Az eddigi évek alkalmankénti csalódásai miatt idén óvatosan közelítettem a holokauszttal foglalkozó könyvekhez, aztán
szeptemberben ért egy pozitív élmény és most is úgy éreztem, szívesen olvasnék
arról a korszakról, ezért molyos várólistám segítségével kiválasztottam ezt a
könyvet, ami ugyan nem a holokausztról szól, viszont a második világháború
előtt és alatt játszódik a náci Németországban, így valamilyen szinten
beletartozik az érdeklődési körömbe.
A
történetről röviden: Főszereplőnk, Max (vagy Konrad) 1936-ban, a Führer
születésnapján jön világra a Lebensborn-program keretében. Ezt a programot a
Birodalom vezetői hozták létre a felsőbbrendű árja faj növekedése és
szaporodása érdekében, s a kisfiú ennek az első mintapéldánya. Maxot embrió
korától fogva követhetjük, amint elkötelezett náciként részt vesz mindenben,
amivel elősegítheti a Birodalom népességének növekedését, míg egy napon
találkozik a nála pár évvel idősebb Lukasszal és onnantól lassan elkezdi
megkérdőjelezni addigi szilárd hitét a Führerben és ideológiájában…
Már a
leírásból látható, hogy nem mindennapi történettel rukkolt elő az írónő,
egyszerre érdekes és meghökkentő a kiindulópontja, hogy egy embrió, majd egy
kisgyerek szemszögéből figyelhetjük a történéseket, ráadásul ez a kisfiú már a
fogantatása pillanatától hithű náci. Amikor a könyv fülszövegét anno
elolvastam, engem is valószínűleg ez a furcsa kettősség fogott meg és vett rá,
hogy várólistára tegyem, holott utólag azt mondom, kellett volna még ezen
gondolkodnom egy kicsit. Manapság így is teszek, ha meglátok egy feltűnő
borítójú, című kötetet, utánanézek, és ha nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy
érdekel-e a sztorija, várok pár napot, akár hetet és ez idő alatt
végiggondolom, tényleg meg akarom-e ismerni jobban, tényleg szükségem-e van rá,
hogy elolvassam. Kár, hogy a Maxszal
ezt nem tettem meg, mert akkor megkímélhettem volna magam egy jó adag
kiakadástól, bizonytalankodástól és konstans félelemtől, hogy vajon mennyire
fogok rossz és értetlen embernek tűnni attól, hogy lepontozom. Számomra ugyanis
kész érzelmi káosz volt a könyv, és egyáltalán nem a jó értelemben: az első
olvasási napon rettentően felhúztam rajta magam, mert hatásvadásznak és
hiteltelennek találtam. Első körben az írónő fogott egy nagyon problémás
korszakot és témát, jelesül a második világháború korát és a náci
Németországot, akikről mára már köztudott, mennyi szörnyűséget követtek el, elsősorban
a zsidókkal, majd ehhez hozzáadta a legsebezhetőbb és legártatlanabb emberi
lényt, egy kis magzatot, később kisfiút és ezt a keveréket felöntötte néhány
kanál igaz és egy vödörnyi elferdített vagy totálisan fals információval: íme,
már el is készült a tökéletes alkotás, amiből a kisdiákokat tanítjuk arról,
milyen csúnyák és gonoszok voltak a nácik. Félreértés ne essék, egyáltalán nem
azt állítom, hogy a nácik tettei jók lettek volna, mert nem voltak azok, mélyen
elítélem őket, főleg a holokauszt megtörténte miatt; nekem inkább az volt a
bajom, hogy az egész könyvből nem a tanítás, a témáról való párbeszédek
kezdeményezése iránti akarat érződött, hanem szimplán a gyűlölet szítása és az
emberek megdöbbentése. Másnál valószínűleg ezzel elérte, amit akart, nálam
azonban nem járt sikerrel: én nem tudtam olyan értelemben ledöbbenni Max
kommentárjain és gondolatain, hogy: „úristen, szegény kisfiú, hát igen, az a
rossz náci rendszer hozta őt létre és ez milyen borzasztó, hogy még csak
kisbaba, de már teljesen ellepte az agyát a propaganda!”, stb. Én csak simán
ideges lettem tőle, mert oké, tudományosan alátámasztott tény, hogy a babák egy
csomó mindent hallanak az anyaméhben, ettől függetlenül totálisan idegenül
hatott, ahogy Max a kódolt szavakról, a Birodalom célkitűzéseiről beszélt. A későbbiek
során, amikor pár éves lett és különféle „bevetéseken” kellett részt vennie,
amikkel például a megszállt területeken gyerekeket rabló németeknek segített,
ott is nagyon taszított a viselkedése, az egész személyisége és megint csak azt
tudom mondani, hogy igen, értem az elképzelést, miszerint a rendszer termelte
ki és formálta, ezért viselkedett úgy, ahogy és ezért záporoztak belőle a káromkodások,
engem mégis nagyon zavart és csak még jobban elidegenítette tőlem a karaktert,
nem pedig empátiát, esetleg sajnálatot ébresztett bennem. Fentebb már
említettem a fals információk és a néhány valós adat összemixelését, erre
szeretnék most kitérni. A borító úgy reklámozza magát és az írónő a megjegyzésében
is leírja, hogy ez elvileg valós eseményeken alapuló könyv. Na, kérem szépen,
ha valaki azt vállalja, hogy a valóban megtörtént történelembe helyezi regénye
cselekményét, akkor illene rendesen utánajárni azoknak a dolgoknak, amiket
szerepeltetni vagy megemlíteni szeretnék. Az utószót jegyző Karsai László
nagyon szépen összefoglalja a kötet tévedéseit, kezdve a Lebensborn-otthonok
valódi szerepével, de az utószó elolvasása nélkül is észleltem hiteltelen
jeleneteket, és ez még jobban felháborított, hogy megtévesztő adatokat tényként
tüntet fel, s így akar fiatalokat megismertetni egy fontos és sokat hivatkozott
történelmi korszakkal… Ha Max története egy alternatív jövőben játszódott volna,
amiben a nácik nyerték meg a háborút és tiszta árja fajúvá akarják tenni egész
Európát, s ennek érdekében létesítenek Lebensborn-otthonokat, akkor azt
mondanám, oké, mivel ez egy elképzelt világ, végülis megtörténhetnek benne
olyan dolgok, amikről tudjuk, hogy igazából nem estek meg. Egyszóval rémesen
állt a helyzet köztem és a könyv között, szó szerint szenvedtem az olvasással,
de a „könyvet nem hagyok félbe, még ha ki is süti az agyamat”-elvem alapján
továbbhaladtam és igyekeztem nem megrongálni a könyvtári példányt. Aztán
megérkezett a cselekménybe Lukas. És gyakorlatilag neki köszönhető, hogy ez a
bejegyzés némileg nyugodtabb és szofisztikáltabb lett, mint amilyenre eleinte
terveztem. És különben is, jobb ez így, hogy elhatárolódom az írónő tervétől,
miszerint gyűlöletre csak gyűlölettel lehet felelni: ő zsigerből utálja a
nácikat, ezt egyértelművé teszi a haragtól csöpögő mondataival; én pedig nem
kedveltem meg túlságosan az ő irományát, mégsem dühtől fröcsögő mondatokban
fejtem ki véleményemet a totális inkompetenciájáról. Vagy mégis? Na, mindegy is,
beszéljünk inkább Lukasról! A közte és Max között idővel kialakuló kelletlen
szövetség, ami az együtt átéltek hatására lassan barátsággá alakul át,
kétségtelenül a legerősebb, a legérzelmesebb és a legjobb része volt az egész
regénynek. Ami azt illeti, én egy idő után úgy voltam vele, minden sokkal
érdekesebb lett volna, ha ez a könyv a Lukas,
és nem a Max nevet kapja, mert Lukasban
annyi potenciál rejlett. Szívesen olvastam volna többet arról, hogyan élte meg
a háború kitörését, a családjától való elszakadást, hogyan élte meg a Napolában
a mindennapokat, az őt fűtő érzelmeket, gondolatokat is szerettem volna jobban
megismerni, nem csupán Max feltételezéseit hallgatni. Vele legalább jó lapot
húzott az írónő: ahogy Max egyre többet volt Lukasszal, egyre jobban kötődött
hozzá és egyre inkább próbálta a helyébe képzelni magát, úgy szép lassan én is
elkezdtem nyitni a kisfiú felé. Bár be kell vallanom, még a befejezéskor sem
tudtam őt nagyon sajnálni, némi halvány együttérzés azért felcsillant és
hozzátartozik az igazsághoz, hogy Lukas hozott ugyan némi színt a cselekménybe,
ettől függetlenül nála is akadtak tettek és jelenetek, amiket nem feltétlenül
hittem el.
Ha az
őszinte érzéseimre hallgatok, akkor azt mondom, hogy senkinek nem ajánlom ezt a
könyvet, még csak a megközelítését sem javaslom. Azonban ahogy fentebb írtam,
én nem szeretnék a gyűlöletre gyűlölettel reagálni, meg egyébként is, Lukas van
annyira érdekes, megható és szórakoztató figura, hogy miatta finomabban
fogalmazzam meg véleményemet. Tehát: olvastam már ennél sokkal megterhelőbb
témájú, ténylegesen valós dolgokat tartalmazó könyveket, amiknek megértésével,
befogadásával semmi bajom nem volt, itt azonban sokszor éreztem késztetést
arra, hogy abbahagyjam a könyvet, mert az elejétől fogva taszított a számomra
hatásvadász és hiteltelen hozzáállásával, s ellenérzésemet csupán egy jól
kidolgozott szereplő és a főhős vele kialakuló kapcsolata csökkentette. Ha
valakinek tetszik a nem mindennapi kiindulópont, s idővel sem akad fenn a könyv
stílusán és hibás részletein, akkor neki akár még egy jó olvasmányélménye is
kerekedhet belőle. Az én esetemben ez nem jött össze, úgy látszik, nekem eddig
terjed a tűrőképességem.
Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Lukas összes jelenetét.
- Karsai László utószavát, illetve a lábjegyzeteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése