Könyvkritika: Anthony Horowitz - Homályos nyomok

A Diamond fivérek könyvsorozat újraolvasása a finiséhez érkezett, ebben a bejegyzésben a negyedik kötetről megfogalmazott véleményemet olvashatjátok. A korábbi részekről írt bejegyzéseimet pedig szépen sorban megtalálhatjátok a következő linkeken: A Sólyom gyémántja; Kettes számú közellenség; Titkos szolgálat.
A történetről röviden: Ezúttal három rövid elbeszélésben ismerkedhetünk meg újabb őrült kalandokkal, amikbe Tim és Nick keverednek. Először egy halottnak hitt férfi után nyomozva magukra haragítanak egy komplett orosz vándorcirkuszt, azután egy párizsi nyereményutazásuk fordul kábítószeres rémálomba, végül pedig egy skóciai szigeten Tim osztálytalálkozója vesz hátborzongató fordulatot, amikor a meghívottak egy része bizarr gyilkosságok áldozatává válik…
Amikor először megismerkedtem ezzel a sorozattal, ezt a kötetet olvastam el először, amit egy barátnőm adott kölcsön. Akkoriban persze jobban meglepődtem a megoldásokon, és egyből megtetszett Nick laza stílusa és Tim totális tehetségtelensége. A mostani újraolvasásról nagyjából ugyanazt mondhatom el, amit már leírtam az előző három könyvről: könnyen olvasható, izgalmas és helyenként jól eltalált poénokkal operáló történet, amelynek legjobb pontja egyértelműen Nick ironikus és meglepően felnőtt hozzáállása az aktuális történésekhez. Nekem a harmadik sztori lett a kedvencem az első olvasáskor, és ez most sem változott. Valószínűsíthető, hogy ehhez köze van annak is, hogy a Tudom, mit tettél múlt szerdán című elbeszélés egy elég könnyen felismerhető Agatha Christie-parafrázis. A magam részéről egy dolog zavart, ami ráadásul az egész sorozatra rányomta a bélyegét: néha elvesztem az időben, abban az értelemben, hogy sokszor nem tudtam eldönteni, az egyes történetek egymáshoz képest mikor játszódnak, Nick hol tizenhárom éves volt, hol már betöltötte a tizennégyet. Igaz, hogy ez a probléma egyáltalán nem befolyásolta a cselekmény élvezhetőségét, de engem akkor is megkevert kissé.
Az újraolvasás befejeztével összefoglalóan kijelenthetem, hogy ma már korántsem kötnek le ezek a történetek, egyiken sem kacagtam annyit, mint korábban, némely események nem voltak éppen logikusak, de legalább most jobban felismertem a filmes utalásokat; ez utóbbit abszolút pozitívumként könyvelem el. Tim és Nick kalandjai ettől függetlenül érdemesek az elolvasásra, s valószínűleg a tizenéves korosztály képviselői – tehát a Nickkel egykorúak – jobban bele tudják élni magukat, és jobban tudják élvezni a nyomozásokat, mint a hozzám hasonló huszonévesek, vagy a nálunk idősebbek.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az eslő történetben a filmes utalást. Nicknek már abból tudnia kellett volna, hogy valami nem stimmel.
  - Tim rossz számot tárcsáz.
  - A harmadik elbeszélést. Sokadszorra újraolvasva is remek és ötletes.


Ezzel a 2017-es olvasmánylistám befejeződött, az ünnepek és egyben a vendégeskedések közeledtével úgy határoztam, idénre nem tervezek be több könyvet. A szokásos év végi összesítőben olvashatjátok majd, hogy miként gondolok vissza az idei olvasásaimra, 2018-ban pedig természetesen folytatom a nagyüzemi olvasást és a blogbejegyzések írását! Kellemes ünnepeket mindenkinek!