Sorozatkritika: Agymenők

A Trónok harcáról szóló bejegyzés vasárnapi publikálása óta a fejemben elégedetlenül hümmögő hangnak hála, pár napot még annak a kritikának a csinosítgatásával töltöttem, kihúztam, átírtam, kibővítettem benne dolgokat. Ezután várt rám egy elhúzódó olvasás befejezése és értékelése, ami szerdán készült el, úgyhogy végre tudok időt szentelni a másik régóta követett sorozatnak, ami ebben a hónapban ért véget. Jöjjön hát a szeretnivaló baráti társaság, akikkel mindig történik valami, és akik sosem hagyják ki az alkalmat, hogy popkulturális utalásokkal árasszanak el minket. Vigyázat, a következő bejegyzés nyomokban spoilereket tartalmaz!
A történetről röviden: Sheldon és Leonard elméleti fizikusok, emellett nagy „geekek”, szeretnek mindent a képregényektől a különféle játékokon át egészen az olyan klasszikusokig, mint a Star Wars vagy a Star Trek és sok időt töltenek együtt két barátjukkal, Howarddal és Rajeshsel. Egy nap a szomszédjukba költözik Penny, a színésznői álmokat dédelgető pincérnő, akinek mind érdeklődése, mind ízlése távol áll a fiúkéitól, ám ez a két különböző világ lassan elkezd nyitni egymás felé…
Az egész úgy kezdődött, hogy egy délutáni tv-kapcsolgatás során kilyukadtam egy sitcomnál, amiben éppen jelmezes partira készülődtek a szereplők és mindenki valamilyen szuperhősnek öltözött be. Akkoriban még éppen csak ismerkedtem a Marvel Mozis Univerzumával, annak szereplőivel, mégis azonnal bevonzott a tény, hogy Thorról és Hulkról esik szó, és egyébként is nagyon humoros volt az epizód. Még megnéztem pár részt, mielőtt eldöntöttem, hogy belevágok és az elejétől fogva megismerkedem a teljes sorozattal. Mindez nagyjából öt évvel ezelőtt történt, úgyhogy jó pár évada tartozom már a nézők közé. A múltkori sorozatkritikában említettem a két kategóriát, amik alapján elkülönítem a nézett sorozataimat: nos, minden tisztelet mellett az Agymenők mindig is abba a csoportba tartozott, amiket visszafogott érdeklődéssel, elsősorban néhány karakter miatt kedveltem és néztem. Korábban és azóta se kezdtem bele más sitcomba; volt egy-két próbanézésem, de egyik sem kötött le különösebben. Ami ezt a sorozatot illeti, kiegyeztem magammal, hogy ha már egyszer belekezdtem, akkor nézni fogom, amíg be nem fejezik, azonban meg is elégedtem ennyivel, az előzményét, Az ifjú Sheldont sem követem, mert bármennyire aranyosnak és viccesnek tűnik, az évek során rájöttem, hogy hiába szeretek nevetni, inkább a komolyabb, összetettebb, esetleg természetfelettis témákat feldolgozó sorozatok állnak hozzám közelebb.
Az első benyomáskor tehát a popkulturális utalások és a szuperhősök miatt kattantam rá a sorozatra, ez az évadok elteltével csupán annyiban változott, hogy hamarosan a baráti társaságra, a köztük lévő kapcsolatrendszerekre, a velük történő érdekes, fura vagy kínos dolgokra is jobban odafigyeltem, valamint egy idő után kihagyhatatlan szertartásommá vált, hogy a felsőtestem meg a felső végtagjaim bevonásával leírhatatlan és megmagyarázhatatlan mozgásokat végzek, miközben végigtátogom a főcímdalt (a sorozat és a laptopom testi és lelki épsége miatt nem énekeltem hangosan :DD). Nem vallod be, de tudom, hogy te is megcsináltad, legfeljebb nálam bátrabb voltál és kiengedted a hangodat. Nem egyszer. De nem is kétszer. :) Amióta első osztályban megtanultam olvasni, azóta mondhatjuk rám, hogy humán beállítottságú vagyok, tehát velem nem sokat lehetett kezdeni az olyan órákon, mint a matematika, a fizika, a kémia, és a többi, épp ezért eleinte féltem is, hogy a sok elméleti fizika, mérnöki duma majd elveszi a kedvemet, de szerencsére nem így történt. A készítők figyeltek rá, hogy egyrészt a laikus néző is találhasson érdekességet a különféle fizikai kísérletekben, levezetésekben, másrészt pedig nem állandóan ezzel árasztották el az epizódokat, hanem könnyedebb, hétköznapibb formát adtak a sorozatnak és főként a karakterek közösen töltött idejére, közös kalandjaik bemutatására koncentráltak. Tizenkét évad alatt rengeteg minden történt velük, és mivel némelyik évadot jó régen láttam már, bevallom őszintén, sok konkrétumot nem tudok megemlíteni, és egyébként is azon gondolkodtam a bejegyzés tervezgetésekor, hogy ennél a sorozatnál nem is a cselekmény játszotta a főszerepet. Persze, voltak fontos, emlékezetes pillanatok, amik valamennyire előremozdították az eseményeket, formálták a szereplőket, de inkább a főhősök közti viszonyrendszerek alakulása, ezek hatása némelyik karakter érzelmi, értelmi fejlődésére alkották a tulajdonképpeni történetet. Az, hogy Sheldon kezdeti egocentrikus, gúnyolódó hangneme, ha el nem is veszett, viszont kétségkívül finomodott az évek során, kiknek vagy milyen történéseknek köszönhető, lényegesebb összetevő volt, mint az, hogy éppen min dolgozik. Sheldonnal kapcsolatban nagyon szerettem azt a rengeteg, nem feltétlenül tudományos érdekességet, amiket megosztott a többiekkel, és ha bennük nem is, bennem lelkes hallgatóságra lelt, mert engem mindig is érdekeltek olyan apróságok, mint hogy honnan származik egy étel, honnan erednek ünnepi szokások vagy miért neveztek el egy dolgot úgy, ahogy. Más tészta volt a popkultúra berkeiből előkerült tonnányi utalás, amiknek egy részét (értelemszerűen amiről rendelkeztem előzetes tudással) értettem és élveztem, ugyanakkor a csillapíthatatlan tudásvágyamnak és az internetes olvasgatásaimnak köszönhetően az általam nem ismert sorozatokra, filmekre való hivatkozásokat is tudtam értelmezni egy idő után. Valamennyire ide köthető a különleges vendégszereplők egy része, akiknél szerencsére a sorozat is segítő kezet nyújtott, és ha nem ismertem, legkésőbb abban a percben, amikor elmondták, ki ő, megjegyezhettem. A kis csapat tagjai tehát élték a mindennapjaikat, dolgoztak, szerelembe estek, szétmentek, megint összejöttek, moziba jártak, játszottak, új tagokat fogadtak be társaságukba, házasságokat kötöttek, gyerekeket vállaltak, de mindezen dolgok közepette mindig ott voltak egymásnak és egymásért. Mivel a humor volt az elsődleges mozgatórugója a sorozatnak, ezért barátságuk szoros kötelékének kihangsúlyozása helyett sokszor komolytalan vicceket sütöttek el, ám azokban a poénokban bőven voltak valódi érzelmek, illetve akadtak jelenetek, melyekben háttérbe szorították a humort és hagyták megtörténni az igazán megható, esetleg meglepő és megdöbbentő pillanatokat. Az is nagyon ötletes és szép megoldás volt, hogy az utolsó évadban egyfajta nosztalgiaként akár szóbeli visszaemlékezésként, akár konkrét tárgyakon, tetteken keresztül visszaidéztek felejthetetlen, jellegzetes sztorikat, de az utolsó előtti epizód previously része is felvillantotta a sorozat fontosabb mérföldköveit. Mondjuk, maradt bennem egy kis hiányérzet, amikor Sheldon a köszönőbeszédét nem egy Bazinga! felkiáltással fejezte be, viszont anélkül is tökéletes lett az a jelenet. Számomra az utolsó két-három évad tartogatta a legtöbb megható pillanatot, főként a Sheldon-Amy páros miatt, akik jó hosszú és kacskaringós utat jártak be a kapcsolatukkal, ráadásul az utolsó évadban a közös munkájuk gyümölcsének elismeréséért is alaposan meg kellett küzdeniük (de imádtam Amyt, amikor kiborult :D).
Ha már szóba hoztam őket, akkor át is ugrom a karakterek területére. A kezdet kezdetén öt főszereplőnk volt, négy fiú és egyetlen lány. Penny egy vidéki, szabadszájú, bulikat és pasikat sem megvető leányzóként lépett be a sorozatba, akinél még tizenkét év elteltével is visszatérő poén volt, hogy mennyi alkoholt fogyaszt. A vidéki idillt a városi forgatagra váltotta fel a színésznői álma valóra váltásáért, de addig is, amíg a nagy áttörésre várt, pincérnőként dolgozott egy étteremben, ahova alkalmanként a fiúk is betértek. A szerethetősége, a csípős válaszai ellenére egy ideig elég felszínes és mondjuk ki, butának ábrázolt lány volt, akinek fogalma se volt, miről beszélnek neki Sheldonék. Egy idő után azonban elsajátította a nyelvüket, segített nekik randizni, gondoskodott róluk, ha betegek voltak (Szép cica, jó cica… felejthetetlen!), s miközben észrevétlenül beolvadt közéjük, előrelépést ért el mind a munkájában, mind a magánéletében, felelősségteljesebb, odafigyelőbb lett, mégis megőrizte önmagát, a „Pennységét”, csak kissé szofisztikáltabb verzióban. Bernadette-t Penny kolléganőjeként ismertük meg; benne mindig az volt a poénforrás, hogy kicsi és magas hangon beszél, határozottságával azonban könnyen megfélemlítette, irányítása alá vonta, befolyásolta az embereket. Az ő karakterében azt volt érdekes végigkövetni, ahogy némileg kiengedett, illetve hogyan változott meg a családról való gondolkodásmódja, az évek előrehaladtával pedig, már családanyaként olyan konfliktussal került szembe, hogy munka vagy család, és nem lesz-e rossz szülő attól, hogy elvágyódik otthonról, vissza a munkahelyére. Amy, a harmadik lány Howard és Raj közreműködésével jelent meg a csapatban, miután Sheldon kérésére barátnőt kerestek neki. Az elején nem szimpatizáltam vele, mert furcsálltam a viselkedését, de aztán jobban megismertük őt, a hobbijait, a kedvenceit, a Sheldonhoz fűződő vonzalmát, aminek rendszerint hangot adott, habár tudta, bizonyos dolgokkal kapcsolatban türelmesnek kell lennie. És hát, mint láthattuk, a hosszú várakozás végül kifizetődött, sőt! Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatuk (vagyis amikor Sheldon is elmondta, hogy érez valamit a lány iránt és szereti ezt az érzést), onnantól fogva lettek ők a kedvenc párosom. Amy kicsit magamra emlékeztetett a külsejével, külsőségekkel kevésbé foglalkozásával (titokban azért sokszor gondolt rá, akárcsak én nap, mint nap), az éles eszével (jó, ez nálam viszonylag relatív fogalom, lévén a közelében nem vagyok Amy tudásának, a magam érdeklődési körében viszont szerintem értek ehhez-ahhoz), a párkapcsolatra és annak teljes megélésére vágyakozásával. Sheldonnal sosem volt könnyű dolga, mégis fáradhatatlanul elviselte, idomult hozzá, mert tudta, hogy erről (is) szól az igaz szerelem, ugyanakkor volt ereje és elszántsága ahhoz is, hogy kilépjen a kapcsolatból, amikor úgy érezte, nem kap elég figyelmet mindazért cserébe, amit elvisel Sheldontól. Végül jól sültek el a dolgok, ugyanis sikerült alakítania valamennyit Sheldon emberekhez való hozzáállásán, az érzelmeinek megértésén és kifejezésén, a csodálatos esküvőről és a munkában elért közös sikerükről nem is beszélve. Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal a ténnyel, hogy mind az esküvőjüket, mind a díjátvételüket megkönnyeztem. Lassan építkező, jót és rosszat egyaránt megélt, komplex kapcsolatuk volt a sorozat egyik alapköve. Az utolsó évad utolsó előtti epizódjában Amy átalakulását nem igazán értettem, furcsa volt, hogy eddig nem foglalkoztatta ennyire a kinézete, elfogadta magát úgy, ahogy volt (és már ezzel fontos üzenetet közvetített, nemcsak a tudományos munkájával), erre a díj miatti közösségi szereplése miatt úgy gondolta, változtatnia kell. Jelentheti ez egy új korszak kezdetét, amiben többet szerepel majd olyan konferenciákon, meghívásos műsorokban, ahol támogathatja és bátoríthatja a tudományos pályára vágyó fiatal lányokat, de engem akkor is zavar egy kicsit, mert ugyan továbbra is magát adja, mégis mintha egy másik arc mögé rejtőzne el (úgy látom, a Trónok harca szelleme még mindig kísért a gondolataimban; hahaha). A három lány viszonyára mondhatjuk, hogy eleinte kényszerből töltöttek együtt időt, lévén a fiúk barátai, ismerősei voltak, azonban jó volt látni, hogy egy idő után rájöttek, hogy különböző gondolkodásmódjuk ellenére jól ki tudnak jönni és csajos dolgokról beszélgetni, programokat szervezni. Sheldon sűrűn előkerült az utóbbi mondatokban, úgyhogy következzen ő! Az kőbe vésett tény, hogy bármennyire kedvelhetők és viccesek voltak a többiek, Sheldon nélkül valószínűleg nem lehetett volna ennyire sikeres a sorozat, kellett az ő mindenki-véleményét-letojom-csak-a-magaméval-foglalkozom-és-mellesleg-mindenkinek-megmondom-a-magamét-mert-megtehetem-lévén-ragyogó-elméjű-tudós-vagyok stílusa, ami eladhatóvá tette a történetet. Hiába alázott le bárkit a sárga földig, nevettél rajta, mert az intellektualitása és fölényeskedése jól kikevert elegyként jelentek meg a véleményalkotásaiban. Eleinte egyébként nem ő, hanem Leonard volt a kedvencem, ám hamar beláttam, hogy Sheldonhoz fűződnek a legélesebb, legpoénosabb megszólalások, amik között persze rengeteg olyan sértés is felütötte a fejét, melyeket később megbánt, visszavont vagy csak elnézést kért értük a maga módján. Egyértelműen ő járta be a legnagyobb karakterfejlődési utat, az érzelmekkel nem törődő, önimádó, mindenkit lenéző emberből egy komoly, az érzéseit megértő és elfogadó házasember, valamint a munkájáért elismerést bezsebelő tudós lett. Leonardre visszatérve, hogy miért is lett ő eleinte kedvenc: hát azért, mert Sheldon állandóan beszólt neki, ezért megsajnáltam és alapvetően is egy visszahúzódó, szégyenlős férfinak tűnt, aki egy pszichológus anya kezei között nevelkedett és szerzett egy életre elég érzelmi sérülést. Az anyjával kiépült bonyolult kapcsolata sokban meghatározta a nőkhöz való viszonyát, emellett folyamatos megfelelési kényszerben szenvedett, ugyanis arra számított, talán egyszer sikerül kicsikarnia az anyjából némi dicséretféleséget. Ez a kapcsolat szép konklúziót kapott a befejező évadban, nem gondoltam volna, hogy a készítők ennyire fontosnak tartották ezt a családi köteléket. A hasonlóan sokfelé kanyarodó közös élete Pennyvel az elején még tetszett, mert egyrészt nagyon aranyosak voltak, másrészt pedig megmutatta, hogy a geek tudósok is fel tudnak szedni dögös csajokat, ez többszörös humorforrásként tért vissza a kapcsolatuk során. A kilencedik évadnál éreztem némi megingást őket illetően: onnantól kezdődtek Penny arra irányuló beszólásai, hogy Leonard addig fárasztotta, amíg feleségül nem ment hozzá. Jó, tudom, irónia meg viccesek vagyunk, én mégis túlzásnak éreztem, hasonlóan a befejezéshez, ahol végül megvalósult náluk az, amiről egy ideig tűnt, nem fog, mert Penny nem szeretné, de ezúttal is ott volt az, hogy többször elmondta, nem volt tervben, baleset volt, mert részegen ment haza és ez a fajta hozzáállása számomra keserédessé tette az egészet. Howard és Raj sokáig a homoerotikus felhangú viccek elsődleges kiváltói voltak, mivel kb. mindent együtt csináltak, folyamatosan együtt lógtak és valahogy sosem volt sikerük a lányoknál. Miután Howard belekezdett egy párkapcsolatba, majd családot alapított, Raj azután is szerves része maradt az életének, néha talán túlzottan is, de bennük pont ezt az örökös összetartozást és se veled, se nélküled viszonyt lehetett szeretni. Raj és Bernadette mellett volt még egy fontos szereplője Howard életének, a színen sosem látható, viszont állandóan hallható anyukája, vagyis Howard tipikus esete volt az otthonról elszakadni képtelen, felnőttként is a mamától függő fiúnak, és hosszú évekig még a párkapcsolata sem tudta teljesen kiemelni ebből a környezetből. A családon, a két gyereken kívül még egy komoly sikert tudhatott magáénak: járt a világűrben, amit utána minden lehetséges szituációban megemlített. Rajnál a női nemhez való problémás viszonya és a külföldi származása kapott nagy szerepet az első évadokban, nekem sok más mellett az egyik kedvenc pillanatom volt, amikor kiderült, minek kellett történnie ahhoz, hogy tudjon beszélni a lányokkal. A feminin gesztusai, a romantikus filmekhez való vonzódása vagy az érzékeny lelkivilága őt is könnyen megkedvelhetővé avatták. A tizedik évad kapcsán az Emilyvel alkotott párosukat nagyon szerettem, mert ugyan elsőre nem tűntek összeillőnek, mégis úgy látszott, komolyra fordulhat a dolog, úgyhogy bántam is egy kicsit, amikor annak vége lett. A tizenkettedik évadban elég szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, mennyire volt jó ötlet részéről az elrendezett házasság, de pár epizód után Anu szimpatikus és megfelelő választásnak nézett ki, ezért furán is néztem, amikor végül ezt is kukázták, és gyakorlatilag ő volt az egyetlen, aki szingli maradt a sorozat végére. Jó, Svédországban találkozott Buffyval, de akkor is. Mrs. Wolowitzot már szóba hoztam, rajta kívül számtalan érdekes és vicces figura kapcsolódott ilyen vagy olyan módon a fő baráti csoporthoz. Az egyik személyes kedvencem Stuart volt, a hipochondriás képregényboltos, aki hol belenyugodott abba, hogy nem foglalkoznak vele sokat a többiek, hol azonban nagyon szeretett volna közéjük tartozni, ugyanakkor mindig egykedvű beletörődéssel vette tudomásul, valahányszor kihagyták valamiből vagy nem vonták be nagymértékben a közös programokba. Nála sosem gondoltam volna, hogy adnak neki egy barátnőt, ehhez képest megjelent Denise, akinél jobbat szerintem nem is találhattak volna. Kripkét és Bertöt szeretném még kiemelni, előbbinél a Sheldonéhoz hasonló leleplezetlen gúnyolódását, utóbbinál a nyugodt, egyszerű, de pont ettől nagyszerű viselkedését kedveltem meg. Eljött az idő, hogy írjak a különleges vendégszereplőkről, akik között voltak olyanok, akik általában valamelyik fontosabb szereplő családtagjának szerepében tűntek fel, közülük muszáj megemlítenem Kathy Batest, aki Amy anyukáját játszotta el, és akiért az American Horror Story óta rajongok, szóval majdnem sikítórohamot kaptam, amikor megjelent az esküvőn. Próbáltam emlékezetből összegyűjteni a sorozatban felbukkant, önmagukat alakító hírességeket, de legalább annyi volt belőlük, mint popkulturális utalásból, szóval maradjunk annyiban, hogy ezek a híres írók, képregényírók, közéleti személyiségek, fizikusok, kultikus filmek és sorozatok színészei mind üdítő pillanatokat okoztak nemcsak a szereplőknek, hanem nekünk, nézőknek is. Stan Lee és Stephen Hawking szerepléseit nagyon szerettem, Wil Wheaton munkásságáról csupán a sorozat kapcsán szereztem ismereteket, és ebből fakadóan idővel az ő feltűnéseit is örömmel üdvözöltem.
Kacskaringós bejegyzésem lassan a végéhez közelít. Összesítve a fentebb leírt gondolataimat, egy könnyed, remek humorú, ugyanakkor a megható pillanatokra is megfelelő figyelmet fordító sorozatot követhettünk végig, melynek komplikált személyiségekből álló, csupaszív kis csapatát sok millióan zárták a szívükbe. Mindnyájan kidolgozott és izgalmas karakterfejlődéseken mentek át, megtanulhattuk tőlük, hogy érdemes harcolni és kitartani az álmaink mellett, tűnjenek bármennyire elérhetetlennek, illetve hogy különcnek lenni, ha nem is könnyű, mégis fantasztikus érzés. Habár nem vagyok teljesen elégedett azzal, hogy némelyik szereplő hova jutott el a sorozat végére, a lezárás nagyon tetszett, ami végülis nem lezárás, hiszen az életük ugyanúgy folytatódik, csupán mi nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, hogyan és merre. Sose lettem elkötelezett rajongója, viszont valahányszor megnéztem egy epizódját, a belőle áramló jókedv és szeretet miatt jó érzés töltött el. Hiányozni fog a humora és egyszerűsége a sok történelmi, krimis, földönkívülis, könyvadaptációs sorozatom között, ugyanakkor fenntartom korábban tett megállapításomat, hogy sem az előzménysorozatába, sem más sitcomba nem fogok belevágni, mert annyira azért nem áll hozzám közel ez a műfaj.


Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az intrót.
  - A későbbi párok első találkozásait.
  - A kincsvadászatos részt, amiben megkeverték a megszokott párokat.
  - Mit kellett átélnie Rajnak, hogy tudjon beszélni a lányokkal.
  - A három kopogás kreatívabbnál kreatívabb megjelenési formáit.
  - Az esküvőket.
  - A befejezést. Úgy tűnik, örök rejtély marad, mi Penny leánykori neve. :)


Agymenők /The Big Bang Theory/ (2007-2019)
színes, magyarul beszélő/feliratos, 22 perc
Rendező: Mark Cendrowski, Anthony Rich, Peter Chakos, Nicole Lorre, James Burrows, stb.
Szereplők: Jim Parsons, Johnny Galecki, Kaley Cuoco, Melissa Rauch, Mayim Bialik, Simon Helberg, Kunal Nayyar, Kevin Sussman, John Ross Bowie, Christine Baranski, Laurie Metcalf