Könyvkritika: Charles Dickens - London aranykora és más karcolatok (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.5)

Hosszabb szünet után tértem vissza a viktoriánus korhoz és annak első számú irodalmi képviselőjéhez, Mr. Dickenshez, csakhogy ezúttal nem egy regényét, hanem különálló, rövidke beszámolóit hívtam segítségül, hogy még jobban megismerjem azt a kort, amiben ő élt és alkotott.
A történetről röviden: A kötet tizenhat karcolatot tartalmaz, melyekben Dickens, a fiatal újságíró éles szemű megfigyelőként tudósít a londoni emberekről és mindennapjaikról…
Legutóbb májusban olvastam az írótól, méghozzá a Nehéz időket, ami a megszokott finom humor és optimizmus helyett a totális kilátástalanságot és gőgös elnyomást hangsúlyozta, s ez a hangnemváltás arra ösztökélt, hogy tartsak némi távolságot a műveitől. Félreértés ne essék, nem tartom rossz regénynek a Nehéz időket, inkább csak a pesszimizmusát nem tudtam jól kezelni. Amikor eldöntöttem, hogy ismét jöhet valami viktoriánus olvasnivaló, különösebb ötletem nem volt, a könyvtár Dickens-polcán bent lévő könyvek közül random választottam egyet. Az sem zavart, hogy nem egybefüggő történetet mesél el, hanem különálló, novellákhoz hasonló írásokból áll össze, sőt elég érdekesnek találtam, hogy az ismertebb regényei után olvasok a kezdeti újságírós korszakából, s visszafelé láthatom meg, honnan indult és hova jutott el Dickens. Nem meglepő módon a tizenhat karcolat mindegyikében megvillan az egyedi mesélőkedv, a részletekbe menő és érzékeny leíró stílus, ami Dickens sajátja és amitől még kétszáz év elteltével is hitelesek és átélhetőek elbeszélései, ráadásul ezekben a beszámolókban számtalan olyan alak bukkan fel, akik későbbi híres regényeinek emlékezetes karaktereit ihlették. Akárcsak a Poe-novelláskötet esetében, itt sem áll szándékomban elemezni az egyes karcolatokat, vagy külön-külön beszélni róluk, helyette összefoglalóan mondom el a véleményemet. Ha már olvastátok legalább egy Dickens-bejegyzésemet, akkor a következőkben érkező mondatok ismerősen fognak csengeni. Nem kellett sokat lapoznom a könyvben, hogy a fentebb említett mesélőkedv, a tűpontos megfigyelés és az abból származó sokrétű leírások nyomán a számomra oly’ kedves viktoriánus Londonban találjam magam. Igaz, ez a város korántsem olyan makulátlan hely, mint amilyennek én szeretem elképzelni, megvannak a maga piszkos titkai, én mégis imádtam a városnéző túrát, amit a „Boz” álnév alatt publikáló Dickens szervezett nekem karcolataival. Hol a rátarti egyházfit láttam, amint a tűzoltómasinával bajlódik, hol a zálogházban álldogáltam a szegénysorban sínylődő asszonyok mellett, akik a családjuk utolsó értékeit próbálják pénzzé tenni és ezzel biztosítani egy, esetleg kétnapnyi ételt, szállást gyermekeiknek, de jártam a baljós mellékutcákban, a bíróságokon, a börtönben, ahol a nyomor, a szegénység által bűnös életre tért arcokkal találkozhattam. Az író maga sem született gazdag, arisztokrata családba, ő is megtapasztalta a nélkülözést, így nem csoda, hogy élete további részében mély empátiával és megértéssel fordult a szegények, elesettek felé, s regényeit arra is használta, hogy felhívja a figyelmet eme társadalmi réteg reménytelen helyzetére. Ez a fajta együttérzés sugárzott minden sorából, még a börtönök lakóinak nagy része felé is szánalommal fordult, hiszen mit tehettek ők arról, hogy nyomorba és bűnözésbe születtek, s mivel egész életükben csak ezt az életformát ismerték, rendszeresen űzték is, s nem tudtak kilépni belőle. Az írói képzelőerő már itt megmutatkozott: nem elégedett meg azzal, hogy csupán a látottakat adja vissza írásban, néha bizony elkalandozott a fikció irányába, s egy-egy lány, asszony, fiatalember arcvonásai, ruházata, viselkedése alapján kanyarított köréjük egy háttértörténetet, ami akár még igaz is lehetett. A leírások, a finom irónia és az ötletes humor mellett ez az összetevő tetszett még nagyon a karcolatokban. Az olvasás befejeztével magamban két részre osztottam a tizenhat elbeszélést: a vidámakra és a komorabbakra. Én alapvetően vidám, sőt alkalmanként vicces emberként aposztrofálom magam, bár hajlamos vagyok az idegeskedésre, a kiakadásra (ahol persze utólag jövök rá, hogy teljesen felesleges volt és kezelhettem volna nyugodtabban is egy-egy helyzetet), az önmarcangolásra és a szomorúságra; ezeket általában igyekszem derűs dolgokkal feloldani, legyen az egy dal meghallgatása vagy egy ronggyá nézett kedvenc jelenet újranézése egy kedvenc sorozatból. Szóval, az alapvetően vidám énemből kiindulva ennél a kötetnél inkább a pozitívabb kicsengésű történetek lettek a kedvenceim, de a borongósabb, esetenként filozofikusabb elbeszélések realisztikussága is hatott rám; az értékelés résznél majd felsorolom cím szerint a nekem tetsző karcolatokat. A pozitívabbaknál a nem is annyira rejtett szatirikus, ironikus hangvétel számtalan humoros pillanatot eredményezett, s közben olyan komoly témákról beszélt, mint hogy a jótékonysági intézetek nem mindig a segítségre szorulókra, inkább magukra szeretik irányítani a figyelmet, vagy hogy legyen bármilyen hiábavaló, az emberek nehezen válnak meg a régi korok szokásaitól. A pesszimistább, szomorúbb elbeszélések pedig kivétel nélkül a viszonylagos jólétből lesüllyedő, de arról nem tehető emberekről, illetve a már eleve szegénynek születőkről, az ő tetteikről, döntéseikről szóltak, s kritikusan beszéltek az állam akkori rossz törvényhozásainak eredményeiről. Pár mondatban szeretnék kitérni a könyvpéldányra, mert véleményem szerint szép, letisztult és autentikus hangulatot árasztó borítója mellett a belsőjén is meglátszik a fordítók és a kiadó igényes munkája. A korszak iránti érdeklődésemből kifolyólag lapozgattam már szakirodalmakat, úgyhogy a helyszínekre, személyekre, társadalmi rendekre való hivatkozások egy részét értettem, ettől függetlenül nagyon is hasznosnak találtam a lábjegyzeteket, valamint a kötet szerkesztőjének utószava is érdekes információkat mondott el a karcolat műfajáról és Dickens magyar irodalomra gyakorolt hatásáról. Tudom, hogy ez egy kicsit furcsán hat, mivel általában nem szoktam sok szót vesztegetni egy könyv kinézetére, szerkesztésére, de az elmúlt években összefutottam jó pár olyan könyvvel, ami nyelvtanilag, stilisztikailag és jegyzetügyileg is hagyott kívánnivalót maga után, és üdítő érzés volt végre pozitívan csalódni.
Összességében nézve a kor és az író iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom ezt a kiadványt, ami ugyan nem több száz, csupán pár tíz oldalakon mesél hétköznapi emberek hétköznapi dolgairól, de teszi ezt olyan utánozhatatlan, érzelemmel és részletekkel gazdag leírásokon keresztül, amire csak a legnagyobb és legjobb írók képesek.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni (ez esetben "személyes kedvenc karcolatok"):
  - Jótékony hölgyek
  - A reggeli utcák
  - Üzletek és bérlőik
  - Seven Dials
  - Bérkocsiállomások
  - Astley cirkusza
  - A greenwichi vásár
  - Karácsonyi vacsora
  - A mi kis fürdőhelyünk