Könyvkritika: Libba Bray - Az az édes, távoli harang

A mai bejegyzés tárgyát képező kötet a Rettentő gyönyörűség és a Lázadó angyalok című könyvek folytatása, egyben a Gemma Doyle-trilógia befejező része, amely az olvasás mellett a karizom edzésében is segíthet, lévén egy féltégla tömegével bír.
A történetről röviden: Megérkezett a tavasz a Spence Akadémiára, s a nagyobb lányok növekvő izgalommal készülnek a hamarosan kezdődő báli szezonra és az udvari bemutatkozásra. Gemmának és barátainak azonban egy sokkal nagyobb és sötétebb dologgal is foglalkozniuk kell; egyrészt szövetséget kéne kötniük a birodalmak törzseivel, másrészt pedig felvenniük a harcot a Télvidék fenyegető árnyai ellen…
Nem is tudom, mi lenne jobb, ha a pozitív vagy ha a negatív dolgokkal kezdeném. Előbbiekkel igazából csak ismételném önmagam, utóbbiakból pedig sajnos sok van, félek, teljesen elkedvetlenednék a bejegyzés végére. Jó, olyan szépen süt a nap, inkább a jókat veszem előre. Az első két kötetről szóló bejegyzéseimben már áradoztam egy sort a lenyűgözően részletes korszakrajzról, aminek segítségével már az olvasás elején azonnal a viktoriánus Angliába csöppenünk. Akár London utcáin suhannak szereplőink egy bérkocsiban, akár a Spence Akadémia környékét járják a gótikus regényeket idéző ködös, állathangokkal teli éjszakában, a tökéletes atmoszférateremtésnek, valamint az élethű leírásoknak hála, úgy érezhetjük, mi is ott vagyunk velük. A későbbiekben fogok pár keresetlen szót szólni az írónő történetszerkesztési hibáiról, azt viszont nagyon becsülöm benne, hogy nem csupán tessék-lássék módon szórt el a történetben pár viktoriánus érdekességet, hanem láthatóan alapos kutatómunkát végzett könyvtrilógiája megírása előtt és ennek köszönhetően a korra jellemző apró részletek, az akkori hírességek, színházi előadások megemlítése még színesebbé teszik az egyébként is sokrétű cselekményt. Az akkori hétköznapok pontos ábrázolása mellett a könyv természetfeletti szálának kiindulópontja, a nőkből álló titkos csoport, a Rend és a mi világunktól elzártan létező birodalmak már a kezdetektől fogva érdekes volt, de itt újabb izgalmas információk kerültek napvilágra, illetve a történetben rejtőző, mögöttes mondanivalókat is egy újabbal, talán a legfontosabbal gazdagította az írónő. Eddig ugye ott volt az önálló, erős nőkből álló Rend, ami nemcsak a viktoriánus kor kritikájaként fogható fel, hiszen ebben a korban a nők nem sok önálló döntést hozhattak, mindent a családjuk, majd a férjük döntött el helyettük, hanem általánosságban véve a női egyenjogúság és a feminizmus megtestesítőjeként is. A Rettentő gyönyörűségben a Gemma nyomába szegődő indiai fiatalember, Kartik személyében a kisebbségek társadalmon belüli kívülállósága, elnyomása is szóba került, ami a második könyvben a birodalmak számtalan különböző népének megjelenésével kapott igazán nagy szerepet, ahol már az egymás iránti tolerancia volt a fő üzenet. Ezek a problémák napjainkra sem oldódtak meg teljesen, sőt jelen kötet központi kérdésköre, az egyet nem értésből, az elkeseredésből fakadó harc, majd háború kirobbantása, ugyanakkor a békére való törekvés, legyen az bármennyire törékeny, nem is lehetne aktuálisabb (megjegyzem: a könyv 2007-ben íródott, 2011-es a magyar kiadása és szomorú látni, hogy az emberiség nem hogy tanulna a hibáiból, épp ellenkezőleg, még inkább rájuk akar licitálni). És nagyjából idáig tartott a napsütés, most érkeznek a borongós felhők (bár kint szerencsére továbbra is süt a nap). A kötet végén van egy felettébb szórakoztató interjú az írónővel, amiben többek között sok szó esik ennek a könyvnek a tervezéséről, szerkesztéséről, s ahol bevallja, ha visszamehetne az időben, valószínűleg jobban átgondolná a kötet szerkesztését és írt volna még egy részt ahelyett, hogy 835 oldalban ebbe zsúfol bele mindent. Köszönöm, hogy ön mondta ki, Miss Bray, és nem nekem, a csalódott olvasónak kellett kimondania. Mert nem az a bajom, hogy megrándult a csuklóm, valahányszor felvettem az asztalról a könyvet, mivel olyan nehéz volt, nem is az a gond, hogy ne tudnék sok száz oldalon keresztül figyelni egy kidolgozott, jól végigvitt cselekményre, hanem az itt a bibi, hogy a rengeteg elmondásra váró információ, felvezetés, feszültségkeltés, karakterépítés egyszerűen agyonnyomta egymást, s ezzel együtt a hangulatomat és a figyelmemet is. Az elején csak húzta az időt, állandóan bedobott valami történést, amivel elterelte a lányok gondolatait a szövetség létrehozásáról, és oké, egyrészről értem, hogy ők elsősorban mégiscsak tizenhét éves fiatal lányok, tele álmokkal, vágyakkal, melyeket a varázslat segítségével meg tudnának valósítani és ez megrészegíti őket, ettől függetlenül nagyon zavaró volt, hogy nem történt semmi érdemi és közben persze hogy a gonosz meg munkálkodott, hiszen ezért hívják őt gonosznak… Számomra ez kissé olcsó megoldásnak tűnt, de ugyanezt elmondhatnám a Holtak Fájáról meg Wilhelmina Wyattről is: jöttek a sejtetések, apró utalások, amik előtt értetlenül álltak szereplőink, aztán gyakorlatilag a semmiből, kb. 600 oldal után, mikor a történetvezetés megkövetelte, akkor csettintésre rakták össze a kirakóst. A Lázadó angyaloknál akadt egy szerintem elég nagy cselekményvezetési baki: egyrészt az írónő a kezdetektől egy bizonyos személlyel kapcsolatban plántálta belénk, hogy tutira ő a rossz, s ezt olyan gyanús hangsúllyal tette, hogy biztos lehettél benne, nem ő lesz az, másrészt pedig bemutatott egy szójátékot, amivel ha te is eljátszottál, jóval előbb rájöhettél a fordulatra, s véleményem szerint ez egy nagy hiba. A mostani könyvnél megint belesétált ebbe a csapdába, habár kisebb léptékben, de voltak olyan, szereplőkkel kapcsolatos fordulatok, amik az írói céllal ellentétben egyáltalán nem tartogattak meglepetéseket. A legjobban a nagy összecsapás, leszámolás sínylette meg a történet-és karaktervezetés részleteinek túlzott egymásra halmozását, ugyanis mire oda elértem, nagyjából semmi izgalom nem maradt bennem, nem érdekelt, ki hal meg, ki éli túl, mi lesz a Rend és a birodalmak sorsa, mivel addigra totálisan belefáradtam abba, hogy megpróbáljak értelmet keresni az összetekeredett elbeszélői szálakban. Nagy kár érte, mert megvolt benne a potenciál, és ha az írónő nem akart volna sokat markolni, s két részre bontotta volna, lehetett volna ebből egy szép és tisztességes lezárás. A karakterek terén Gemmában nagyot csalódtam: azt a részt értem, hogy egyedül érezte magát a birodalmakkal kapcsolatos nagy döntések meghozatalához, azt viszont nem, hogy miért nem tudta volna ezt valakivel megbeszélni. Állandóan magába fojtotta, ugyanakkor hisztizett miatta, hogy őrá senki nem figyel, meg nem is tudja, kivel beszélhetné meg. A másik a varázslathoz való hozzáállása: meg akarta osztani, de azért ki is akarta élvezni, s itt is csupa szélsőség volt: egyik pillanatban tisztában volt vele, hogy helytelenül cselekszik a használatával, a következőben mégis ezzel próbálta felhívni magára a figyelmet. A korábbi könyvekben sokkal ésszerűbben, alkalomadtán felnőttesebben viselkedett nehéz helyzetekben, s főleg ezért zavart, hogy most ennyire hebehurgya volt. A hozzá köthető szerelmi szálról sajnos csak spoilerezéssel tudnék beszélni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy bár nem úgy sült el, ahogy én azt vártam, mégis megajándékoztak pár emlékezetes és megható jelenettel. Barátnőivel fennálló kapcsolatát elég töredezettnek éreztem ebben a részben: korábban is látszott, hogy a szimpátia mellett azért van bennük egy adag irigység is Gemma irányába, amiért neki önmagában is van varázsereje, nekik viszont nincs, most pedig a tetőfokára hágott irigységen túl egymás elől rejtegetett titkok is megrengették köreiket. A titkok kipattanásából következő feszültséget azonban nem igazán beszélték meg, ennek ellenére pár oldallal később már megint legjobb barátnők voltak. Hogy is van ez? A családi kapcsolatai hasonlóan kidolgozatlanok voltak, mind a bátyjával, mind az édesapjával kialakult kötelékét különösebb felvezetés nélkül átmenetileg lerontotta, majd hirtelen idillivé tette az írónő. Történetének befejezése elég keserédes lett, kicsit szomorú is vagyok, amiért nem kapott meg mindent, viszont az tetszett, hogy az ismeretlentől való félelem ellenére is bátran tette meg első lépését a függetlenség felé, s közben a birodalmak iránti hűségéről sem feledkezett meg. Nézzük barátnőit! Felicity sosem volt a kedvencem, bár a harciasságát, a szabadságvágyát szerettem, azt viszont nem, hogy társadalmi helyzete folytán úgy érezte, bármit megtehet, bárkit megsérthet következmények nélkül. Vele kapcsolatban volt egy fordulat, amit mondjuk az eddigiek alapján lehetett sejteni, mégis örültem neki, mert általa még egy plusz réteget kapott az a bizonyos egymás elfogadása-üzenet. Annben az első könyvtől kezdve saját magam viktoriánus verzióját láttam, annyi különbséggel, hogy nekem a szép külső hiánya mellett még jó hangom sincs, szóval én tutira eláshattam volna magam a Temzébe, ha abba a korba születek (mert amilyen szerencsecsomag vagyok, biztosan nem egy előkelő családba születtem volna). Szóval Ann-nek minden gondját, baját, félelmét át tudtam érezni, egy idő után pedig neki köszönhetően döbbentem rá, hogy sosem jó, ha csak a rosszat látjuk magunkban, s milyen idegesítő is az, ha a barátaid állandóan csak azt hallják tőled, hogy semmihez sem értesz és semmire sem vagy jó (ettől függetlenül továbbra is szívesen irkálok negatívumokat magamról a blogbejegyzéseimben, lásd fentebb a zárójeles megjegyzést; javíthatatlan vagyok :D). Most nagyon szurkoltam neki, hogy sikerüljön alakítania a sorsán és annyira örültem minden jelenlegi sikerélményének, melyeket remélhetőleg sok-sok jövőbeni fog majd követni.
Ahogy mindig, úgy ezúttal is igyekeztem minden lényeges elemre kitérni, de tényleg annyira összezavart és némileg csalódottá tett a könyv, hogy lehet, nem sikerült hibátlanra az értékelésem. Mivel a trilógia zárókötetéről van szó, idebiggyesztenék egy kis összefoglalást a három könyvről: az alapötlet remek, a könyvről könyvre kiderülő újabb információk okos adagolása fenntartja az érdeklődést, a viktoriánus kor hangulatát is hitelesen idézi meg, a mögöttes mondanivalóira szintén érdemes odafigyelni, ugyanakkor sajnos a történet előrehaladtával jó pár szerkesztési, cselekményvezetési hiba bukkan fel, úgyhogy összességében nézve vegyes érzéseket hagyott bennem, mégsem bántam meg, hogy elolvastam. Az első könyv nagyon jó felvezető, a másodiknak is megvannak a maga izgalmas részletei, a harmadik átgondolatlansága, túlzsúfoltsága azonban eléggé lerontja az addig jól építgetett sorozatot. Ettől függetlenül tudom ajánlani, főleg ha hozzám hasonlóan rajongsz a viktoriánus korért és szereted a természetfeletti történeteket.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót. Mert egyszerűen gyönyörű.
  - A könyvet indító versrészletet, illetve az egyes felvonások elején lévő szövegrészleteket.
  - Gemma és Kartik közös jeleneteit. Még mindig imádom őket.
  - A megvillanó humort.
  - A befejezést.
  - A könyv végén található interjút az írónővel.