Filmkritika: Álom doktor

A Pókember – Idegenben júliusi bemutatója óta nem voltam moziban.  Egyrészt nem is találtam olyan filmet, amire szívesen beültem volna, másrészt viszont egy-két érdekes alkotást sikeresen elmulasztottam, ugyanis mire eldöntöttem, hogy szakítok rá időt, levették a műsorról. Úgyhogy nagy szükségem volt már egy jó kis mozizásra, amiről reméltem, hogy megelégedve sétálok majd ki; hogy ez sikerült-e és miért is erre a filmre esett a választásom, azt lejjebb olvashatjátok el.
A történetről röviden: Több, mint harminc év telt el azóta, hogy Dan Torrance túlélte a Panoráma Hotelben történt szörnyűségeket, ám az ott szerzett emlékeket nem lehet egyhamar elfelejteni. A férfi gyógyuló alkoholistaként egy álmos kisvárosban vállal munkát kórházi kisegítőként, s nemsokára találkozik egy Abra nevű kislánnyal, aki ugyanúgy ragyog, mint ő és akit egy titokzatos csoportosulás, az Igaz Kötés üldöz…
Az Álom doktor egy 2013-ban megjelent Stephen King-könyv adaptációja, ami a nagy sikerű A ragyogás folytatása, hiszen az ott kisfiúként szereplő Dannyt ebben a könyvben már felnőttként láthatjuk viszont. A ragyogásból 1980-ban Stanley Kubrick forgatott filmet Jack Nicholson és Shelley Duvall főszereplésével, amit ugyan King ki nem állhatott, a nézők szerették, s mára már kultikus státusznak örvend. A magam részéről az első kötetet eddig kétszer olvastam és nagyon tetszett, a filmváltozatot is láttam és szerintem vizuálisan lenyűgöző, valamint meglehetősen borzongató az egész atmoszférája, az Álom doktort pedig idén márciusban olvastam, s elég vegyes érzéseket hagyott bennem. Amikor olvastam róla, hogy filmre adaptálják, kíváncsi lettem rá, mert maga az alapsztori remek filmes alapanyag és adaptáláskor egyébként is tömörítik, kissé átírják az eredetit, s úgy gondoltam, talán kihoznak belőle egy tisztességes mozgóképes verziót. És ezen elvárásomat nagyjából teljesítették is, igaz, engem jobban meggyőztek azzal, ahogy a Kubrick-film jellegzetes pillanatait, beállításait visszaidézték. De ne rohanjunk ennyire előre, egyelőre nézzük meg, hogyan is sikerült az Álom doktor filmre vitele! Véleményem szerint egész jó munkát végeztek: a több mint 500 oldalas könyvből ki tudták emelni a lényeges elemeket, bár természetesen voltak kihagyások, változtatások, melyeknél nem minden döntéssel voltam elégedett. A film elején megkezdett, részletes építkezést útközben elhagyta a forgatókönyv, és hiába mutatott be fontos jeleneteket, amik mentén szépen vezette a történetet, mégis hiányérzetem maradt és nem, nem a nyomtatott verzió kimaradt részletei miatt; attól függetlenül is kellett volna még pár jelenet, ami jobban felvázolja a szereplők érzéseit, egymáshoz való viszonyát, a köztük lévő kapcsolatokat. Talán Abra szülei sínylették meg leginkább ezt a fajta hanyagságot, akikről nem igazán derült ki, pontosan mit is gondolnak kislányuk különleges képességéről, annak veszélyeiről, de a film elején látott fiatal lány és annak kisbabájának Danre való hatása vagy Billy beavatása Dan és Abra nyomozásába is hasonlóan kidolgozatlan lett. Főszereplőnk alkoholizmussal való küszködését, a gyógyulás folyamatát is csupán röviden felvázolták, holott az eredeti regénynek pont ez volt a leglényegesebb pontja, s csak utána jött a természetfeletti szál borzongatása. Az Igaz Kötés tagjainak részletes bemutatása a könyvben sem ment végbe teljesen, itt tisztában vagyok vele, hogy dramaturgiai oka volt annak, miért csak három-négy embert emeltek ki közülük, azonban ők is elbírtak volna egy rövid háttértörténetet. Ezen negatívumokat némileg enyhítette az a hangulat, ami belengte az egész filmet: a ragyogás használata nagyon izgalmas és kreatív beállításokból álló jeleneteket eredményezett, a látomások, az emlékek pedig nem az olcsó ijesztgetésre, épp ellenkezőleg, a sejtetésre, a néző fantáziájára hagyatkozva érték el az igazi félelemfaktort. A két főszereplő, Dan és Abra közös jeleneteiben tapintható volt a színészek közti összhang s ennek köszönhetően a köztük kialakuló mentor-tanítvány viszony egyszerre volt érdekes, szerethető és megható. Na és akkor térjünk rá a film harmadik harmadára, mert személy szerint nekem az volt a kedvencem, teljesen a székbe szögeztek a történések. A sztori ugyanis hol máshol érhetne véget, mint a Panorámában, ahol a rendező egyáltalán nem titkolta Kubrick filmje iránti rajongását, ugyanakkor King mindkét műve felé is tisztelettel fordult, s nem mellesleg, tovább tökéletesítette az addig is remekül működő baljós hangulatépítést. A szállodán belül számtalan ikonikus helyszínt újra meglátogattunk, a hozzájuk kapcsolódó jelenetek fantasztikus pontossággal idéződtek meg, s függetlenül attól, hogy más színészek játszották el a szálloda „lakóit”, ugyanolyan hátborzongatóak voltak, mint negyven évvel ezelőtt. Az kifejezetten tetszett, hogy némelyik jelenet ismerős mivoltán csavartak egyet, de ami engem legjobban lenyűgözött, az a befejezés volt, ami egyfajta kört leírva kötötte össze a két könyvet és a két filmet egy szép csokorba. Hú, ez lehet, hogy kicsit szentimentális hasonlat, számomra azonban ez a megoldás igenis érzelmes volt, bár talán pont ezért tetszett. Térjünk át a színészekre! Van az a szokásom (nem mindig, csak alkalomadtán), hogy ha olvasok egy könyvet, nem feltétlenül magamban képzelem el a figurákat, inkább egy színészt, színésznőt próbálok társítani hozzájuk. Amikor az Álom doktort olvastam, Danhez Joel Edgertont képzeltem el, az eddig látott szerepei alapján úgy gondoltam, jól meg tudná jeleníteni a lecsúszott alkoholista, majd a gyógyulófélben lévő főszereplőben rejlő sokrétűséget. Ewan McGregorról egy évekkel ezelőtti, gimnáziumi drámaórán megtekintett filmnek köszönhetően (Trainspotting; hm, tényleg, azt valamikor újra kéne nézni, most valószínűleg jobban érteném, akkor csak egy nagy összefüggéstelen káosznak éreztem) tudom, hogy képes egy olyan összetett személyt eljátszani, mint Dan, eleinte mégsem nyűgözött le. Az alkoholista részeknél volt szakálla és kicsit szakadtnak nézett ki, aztán megborotválkozott és jobban odafigyelt az öltözködésére: ennyi. A gyermekkorban átélt traumák súlyát se tudta igazán átadni, viszont amikor összehozta a sors Abrával és átment egy tanító, védő szerepbe (ó, te jó ég, most esett le az Obi-Wan párhuzam; pedig nem is vagyok nagy SW-tudós), onnantól már sokkal jobban tetszett, sőt amikor a szállodában összefutott egy régi és nagyon közeli ismerősével, a kettejük közt lezajló beszélgetés nyomán felszabaduló gondolatokat, érzéseket is hitelesen és meghatóan jelenítette meg. Az Abrát játszó kislány egészen elképesztő volt: megvolt benne a gyermeki ártatlanság, a különleges képessége miatt azonban hamar fel kellett nőnie, s ezt a komolyabb énjét is remekül hozta a fiatal színésznő. Magamat ismétlem, de muszáj leírnom, mert tényleg csodálatos párost alkottak Ewan McGregorral, jól működött köztük a kémia. És most jön a legjobb rész. Kalapos Rose szerepére egy olyan angol színésznőt kerestem, aki fenyegető, mégis nőies és időtlen szépség, hiszen a könyvbeli leírások is ilyennek mutatták be. És eszembe jutott a Mission: Impossible – Titkos nemzetből Elsa Faust, vagyis Rebecca Ferguson. Majd pár héttel a könyv olvasása után olvastam róla, hogy TÉNYLEG Rebecca Ferguson fogja játszani Rose-t! Mondom, azta, ebbe jól beletrafáltam! És a rendező is beletrafált, ugyanis imádtam Rose összes jelenetét. Hiába volt ő a főgonosz, nem tudtam nem kedvelni, minden megmozdulásában tökéletesen benne volt az Abrára áhítozó, kegyetlen nőszemély, ugyanakkor a mimikájával, a gesztusaival abszolút megteremtette Rose időn kívüliségét, nőiességét, és az öltözködésében, kiegészítőiben jelen lévő hippi stílus meg persze az a bizonyos kalap is jól állt neki. Még egy pár mondatban megemlíteném a zenehasználatot, mert egy ideje valamiért elkezdtem jobban odafigyelni a filmeknek, sőt a sorozatoknak is ezen részeire. Horrorfilmről lévén szó, a zene, a zörejek nagy szerepet kaptak, s természetesen itt sem maradt ki a tisztelgés a Ragyogás felé: az ottani nyugtalanító dallamok visszatértek, s főként a Panorámában játszódó szekvenciáknál, de egyéb helyeken is jól működött vele a hangulatépítés. Jelen film főtémájának szánt baljóslatú dobolás azonban kissé félresikerült. A szívdobbanásszerű ritmusa jó pár jelenetnél kitűnő aláfestésként szolgált, ezáltal is fokozva a feszültséget, de néha elég zavaró volt, pláne egy moziteremben ülve, ahol minden tízszer hangosabbnak hallatszik.
Összefoglalva azt mondhatom, egy korrekt adaptációról van szó, ami nemcsak alapanyaga felé fordult kellő tisztelettel, hanem annak első részét és az abból forgatott filmet is szépen idézte meg. Előzetes ismeretek nélkül is érthető és követhető, de szerintem legalább a Ragyogást érdemes megnézni előtte, mivel úgy sokkal összetettebb és izgalmasabb élményt fog nyújtani a film harmadik harmada. Nekem meg jár a vállveregetés, amiért első alkalommal merészkedtem el egy horrorfilmre moziba (amúgy nem kell tőle nagyon tartani, nem elsősorban a szimpla ijesztgetésre épít).


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Dan és Abra közös jeleneteit.
  - A különleges képességek használatát.
  - Dan találkozását egy régi ismerőssel és úgy alapvetően az egész részt, ami a Panorámában játszódik.


Álom doktor (Doctor Sleep)
színes, magyarul beszélő, 152 perc
Rendező: Mike Flanagan
Szereplők: Ewan McGregor, Rebecca Ferguson, Kyliegh Curran, Cliff Curtis, Zahn McClarnon, Bruce Greenwood,