Sorozatkritika: A sötétség kora

Májusban véget ért az Egyszer volt, hol nem volt című sorozat, ebben a hónapban pedig ismét búcsút kellett vennem egy sorozattól, ami ráadásul az egyik kedvencemmé vált az évek során. Előbbiről már olvashattatok bejegyzést, ez a mostani az utóbbiról fog szólni. Igyekeztem kerülni a nagyobb spoilereket, de előfordulhatnak utalás szintjén, úgyhogy ennek tudatában folytassátok az olvasást!
A történetről röviden: Klaus Mikaelson, az Ősi vámpír hosszú távollét után visszatér New Orleansba, a sokszínű kultúrával rendelkező városba, amit annak idején ő és testvérei alapítottak. Klaus amellett, hogy szeretne ismét királlyá válni, megdöbbentő hírrel szembesül: Hayley, a fiatal vérfarkaslány ugyanis gyermeket vár tőle. A hatalom visszaszerzésére irányuló törekvések és a családi konfliktusok mellett behatóbban megismerhetjük New Orleans lakosságát, akik között nem a vámpírok az egyedüli természetfeletti faj…
A sorozat a Vámpírnaplók spin-offjaként indult, hiszen a Mikaelson-családdal ott találkozhattunk először, ugyanis közös múltjuk volt némelyik Mystic Falls-i szereplővel. 2013-ban aztán megkapták a maguk különálló történetét, aminek során tudomást szerezhettünk hosszú életük fontosabb momentumairól, a „Most és mindörökké” fogadalmának fontosságáról, amit egymásnak tettek ezer évvel ezelőtt. A magam részéről már a kezdetektől nagyobb érdeklődéssel fordultam A sötétség kora felé, ami egyrészt annak köszönhető, hogy Klaus az első Vámpírnaplókbeli feltűnésétől fogva a kedvenc szereplőm lett, másrészt New Orleans titokzatos erői és lakosai több izgalmat tartogattak, mint Mystic Falls örökké gimibe járó vámpírjai (hozzátartozik a sztorihoz, hogy a Vámpírnaplókat be se fejeztem, a hatodik évad után egyszerűen abbahagytam, mert meguntam). A sötétség kora érdekes felütéssel kezdett, hiszen a vámpíroknak elvileg nem lehetnek gyerekeik, Klaus azonban nemcsak vámpír, hanem vérfarkas is, így eshetett, hogy egy vérfarkas állapotos lett tőle. Az első évad nagyjából azon probléma köré összpontosult, hogy Klaus megbarátkozzon a gondolattal, hogy apa lesz (ő, aki fiatalkorában egy kegyetlen apa mellett nőtt fel, s az akkor elszenvedett sérelmek nagy szerepet játszottak későbbi karaktere kialakulásában), visszahódítsa magának New Orleanst, és megbékéljen, s ami még fontosabb: megbízzon a családjában. Ezek mellett megismerkedhettünk a város különböző csoportjaival: a várost uraló vámpírokkal és vezetőjükkel, Marcellel, a mocsár környékén élő vérfarkasokkal, akikről később kiderült, hogy Hayley-nek szoros kötődése van hozzájuk, a boszorkányokkal, akiket folyamatosan rejtélyek lengtek körül, és persze azokkal az emberekkel, akik véletlenül vagy szándékosan, de belekeveredtek a természetfelettiek harcaiba. Az izgalmas, állandó meglepetést tartogató cselekményvezetésen túl ezek a gazdagon megrajzolt figurák, valamint New Orleans varázslatos városképe és régi időkre visszanyúló hagyományai, ünnepségei voltak azon összetevők, amiknek köszönhetően rövid idő alatt megkedveltem a sorozatot. A második évadban előtérbe kerültek a boszorkányok, elsősorban a titokzatos Cassie kapcsán, aki mindenáron le akarta győzni Klaust, és elvenni tőle a lányát, Hope-ot. Újabb szereplők érkeztek, köztük az a Kaleb, akitől később sikítórohamot kaptam, amikor megláttam a 2016-ban elkezdett, és azóta végignézett Teen Wolf - Farkasbőrben című sorozatban Isaacként (azt a jelenetet a mai napig nem felejtettem el, és nem is fogom még egy ideig, amikor vizes fehér pólóban beállított Scotthoz, és csak úgy ott állt, miközben a víz kirajzolta a pólója alatt rejtőző izomzatot…hjaj, ezek a szemrevaló fiatalemberek mindig megőrjítik a gondolataimat :DD). Félretéve érzelmi kirohanásomat, az évad első és második felének fordulatai ismételten garantálták, hogy körmöt rágva csüngjek az egyes epizódokon. Meg persze az alakuló szerelmespárokért is rajongtam, de rájuk majd a karaktereket elemző bekezdésben térek vissza. A harmadik évadban az egyébként máskor is rendszeresen felbukkanó múlt újabb részlete érkezett meg a Strix nevű szervezettel, valamint egy, a Mikaelsonokat érintő baljóslatú prófécia borzolta a kedélyeket. Ekkoriban kezdtem olyan hírekről hallani/olvasni, hogy az alacsony nézettség miatt lehetséges, hogy abbahagyják a sorozatot. Szerencsére nem így lett, bár a negyedik évad tizenhárom részre lecsökkentése és átkerülése a mid-seasonbe nem sok jót sejtetett, igaz, engem ezen előjelek ellenére is alaposan szíven ütött a tavalyi bejelentés az idei befejezésről. Ez az a része a sorozatgyártásnak, amit soha nem fogok megérteni: itt van ez a remek, színvonalas történettel, fantasztikus szereplőgárdával rendelkező sorozat, és mégis befejezik öt évad után. Ehhez képest más sorozatok ingadozó izgalmakkal, unalomig ismételt klisékkel tovább tartanak… De ne keseregjünk ezen, térjünk inkább vissza az évadokhoz! A negyedikben időugrással folytatódtak a Mikaelsonok „kalandjai”, s Hope-ot immár kislányként láthattunk viszont. Aki hamarosan óriási veszélybe került, s ellentétek ide vagy oda, mindenki igyekezett összefogni, és megmenteni őt, amiért nagy árat kellett fizetniük. Az ötödik évad újabb időugrásának köszönhetően megismerhettük a tinédzser Hope-ot, s azon igyekezetét, hogy újra egyesítse családját. Emellett feltűnt egy újabb fenyegetés egy csapat vámpír személyében, de azt éreztem, a készítők csak alibinek tették be ezt a szálat, mert sok vizet nem zavartak, a Mikaelsonok közötti kapcsolatok és valamilyen szinten a nézőktől való búcsúzás álltak az évad középpontjában. Meg az a nem titkolt szándék, hogy teljesen kikészítsék a könnycsatornáimat a megindító dialógusokkal, egyik-másik szereplő hirtelen halálával, és úgy alapvetően a sztori menetével. Nagy meglepetésemre a zárással nem voltam teljes mértékben megelégedve. Szívszaggató volt, s az ösztönből jött tiltakozásomat azóta már átgondolva azt mondhatom, szép megoldás volt annak a bizonyos két főszereplőnek a sorsa. Valamiért mégis elkapkodottnak és kicsit lezáratlannak érzem, utóbbit talán meg lehet magyarázni azzal, hogy New Orleans élete pörög tovább a történtektől függetlenül, illetve októberben indul egy új sorozat, a Legacies, ahol Hope tündököl majd a főszerepben. De az tuti, hogy egyáltalán nem erre számítottam, amikor az évad kezdetén azon tűnődtem, hogyan fejezik majd be.
Térjünk át a karakterekre, mert róluk aztán van mondandóm bőven! Kezdjük a főbb szereplőkkel: a Mikaelsonokat már a Vámpírnaplók óta imádtam, egy időben Kol rövid időre átvette az érdeklődésemet Klaustól, sőt Elijah folyamatos úriember kiállása és öltözködése (meg az alkarjai és a kezei, te jóságos ég…) is magára vonta a figyelmemet néha. Rebekah-ban az tetszett, hogy egyetlen lánytestvérként remekül boldogult a sok fiú között, sokszor az ő beavatkozása kellett a béküléshez. Ebben a sorozatban főleg Elijah és Klaus kaptak nagyobb szerepet, az ő folytonos, testvéri szeretet és bizalmatlanság között ingadozó kapcsolatukat szerettem a legjobban, ami az évadzáró legérzelmesebb pillanatában csúcsosodott ki. Elijah-nak ugyan volt egy kis kitérője az évad elején, ami szintén tetszett, mert érdekes volt őt kicsit másként látni, mint ahogy megszokhattuk (amúgy elképesztően szexi volt, ahogy ült a zongoránál <3), de annak örültem igazán, amikor megint önmaga lett (és ölelem Daniel Gilliest azért a pazar eleganciáért, amivel eljátszotta Elijah-t). Egyértelműen Klaus járta be a leghosszabb utat, az őt megszemélyesítő Joseph Morgan tűpontosan mutatta be, ahogy a kedvelhető, de meglehetősen szeszélyes és kegyetlen főgonoszból szerető testvér és aggódó apa lett, aki képessé vált arra, hogy megbízzon másokban, és feltétel nélkül tudjon szeretni, amely tulajdonságával teljesen a szívembe lopta magát. Gondolom, nem kell barokkos körmondatokban ecsetelnem, hányszor bőgtem a Hope-pal közös jeleneteinél… A sorozat második felétől csak vendégszereplőként láthattuk Rebekah-t és Kolt, de így is tökéletesen előjöttek a múltbeli sérelmek, vagy épp kellemes emlékek, amikor a testvérek újra találkoztak, a „Most és mindörökké” fogadalma pedig mindig erősebbnek bizonyult, még akkor is, amikor azt hittük, megtörik ez az eskü. A többi karakterrel az a baj, hogy annyian vannak, hogy oldalakon keresztül sorolhatnám a nevüket és hogy miért voltak érdekesek és illettek bele remekül a sorozat világába. Próbálok válogatni, de nehéz lesz. Hayley volt még fontos szereplő a Mikaelsonok mellett, nála az örök harcos modorát kedveltem, és azt, hogy teljes „anyafarkas” üzemmódba ment át Hope megszületése után. Marcel a Mikaelsonokhoz kötődő múltbeli szálaival, Josh az optimizmusával és humorával, Davina a törékeny, de mégis keményen harcoló hozzáállásával, Freya a hűségével és kitartásával érdemelték ki a szeretetemet (kezdek elérzékenyülni). Jaj, és ahogy fentebb említettem, szót kell ejtenem a szerelmespárokról, mert volt belőlük bőven. Elijah és Hayley kapcsolatának alakulását, sokrétűségét tenném az első helyre, bár nem ilyen sorsot képzeltem el nekik. Klaus és Cami szorosan a nyomukban voltak egészen addig, amíg meg nem érkezett egy régi ismerős Mystic Fallsból, és hozta magával az ott örökké bálványozott shippemet, habár itt sem azt kaptam, amit reméltem. Davina és Kol párosában csak azt sajnálom, hogy keveset láttuk őket, Rebekah és Marcel kapcsolatának a lezárásával nem vagyok kibékülve, annyi évszázad huzavona után olyan hirtelen jött, hogy mégis együtt maradtak. A Josh-Aiden, Freya-Keelin párosoknak azért örültem, mert általuk tovább gyarapodott a sorozatvilág azonos nemű szerelmeinek sora, ami fontos dolog mostanában, amikor még mindig nem illeti meg ezeket a párokat mindenhol általános elfogadás (pedig most már illene eljutnia a világnak arra a szintre, hogy a heteroszexuális kapcsolatokkal egyenlőként kezeljék őket).
A szokásos csapongó értékelést megpróbálom egy rövid összefoglalóval befejezni. Nagyon fog hiányozni a sorozataim közül A sötétség kora, mert ez volt az egyik első sorozat, amit az elindulása pillanatától követtem hétről hétre, évről évre, és nagyon hamar hozzám nőttek a felvonultatott szereplői. A legnagyobb erőssége abban rejlett, hogy a már ismert és egy kicsit talán unalmassá váló természetfeletti fajokat képes volt újabb és érdekes tulajdonságokkal felruházni, akik közül rengeteg komplex és kidolgozott karaktert emelt ki, és tette bele őket olyan izgalmakkal, meglepetésekkel teli, általában véve feszült történetmesélésbe, ami garantálta, hogy epizódról epizódra izgatott várakozással tapadjunk a képernyőre. A Mikaelson-család hosszú múltra visszanyúló históriája pedig örök körforgásként mutatta be, hogy hiába minden árulás, hátba szúrás, megbízhatatlanság, végső soron a család ősi és felbonthatatlan egysége az, ami meghatároz minket, a döntéseinket és az életünket.

(Őszintén remélem, hogy az ősszel induló Legacies mind hangulatban, mind színvonalban inkább ezt a sorozatot fogja idézni, és nem a Vámpírnaplókat, a Mystic Fallsba való visszatérés ellenére.)


Értékelés: 85%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A pilot-epizódot.
  - Hope születését, és felnövését az évadok során.
  - Az évadzáró epizódokat. Feszültség és érzelem a köbön.
  - A múltba való visszatekintéseket.
  - Az összes jelenetet Elijah és Klaus között. Az összeset, mert ez a két ember fantasztikus külön-külön is, de együtt kimaxolják a zsenialitás fogalmát.
  - A Vámpírnaplókból ismert szereplők alkalmi feltűnéseit.


A sötétség kora /The Originals/ (2013-2018)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Matthew Hastings, Chris Grismer, Jeffrey G. Hunt, Jesse Warn, Lance Anderson, stb.
Szereplők: Joseph Morgan, Daniel Gillies, Phoebe Tonkin, Charles Michael Davis, Danielle Campbell, Leah Pipes, Riley Voelkel, Steven Krueger, Yusuf Gatewood, Claire Holt, Nathaniel Buzolic, Nathan Parsons