Lassan egy
hónapja már, hogy végére értem a sorozatnak, de egyszerűen nem tudtam rávenni
magam a róla szóló bejegyzés megírására. Az ok kissé talán triviális: tetszett,
amit láttam, ugyanakkor nem éreztem azt, hogy igazán behúzott volna magával
akár a cselekmény izgalma, akár a benne szereplő személyek iránti szimpátia
vagy unszimpátia, úgyhogy erősen fontolgattam, hogy a blog indulása óta ez lesz
az első sorozat, amiről nem írok összesítő kritikát, de hát milyen amatőr
blogger vagyok én, ha gyáván megfutamodom csupán azért, mert kicsit nehezebb
dolgom van, mint korábban? Szóval itt vagyok, ragyogok és ezennel bemutatom
nektek a cselszövő kalózok és a gyarmatukért harcoló angolok történetét,
megspékelve jó pár hajós csatajelenettel, valamint remekül megírt
párbeszédekkel.
A
történetről röviden: 1715-ben járunk, a helyszín egy atlanti-óceáni angol
gyarmat, New Providence Island, azon belül is Nassau, ahol a kalózok
uralkodnak. Virágzik a kereskedelem, köszönhetően az ide települt kereskedőcsalád,
a Guthrie-k és a kalózkapitányok közötti csereüzleteknek, amelyek alapját
kifosztott hajók rakományai képezik. A történet kezdetén a leghírhedtebb
kapitány, Flint szövetséget köt Eleanor Guthrie-val, a kereskedőcsalád egyetlen
örökösével, hogy megszerezzék egy spanyol hajó aranyszállítmányát, amivel
bebiztosíthatnák a sziget stabil jövőjét. Mindeközben fenyegető árnyként lebeg
felettük az angol Birodalom katonáinak közeledése, valamint feltűnik egy
titokzatos figura, bizonyos John Silver…
Mint mindig,
most is mesével indítanám véleményezésemet. Pár évvel ezelőtt egy tv-csatornán
botlottam bele a sorozatba, s puszta kíváncsiságból belenéztem, holott nem
vagyok nagy kalózrajongó. Három vagy négy részt láttam belőle, ami idő alatt
megakadt a szemem az egyik férfi mellékszereplőn, mert hát nőből vagyok, na. :) Az egyik rész úgy fejeződött be, hogy ez a szereplő látszólag meghalt, s utána
sajnos már nem volt elérhető a tv-csatorna (pár hetes kódolatlan időszaka volt,
népszerűsítés céljából), így kétségek közt maradtam, hogy vajon mi lett vele.
És ahelyett, hogy egyszerűen rákerestem volna a neten, elhatároztam, hogy
megnézem az egész sorozatot, pedig ismételten hangsúlyozom, nem szeretem
különösebben a kalózokat és őszintén szólva, ha ezt a szereplőt kivesszük a
képletből, a sztori se kötött le annyira. Nem baj, a hibáinkból tanulunk,
legközelebb nem dőlök be ilyen könnyen a brit akcentusnak és a sármos kinézetnek
(vagy igen, lévén imádom ezt a kombót? :D). Úgyhogy tavaly szeptemberben
felültem a Rozmár fedélzetére és bő egy évet töltöttem a legénység között, de
Nassau szigetének hierarchiájába, mindennapi működésébe is betekinthettem, s
közben sokatmondó párbeszédek, megdöbbentő fordulatok, rengeteg cselszövés (bár
azért a Trónok harcát nem tudta
felülmúlni) és összetett, érdekes karakterek között foroghattam. Egyetlen
gondom volt, az viszont meglehetősen nagy: sem a történelmi korszak, sem az
arra jellemző gazdasági-kereskedelmi téma nem áll közel hozzám, úgyhogy az első
évadokban, amikor sokat beszéltek a hatékonyabb üzleteléssel kapcsolatos
lehetőségekről, vagy utaltak az angol-spanyol ellentétre, leginkább csak lestem
megkukulva, mint hal a szatyorban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az évadok
előrehaladtával jobban megértettem ezeket a dolgokat, de akkorra szerencsére
„földhözragadtabb” irányba kanyarodott el a cselekmény. Ezzel persze nem akarom
a hozzám hasonló laikusok kedvét elvenni, érthetőek és követhetőek a történések
közgazdasági és történelem diploma nélkül is (haha), nálam azonban ez a hátrány
kissé rányomta bélyegét a sorozatnézésre. A fent felvázolt történet főképp az
első évadot fedte le, a későbbiekben a sziget kalózai közötti ellenségeskedés,
egymás átverése, kijátszása kapott nagy szerepet, ekkoriban történt az, hogy
radikálisan megváltozott az egyes karakterekhez való viszonyom: akit addig ki
nem állhattam, kezdtem megkedvelni a múltjából kiderült dolgok vagy egyéb
tettei miatt, akiket pedig kedveltem, elkövettek dolgokat, amik elidegenítettek
tőlük. Eleanorra például minden negatív tulajdonsága, túlzásba vitt makacssága
ellenére hamar felfigyeltem az első évadban, mivel jó volt látni egy erős,
önálló nőt a sok férfi között. Ehhez képest a második évadban nagyon
ellentmondásos döntései voltak, az ide-oda ingadozása sem tetszett, és a
harmadik évadban tett valamit, ami szerintem megbocsáthatatlan, még annak
tükrében is, hogy az a férfi előzőleg nagyon megbántotta. Aztán ott volt Flint,
akiben tetszett a kiállása, a határozottsága, mégsem szerettem a döntései
miatt. Erre a második évadban egy csomó mindent megtudtam róla, amely
információk máris más mederbe terelték hozzáállásomat. Ha jobban belegondolok,
mint oly sok más sorozatnál, itt sem feltétlenül a sztori, inkább a szereplők,
a köztük folyamatosan változó, bonyolult kapcsolatrendszerek adták a sorozat
igazi lényegét. Na meg az Urca de Lima nevezetű hajó aranya, melyről azt
hittem, csupán a történet elején lesz nagy szerepe, de egyfajta visszatérő
motívumként mindig megjelent, hogy könnyítse, vagy épp bonyolítsa a
cselekményt. Számomra a harmadik évadtól váltak igazán érdekessé a dolgok,
amikortól is szinte teljes egészében a közeledő angolok elleni felkészülés,
összefogás volt a középpontban; jöttek ők már korábban is, csak akkor nem
elsősorban harcolni és pusztítani. Most azonban úton volt Woodes Rogers, a
rettenthetetlen katona, akinek egyetlen cél lebegett a szeme előtt: visszavenni
Nassaut a törvényen kívüliektől és rendes angol gyarmattá tenni. Közeledésének
hírére a korábban egymást ki nem álló, esetleg a másik megölésére készülő
kalózkapitányok megpróbáltak közös megegyezésre jutni, elásni a csatabárdot a
nagyobb jó érdekében, jelesül, hogy megtarthassák maguknak Nassaut és
kiépíthessék rajta saját civilizációjukat. Az ellenállás szervezése persze nem
volt zökkenőmentes, még úgy sem, hogy nem csak kalózok csatlakoztak hozzájuk. A
negyedik évadnál arra számítottam, hogy csak a háborúról fog szólni, és talán
ez az évad lepett meg legjobban, ugyanis volt benne bőven háború, ugyanakkor
mindkét harcoló oldalon a szövetségesek között felütötte fejét a
bizalmatlanság, s ebből kifolyólag egyáltalán nem úgy értek véget a harcok és a
történet, ahogy azt előzetesen feltételeztem. Ami nem is baj, sőt talán ez volt
az első sorozat, ahol nem elégedetlenkedtem az évadzáróban történtek miatt,
hanem meglepetéssel konstatáltam, hogy: „igen, végül is befejeződhet ez így
is.” Most pedig jöjjenek a szereplők, mert ahogy láthatjátok, a cselekmény
összefoglalásával nem boldogulok túl jól, és egyébként is, rájuk sokszor jobban
figyeltem, mint a tényleges eseményekre. Nagyon sok érdekes főszereplőt és
mellékszereplőt mozgatott a sorozat, de alapvetően elmondható, hogy még a pár
epizódszerepig eljutó karakterek között is akadtak emlékezetes és szórakoztató
figurák. Hölgyeké az elsőbbség alapon, kezdjük Eleanor Guthrie-val! Mint
említettem, vele elég ellentmondásosan alakult a viszonyom: szerettem az
elhivatottságát, a harciasságát, viszont a cselszövései, azon döntései miatt,
amivel szövetségeseit, barátait elárulta a saját önös céljai érdekében,
csalódtam benne. A sorozat második felében kissé megenyhültem irányába, bár ott
is voltak döntései, amiket nem értettem, a befejező évadban pedig még meg is
sajnáltam egy kicsit. Valószínűleg a helyzetéből, a vezetői pozíciójából is
adódott, hogy sokszor férfias magatartást és viselkedést tanúsított, s ahogy
később ő maga is megfogalmazta, a sok tennivaló, a Nassauért való harcolás
közepette elfelejtette, ki is ő valójában, ám idővel az érzékenyebb, törékenyebb
oldalát is megismerhettük. Max egy prostituáltként, Eleanor szeretőjeként
kezdte pályafutását, az ő hosszas küzdelme, a lassú felemelkedése szintén egy erős,
független nőt mutatott be, aki dacolt azzal a tudattal, hogy óriási hátrányból
indul és rendületlenül tört a cél felé. Nála is voltak pontok, amikor
elvesztette a bizalmamat, mert akárcsak Eleanor, ő is követett el árulásokat és
hozott áldozatokat azért, hogy megvalósíthassa álmait (hát igen, volt kitől
tanulni). Volt még egy nő, Anne Bonny, akit szintén érdekes karakternek
tartottam, csak nehezen tudom megfogalmazni, miért. Hűséges volt a férfihez,
akit egyszerre szeretett és tisztelt, ugyanakkor korántsem volt egy csendes
háziasszony, hanem egy kemény, kegyetlen, precíz kalóznő, tele komplikált
érzelmekkel és egyszerű gondolkodásmóddal. A Jackkel alkotott párosukat imádtam
és rengeteget izgultam értük, ugyanis számtalan hullámhegyet és völgyet élt meg
kapcsolatuk a négy évad alatt. Áttérve a férfi szereplőkre, akiknek nagy részét
egyértelműen a kalózok alkották, nagyon érdekes és ötletes hozzáállás volt a
készítők részéről, hogy a főbb férfikaraktereknél szembemenve az ismert
sztereotípiával, nem italozó, nőket kergető félnótásoknak, épp ellenkezőleg,
intelligens, előrelátó, az alapvető viselkedési és kommunikációs etikettel
tisztában lévő embereknek mutatták be őket. Néha már-már hitetlenkedve
hallgattam a választékos szókinccsel előadott hosszas elmélkedéseiket,
fejtegetéseiket (persze nem kellett őket félteni, ha a helyzet úgy hozta, akkor
gond nélkül teletűzdelték mondanivalójukat azokkal a bizonyos csúnya
szavakkal). Fentebb már említettem Jacket: ő tökéletes példája volt az eszes
kalóznak, s nem mellesleg, minden szituációra tartogatott valamilyen elmés
kommentárt; egyébként jól jött neki a sok ész, mert jó pár alkalommal kellett megoldhatatlannak
tűnő helyzeteket helyrehoznia, esetleg kivágnia magát belőlük. Ami az egyik
legfontosabb főhőst, Flintet illeti, személyében a legösszetettebb figurát
ismerhettük meg. Első ránézésre egy mindenen keresztülgázoló, félelmet nem
ismerő kalóznak tűnt, s miután a második évadban megtudhattuk múltja
részleteit, hogy honnan is jött ő, mi táplálja a motivációját, amellyel Nassaut
civilizált hellyé akarja tenni, jöttem rá, mennyire sokrétű ember. Már előtte
is figyelmesen hallgattam a beszédeit, filozofálásait, ám amikor egyfajta
mentorrá vált a negyedik évadban, jó párszor magukkal ragadtak a mondatai. Bár
történetének én sokkal véresebb és véglegesebb befejezést képzeltem el, nagyon
tetszett az alkotók gyökeresen más iránya és más megoldása. Legyen szó
bármilyen sorozatról, általában mindig a rosszfiú karakterekre figyelek fel
rögtön, főleg ha idővel kiderül róluk, hogy miért rosszak, aztán meg az, hogy
annyira azért nem is rosszak, azt meg pláne szeretem, ha mindezen összetevőket
kidolgozottan, apró részletekben építkezve közli velünk a forgatókönyv. Flintnél
ezt hibátlanul teljesítették, úgyhogy ha a kedvencem nem is lett, azt kétségkívül
elismerem, hogy ő volt az igazi mozgatórugója és lényege a sorozatnak. Vagyis
pontosabban egy idő után őmellette a John Silverrel való bonyolult viszonya is
meghatározó összetevővé vált. John egy szélhámos figuraként szambázott be a
Rozmárra az első évadban és sokáig totális érdektelenséget mutatott a kalózlét
iránt, csupán a gyors meggazdagodás gondolata hajtotta, s ezért átvert
mindenkit és keresztbe tett mindenkinek, attól függően, hogy az érdekei éppen
mit kívántak. Ebből kifolyólag ellenszenvvel viseltetettem irányába, csakhogy
mint sok más szereplő, ő is megváltozott: hozott egy áldozatot, önkéntelenül
kivívva a Rozmár legénységének tiszteletét, s Flint is innentől kezdve látta
benne a szövetségest, a tanítványt, aki kalóznak és vezetőnek született, csak
idő kellett, hogy rájöjjön erre. A harmadik és negyedik évad nagyon erősen az ő
kapcsolatukra koncentrált, ami a gondtalan egyetértés és az eltérő elképzelések
között ingadozott, s érdekes módon, amikor azt hitted, végképp eldőlt, hogy
viszonyuk melyik irányba megy tovább, még akkor is érhettek meglepetések. Nem tudom,
hány olvasóban merült fel a kérdés, hogy a felsorolt férfiak közül ki lehetett
az, aki akkora hatást gyakorolt rám csupán a létezésével, hogy elkezdtem a
sorozatot, mert kíváncsi voltam, mi fog vele történni. Nos, egyikőjük sem, ez a
férfiú, Billy ugyanis egy fontosabb mellékszereplő volt, aki nem mindig volt
annyira előtérben és a cselekmény alakulásába se szólt bele nagyon, az utolsó
évadokra azonban kinőtte magát (haha; ez azért vicces, mert kb. kétméteres a
pasi :D). Igazából az első, második évados szereplését, tetteit utólag kevésbé
tartom izgalmasnak, őszintén szólva, akkoriban inkább az kötött le, hogy
mennyire jól néz ki és úristen, milyen izmos karjai vannak (nem röhög és nem
ítél el, legalább bevallom, hogy gyarló nő vagyok, akit néha elszédítenek a
külsőségek). A harmadik és negyedik évadban a kalózok összefogásában, a
lázadásban, az ellenállásban azonban érdemi szerepe volt, a két főhőssel,
Flinttel és Silverrel fennálló ellentmondásos viszonyát is remekül
felépítették, s hiába nem lett túl pozitív történetének befejezése, nagy
meglepetésemre tetszett, pedig azt gondoltam, ha a kedvenc karakteremmel valami
csúnyát csinálnak, akkor mérges leszek, ehhez képest simán elfogadtam, hogy
miért az lett a sorsa, ami. Még egy pár szót szeretnék a sorozat
látványvilágára szentelni, mielőtt összesítem értékelésemet. Akár a hajókon,
akár Nassaun töltötték napjaikat, a 18. századi kalózlét élethűen jelent meg
előttünk, ami az első évadokban főleg a kocsmákba és bordélyházakba járást
jelentette, de más magas korhatár-besorolású sorozatokhoz hasonlóan, egy idő
után ez is elhagyta az idiótaságokat kiabáló részegek vagy az örömlányokkal
különféle pózokba tekeredő kalózok hosszú jelenetsorait, hogy elkezdjen a
történetvezetésre fókuszálni. A cselekmény néha elkalandozott a civilizált
nagyvárosokba, úgy mint London, Boston vagy Charlestown, ahol szintén
tapintható volt a korhű hangulat. Nekem azonban leginkább a hajók tetszettek,
melyeket minden apró részletre kiterjedve terveztek meg, illetve a hajók
közötti grandiózus és remekül megkoreografált csatajelenetek is lenyűgözőek
voltak. Ó, igen és ki ne hagyjam a sorozat remekül megkomponált intróját, ami
minden alkalommal egyből megteremtette a sorozat témájához szükséges
hangulatot.
Jelen összefoglalás
kissé rövidebbre sikerült, mint általában a sorozatértékeléseim. Ez főleg azért
van, mert hiába volt érdekes élmény a Fekete
vitorlák, a nézése során végig éreztem némi kívülállóságot, sosem tudtam
teljesen bevonódni a sorozatba, s ezért okozott a szokásosnál nagyobb
nehézséget gondolataim írásos formába öntése, de úgy érzem, a lényeget bele
tudtam csempészni a bejegyzésbe. Az olyan érdemei, mint a csavaros
történetvezetés, a nem várt és okos meglepetések, a tűpontos látványvilág és
nem utolsósorban a komplex karakterrajzok miatt azonban örülök neki, hogy
megismerkedtem vele. Kalózrajongóknak kötelező!
Értékelés: 70%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Az intrót.
- A szárazföldi és vízi csatajeleneteket.
- Flint múltját.
- A dramaturgiailag ügyesen elhelyezett szereplőhalálokat.
- Flint és Silver kapcsolatát.
- Az utolsó epizódot.
Fekete vitorlák /Black Sails/ (2014-2017)
színes, feliratos, 56 perc
Rendező: Steve Boyum, Alik Sakharov, Lukas Ettlin, Stefan Schwartz, Neil Marshall, stb.
Szereplők: Toby Stephens, Hannah New, Luke Arnold, Tom Hopper, Clara Paget, Jessica Parker Kennedy, Toby Schmitz, Zach McGowan, Louise Barnes, Luke Roberts, Ray Stevenson, David Wilmot
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése