Augusztusban
nem készült filmes témájú bejegyzés, mert nem volt olyan mozifilm, ami érdekelt
volna, illetve a tv-ben, laptopon megtekintett filmek között se találtam olyat,
amiről tudtam volna írni (rövidke értékelések persze születtek a snitt.hu
oldalra, de az nem ugyanaz). Ezért úgy döntöttem, hogy a szeptembert egy film
megnézésével és értékelésével indítom, amely alkotás jó ideje birizgálta már a
kíváncsiságomat.
A
történetről röviden: Susan egy művészeti galéria vezetője, aki sármos és
szintén művészetben utazó férjével él, ám mégsem érzi magát kiegyensúlyozottnak
és boldognak. Egyik nap küldeményt kap exférjétől, aki arra kéri, olvassa el
kiadásra váró regényét. A könyv hatására Susan visszaemlékezik múltbeli döntéseire,
miközben az olvasottak is behálózzák gondolatait…
2016-ban
hatalmas sikere volt ennek a filmnek, sokan az év egyik legjobbjának és nagy
Oscar-esélyesnek tartották, a színészi alakítások mellett a történetvezetést és
a rendezést dicsérték (végül egy jelölést kapott, de abból sem lett díj; nyert
viszont Golden Globe-ot Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában). Ennek a
pozitív hype-nak köszönhetően vettem fel a várólistámra, és ahogy már mondtam,
nagyon vártam, hogy sort keríthessek rá. Aztán amikor tegnap elkezdtem nézni,
megijedtem és elbizonytalanodtam. Azon tűnődtem, vajon bennem van a hiba,
esetleg nincs meg hozzá a megfelelő hangulatom, mert nem láttam többet, mint
egy szép, de üres filmet. Szerencsére ez a kezdeti fennakadás a cselekmény
kibontakozása után eltűnt. Remek megoldás volt Susan jelenének és a könyv
sztorijának párhuzamos elbeszélése, amelyek közé néha flashbackek is
beékelődtek. Egyrészt folyamatos feszültségben vártuk, vajon merre halad tovább
a könyv története, másrészt pedig megtudhattuk Susan és Edward, az exférj közös
múltjának bizonyos részleteit. Érdekes volt figyelni Susant visszaemlékezés és
olvasás közben, megismerni őt, a problémáit, az önmarcangolását, a
boldogtalanságát, bár őszintén szólva, én nem jöttem rá még a film végére sem,
hogy tulajdonképpen mitől lett ilyen ember. Az Éjszakai ragadozók című kötet cselekménye brutális és elszomorító volt
egyben, Tony igazságkeresése, a családja ügyében nyomozó rendőr elhivatottsága
és a befejezésében rejlő szimbolika tetszett, bár néha nagyon szikár és minimalista
volt a történetmesélés. Ami a film végét illeti, elgondolkodtató volt, viszont
nekem kicsit lezáratlannak tűnt, olyan „túl gyorsan lett vége”-érzést hagyott
maga után. Beszéljünk egy kicsit a film egyéb erényeiről! Az ötletes beállításoknak,
a szép ruháknak köszönhetően csodálatosan nézett ki a látványvilág (mondjuk
utóbbi nem volt akkora meglepetés, mivel a rendező „főállásban” elismert divattervező),
csak ámultam egy-egy jelenet kidolgozottságán, tűpontos megtervezettségén,
amelyek néha olyan benyomást keltettek, mintha festmények lennének. És
elérkeztünk a legfontosabb ponthoz: a színészekhez, ugyanis meg vagyok győződve
róla, hogy ha nem egy ilyen hihetetlenül erős és színvonalas szereplőgárda állt
volna rendelkezésre, akkor feleannyira se tetszett volna a film (még így is
kellett némi idő, hogy belerázódjak). Amy Adams gyönyörű nő, ez kőbe vésett
tény, mindegyik ruhában úgy nézett ki, mint egy élő műalkotás, de emellett olyan
kiváló színész, amit egyszerűen nem tudok szavakkal leírni. A film nagy
részében olvasott és eltűnődve nézett a semmibe, mégis mindig le tudtad olvasni
az arcáról az érzelmeket és a fejében zakatoló gondolatokat. Voltak jelenetek,
amikor csak ültem és csodáltam a szépségét és a tehetségét. Az exférjet,
illetve a könyv főszereplőjét is megszemélyesítő Jake Gyllenhaalt hasonlóan
frenetikus színésznek tartom, és ő sem okozott csalódást. Az Adamsszel közös
jelenetekben hozta az egyszerű, de szerethető romantikust, Tonyként pedig
nagyszerűen mutatta be a gyászoló és bosszúra szomjazó családapát. A nyomozónál
voltam úgy, hogy eleinte idegenkedtem tőle, de amikor kiderült, hogy bármire
képes azért, hogy elkaphassa a tetteseket, akkor kissé megváltozott a róla
kialakult véleményem. A három tettes közül Ray kapott nagyobb szerepet, és
atyaég, mit művelt ebben a szerepben Aaron Taylor-Johnson! Visszataszító és
kegyetlen figura volt, alkalmanként azonban nem tudtam nem nevetni rajta, és
volt valami figyelemreméltó a világhoz való különc hozzáállásában. A kisebb mellékszerepekben
olyan színészeket láthattunk meg és ámulhattunk el rajtuk, mint Armie Hammer,
Jena Malone vagy Michael Sheen.
Összefoglalóan
azt mondhatom, alapvetően tetszett a film, bár korántsem nyűgözött le annyira,
mint vártam; lehetséges, hogy túlságosan beleéltem magam a sok pozitív
kritikába, és valami hatalmas dobásra számítottam. Az Éjszakai ragadozók egy érdekes megoldásokkal, tökéletes
látványvilággal és jó érzékkel összeválogatott színészgárdával rendelkező,
korrektül megrendezett film, számomra azonban hiányzott belőle az a plusz,
amitől azt mondhattam volna rá, hogy rendkívüli alkotás. Ettől függetlenül
ajánlom megtekintésre, mert számtalan pozitív és érdekes részlete van, amikre
érdemes odafigyelni (igaz, azt még most sem értem, hogy mire volt jó a
kezdőjelenetben meztelenül táncoló duci hölgyekkel sokkolni a nézőt).
Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- A látványvilágot.
- A Hastings-család éjszakai megtámadását.
- Edward és Susan közös jeleneteit.
- Amy Adamset. Mondjuk az Oscar-bizottság is jobban figyelhetne rá, mert már hosszú évek óta megérdemelné azt a szobrocskát.
Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)
színes, feliratos, 116 perc
Rendező: Tom Ford
Szereplők: Amy Adams, Jake Gyllenhaal, Michael Shannon, Aaron Taylor-Johnson, Laura Linney, Jena Malone, Michael Sheen, Armie Hammer, Isla Fisher, Ellie Bamber
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése