Könyvkritika: Sarah Addison Allen - A varázslat tava

Az elmúlt hetek, hónapok hosszúra nyúló, sok szálon futó, esetenként túlírt történetei után valami rövidebb, könnyedebb könyvre vágytam. Mint idén oly’ sokszor, ezúttal sem sikerült a kinézett könyvet kikölcsönöznöm a könyvtárból, úgyhogy megint improvizáltam és a várólistámról választottam olvasmányt magamnak.
A történetről röviden: Eby Pim és férje ötven évvel ezelőtt vásárolták meg a Suley közelében fekvő üdülőhelyet, Lost Lake-et. George évekkel ezelőtti halála után az asszony továbbra is üzemelteti a helyet, ám az elmaradozó vendégek, s az Európába való visszavágyódás miatt úgy dönt, a nyár végén eladja Lost Lake-et. Ekkor toppan be hozzá rég nem látott unokahúga, Kate és annak kislánya, Devin, illetve néhány törzsvendég is érkezik, s Eby egyre kevésbé biztos abban, hogy tényleg meg akar-e válni az ingatlantól…
Sarah Addison Allen nevével több alkalommal találkoztam már, ugyanis jelen könyvön kívül még hármat írt, amelyek közül nem mindegyik sztorija nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, az írónő stílusa azonban, amiben keveredett a báj, a romantika és némi varázslat, mindig elbűvölt. (Ha kíváncsiak vagytok, a címekre kattintva olvashatjátok el korábbi könyveiről írt véleményeimet: Sugar Queen – Édes élet; A barackfa titka; A csodálatos Waverley-kert.) Így kézenfekvőnek tűnt, hogy kellemes olvasmányélmény fog kikerekedni mostani választásomból. Legnagyobb bánatomra, nem ez történt. Az elhamarkodott felvezetés még nem lett volna akkora baj, hiszen mind a szereplők, mind mi, olvasók is szerettünk volna mielőbb megérkezni a Lost Lake-hez, megismerkedni a történetével, a törzsvendégeivel, de ami utána következett, a drámai elemek túlzsúfolásától kezdve, a szinte nem is létező, majd csettintésre megoldódó bonyodalmakon át a kidolgozatlan karakterekig, arra bizony nem voltam felkészülve. Ha valaki, én pontosan tudom, milyen súlyos dolog egy vagy több családtag elvesztése, az eltávozásukat követő gyász nehézségéről nem is beszélve, s nem egyszer, nem kétszer szoktam magányosnak érezni magam, ettől függetlenül rettentően zavart, hogy nagyjából mindegyik szereplőről kiderült, csonka családban nőtt fel és szinte mindenki a mai napig cipelte, viselte az akkori fájdalma nyomait. És nem, nem azért volt ezzel problémám, mert érzelmileg inkompetens vagyok, hanem mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy az írónőnek ezzel nem a karakterépítés, esetleg a figura iránti szimpátia felébresztése volt a célja, csupán a szimpla érzelmi zsarolás, hogy a kedves olvasó minél inkább hatódjon meg. Ehhez hozzájött még az abszolút kiszámítható cselekményvezetés, hiszen nem volt kérdés, hogy az egymást évtizedek óta kerülgető emberek pont most jönnek rá, eljött az idő bevallani az érzelmeiket, egy percig nem aggódtam azon, vajon a gusztustalan, felvarrt arcú milliomos tényleg megkaparinthatja-e Lost Lake-et vagy Eby időben észbe kap, és ezekbe egyébként nem is kötnék bele, mert lehet úgyis érdekes egy történet, hogy nincsenek benne nagy rejtélyek, feszültségek, viszont akkor ne variáljuk meg a dolgokat olyan felesleges összetevőkkel, mint a semmire se jó bonyodalmak, fordulatok, melyekről három oldal múlva kiderül, hogy különösebb ráhatásuk nincs és nem is lesz a sztorira. Abszolút romantikus alkat vagyok és az itt bemutatott két kapcsolatban megvolt az az érdekes plusz, amitől más esetben rajongtam volna értük, de olyan langyosan adta elő őket az írónő, hogy leginkább csak untattak. A dúsgazdag családból származó, onnan mégis kilógó különcök megszokott szereplőknek számítanak Allen történeteiben, de ezúttal a furcsa, ám jólelkű lányokat elnyomni próbáló gonosz rokonok ábrázolása szélsőségesen klisés lett; nem attól lettem ideges, hogy milyen kiállhatatlan Eby nővére, hanem attól, hogy mennyire kirítt a szövegből az írói erőlködés, miszerint: „Igen, ő egy NAGYON ROSSZ szereplő, aki érzelmileg mélységesen megkínozza aranyos csodabogarunkat, szóval UTÁLD, AMENNYIRE CSAK TUDOD!!!” Szerencsére akadt egy-két kedvelhető, vagy épp imádnivaló karakter, sőt az kifejezetten tetszett, hogy többségük háttértörténetét röviden elmesélte az írónő, szolgáltatva ezzel egy kevéske pozitívumot a sok félrement próbálkozás közepette. Az össze nem illő ruhadarabjairól és színes kiegészítőiről elhíresült, mások által észre nem vehető dolgokat is látó kislány, Devin lett a kedvencem, kicsit Lunára emlékeztetett a Harry Potter-sorozatból (aki nem meglepő módon szintén az egyik kedvenc szereplőm), illetve a felnőttes, érett gondolkodásmódját is szerettem. Allen más könyveiben a férfi szereplők között is lehetett izgalmas egyéniségeket találni, ez nekem most hiányzott, Wes és Jack csupán halvány árnyékokként léteztek a sok nő mellett. Nem beszéltem még a történetet átszövő mágikus elemekről, amik a fentebb említett karakterek mellett gondoskodtak arról, hogy ne legyen totális csalódás ebből az olvasásból. Az egyes szereplők különleges képességei, a birtokukban lévő misztikus tárgyak, az őket ténylegesen kísértő múltjuk mind olyan jeleneteket, pillanatokat eredményeztek, melyekben szívesen merültem el, s ideig-óráig még azt is elhitették velem, hogy alakulhat jobbá ez a könyv. Azt meg kell hagyni, hogy az írónő remekül tudja a természetfeletti és a hétköznapi részeket úgy összemixelni, hogy valóban elhihessük, a varázslat állandóan jelen van a mindennapjainkban, csak oda kell figyelnünk rá.
Egy kicsit bánatos vagyok, mert a bejegyzésben megfogalmazott kritikám ellenére én őszintén próbáltam szeretni ezt a kötetet, de nem mehettem el szó nélkül a sekélyes történetvezetése, valamint a kidolgozatlan, egymás mellé dobált karakterei és az indokolatlan bonyodalmai mellett. Úgy gondolom, az írónő számára ez nem volt több egy pihekönnyű ujjgyakorlatnál, amibe random beledobálta a stílusát jellemző tulajdonságokat, de a szívet már elfelejtette hozzáadni.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A képeslapokat.
  - Devin "ruhakölteményeit".
  - A szereplők háttértörténeteit.
  - Bulahdeen és Selma csipkelődő barátságát.
  - A misztikummal megfűszerezett jeleneteket.