy sorozatbeli fiataljaink története tartogatott egy csavart: bemutatta, hogy milyen lett volna, ha már a 40-es években lettek volna olyan bátor emberek, akik fel merik rúgni a szabályokat, s elkészítenek egy filmet, amivel elindíthatnak egy forradalmi változást. Jelen esetben ez a Meg című mozgókép volt, amiben színesbőrű színésznő kapta a főszerepet, színesbőrű és homoszexuális férfi írta a forgatókönyvet, félig ázsiai származású ember rendezte, és egy nő lett a fő producere. A sok dicséret után most jött el az idő némi negatív kritizáláshoz… Ryan Murphy stílusától nem áll távol, hogy egyfajta szürrealista mixként készítsen el egy sorozatot: legjobb példa erre a Glee - Sztárok leszünk!, ahol a problémákkal küzdő tinédzserek mindennapjait, gondolatait, vágyait színes-szagos musicalszámokkal vegyítette, az elsőre furcsának tűnő egyveleg azonban remek összképet eredményezett. Az American Horror Storyban is előfordult, hogy a borongós, sötét téma kellős közepébe berakott egy éneklős jelenetet, a kettő együtt pedig tökéletesen működött. Itt viszont a keserű valóság és annak cukormázas alternatív verziójának egymás mellé pakolása nem volt szerencsés párosítás. Magával az ötlettel semmi bajom, sőt kifejezetten kreatívnak gondolom, ugyanakkor azzal, hogy epizódról epizódra egyre inkább átvette az irányítást a tündérmese, számomra egy kicsit elvette a figyelmet az igazi lényegről. Mert oké, értem, merj nagyot álmodni, s merj hinni benne, hogy ez az álom meg fog valósulni, ettől függetlenül egy idő után minden jó szándék és boldogság ellenére rém sablonos volt, hogy hirtelen mindenkinek írtak valamilyen szerepet a filmbe, vagy hogy az eleinte ellenségnek, kellemetlenkedő alaknak tűnő szereplők egyik pillanatról a másikra lettek főhőseink legnagyobb támogatói. Habár többször is utaltak rá, hogy mekkora kockázatot vállalnak a filmmel, a tüntetésekből, a fanyalgó hangokból alig láttunk/hallottunk valamit, s nekem nagyon hiányzott a befejező epizódból a közönség reakciója, amiről csupán számadatokat kaptunk valódi emberi érzelmek helyett, de a sajtó és a kritika kihagyása sem tetszett. Az odáig rendben van, hogy a pozitív üzenetre akartak fókuszálni, ezzel viszont kissé egyoldalúvá tették a sztorit, s ugyan így is láttam és értettem a benne foglalt fontos mondanivalót, a sok meseszerű történés miatt néha úgy éreztem, nem tudom komolyan venni.
A karakterépítéssel kapcsolatban már szóba hoztam némelyik szereplő csettintésre megváltozó hozzáállását, a továbbiakban azonban szeretnék hosszabban is belemerülni ebbe a témába. Elnézve az impozáns színészgárdát, melynek bizonyos tagjai ismerősek lehetnek Murphy egyéb sorozataiból, igazán kár, hogy két csoportra kell osztanom őket, és úgy beszélnem róluk. Az egyik csoportba tartoznak azok, akik összetett figurát alakítottak, mindvégig érthető és átérezhető volt a motivációjuk, a küzdésük, s következetes ívet írt le a történetük. Közülük Archie volt a legizgalmasabb, a színesbőrű, homoszexuális forgatókönyvíró, aki minden akadálynak kétszeres erővel feszült neki, akinek minden érzelmi kitörését elhittem, s szurkoltam a megérdemelt sikeréért. Jackben a szemtelen jóképűsége mellett az fogott meg, hogy hiába tapasztalta meg Hollywood árnyoldalát, mégsem vesztette el a naivitását, a lelkesedését, ugyanakkor pont az átéltek hatására döbbent rá a saját életében elkövetett hibákra. A Rayt játszó Darren Crisst azért említem meg, mert a Ryan Murphyvel való közreműködéseit eddig is imádtam, és itt sem csalódtam benne, kellően lelkes és elkötelezett volt elsőfilmes rendezőként, aki kiállt a diverzitás és a változás fontosságáért. A másik csoportba pedig azok kerültek, akikkel szerintem nem bántak jól a készítők. Rock Hudsonban egyáltalán nem a visszahúzódó, magányos, félénk srácot láttam (legfeljebb csak az első pár epizódban), hanem egy teszetosza, nyápic embert, s ugyan mélységesen undorodtam attól, amit Henry Wilson művelt vele, nem igazán tudtam megsajnálni vagy megszánni, mert annyira kétdimenziós bábnak tűnt. Claire-rel kapcsolatban nem tudom, mi volt az írók célja, mert neki is megvolt a maga hátránya a híres szülőkkel, azonban nem sokat láttunk abból, hogyan próbál küzdeni ez ellen; azt sem tudtam eldönteni róla, hogy valóban érdekli-e a színészet, vagy csak unaloműzőnek használja, hogy mit gondol igazából Camille-ról, de ha ezzel valami titokzatos, fiatal femme fatale-verziónak szánták, hát nálam nem jött be. Ő volt az egyik, aki véleményem szerint minden átmenet, magyarázat nélkül változott meg. Henry Wilson egy igazi szemétláda volt, s ugyan a jelenetek nagy részében elégedett voltam Jim Parsons játékával, néha mégis elkapott az érzés, hogy a színész valami nagy váltást akart az Agymenők után, és ezért eljött ide káromkodni. Ennek a figurának se voltak igazán rétegei, csak elszórt utalást kaptunk arra, hogy Wilson is érző lény, a végére tartogatott száznyolcvan fokos fordulata pedig inkább volt nevetséges, mint tanulságos. A szerelmi kapcsolatoknál szintén megvolt ez a kettősség: voltak szépen bemutatott és részletezett viszonyok, néhányat azonban csak beleszuszakoltak az utolsó részekbe, mintha anélkül nem lenne meg a happy end. Nekem Ellen és Dick kapcsolata volt a személyes kedvencem, pont a benne rejtőző tragikus „csavar” miatt, de a mellékszereplők közül egyébként is őket szerettem a legjobban a kitartásukért, küzdelmükért, és a fiatalok feletti mentorkodásukért.
Nagy kíváncsisággal és lelkesedéssel vágtam bele ebbe a sorozatba, s habár ahogy haladtam előre az epizódokban, a halmozódó tündérmeseszerű történések miatt ez idővel alábbhagyott, mégis rengeteg pozitívumot láttam benne, amiért bátran tudom ajánlani a megtekintését. Egyrészt felfogható egy filmtörténeti gyorstalpalóként, sőt a filmkészítés fortélyaiba is betekintést nyújt, másrészről pedig egy komoly, mai napig jelen lévő problémát, a társadalmi előítéleteket kritizálja és egyben az ellenük való harc fontosságát hangsúlyozza.
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Az intrót.
- A film készülésének minden apró mozzanatát.
- Ellen és Dick kapcsolatát, plusz minden jelenetet, amiben Dick szerepel.
- Camille és Hattie beszélgetéseit.
- A Megből bemutatott részleteket.
- A befejező képsorokat.
Hollywood /Hollywood/ (2020)
színes, fekete-fehér, feliratos, 50 perc
Rendező: Janet Mock, Michael Uppendahl, Daniel Minahan, Ryan Murphy, Jessica Yu
Szereplők: David Corenswet, Jeremy Pope, Darren Criss, Laura Harrier, Jake Picking, Samara Weaving, Holland Taylor, Joe Mantello, Dylan McDermott, Jim Parsons
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése