Minisorozat-kritika: Twist Olivér (2007)

A Szép remények és a Karácsonyi ének tévés feldolgozásai után (itt és itt olvashattok róluk bővebben) újabb Dickens-adaptációt vettem elő, méghozzá az író egyik legismertebb regényéét, melynek számtalan verziójából azért a BBC 2007-es sorozatát választottam, mert Bill Sikes szerepét Tom Hardy alakítja (erről bővebben lentebb).
A történetről röviden: A mudfogi dologházban Agnes Leeford megszüli gyermekét, megígérteti a bábával, hogy a nála lévő levelet és medált elküldi a címzettnek, majd meghal. Tizenegy évvel később fia, Twist Olivér plusz adagot kér az ételosztásnál, ezért a dologház vezetői túladnak rajta, és egy koporsókészítő inasa lesz. A rossz bánásmód miatt Olivér úgy dönt, megszökik, s London felé veszi az irányt, ahol hamarosan Fagin tolvajokból álló bandájába keveredik, ám egy szerencsés véletlen a Brownlow-családhoz sodorja, akiknél jó sora van, csakhogy az idill nem tart sokáig…
2018-ban kezdtem el jobban belemerülni az angol történelembe, illetve a nekem legkedvesebb időszakába, a viktoriánus érába és annak irodalmába, azon belül is Charles Dickens munkásságába. A Twist Olivér volt a második könyv, amit tőle olvastam, s az eddigi írásai közül egyelőre ez a kedvencem. Az árva kisfiú hányattatásai rengeteg szomorú és szívfacsaró pillanatot tartalmaztak, furcsa módon engem mégis London sötétebb arcának sokszínű, hosszan részletezett bemutatása fogott meg a legjobban, de természetesen a kisfiú kitartása, bátorsága is tetszett, valamint a származása körüli rejtéllyel kapcsolatos információkat is ügyesen adagolta az író, végig fenntartva a feszültséget, ezáltal pedig az olvasói figyelmet. A könyvről írt bejegyzésben már említettem, de szóba hozom itt is, hiszen ez volt a fő ok, hogy erre a feldolgozásra esett a választásom: nem minden esetben, de gyakran előfordul, hogy amikor olvasok egy könyvet, az egyes szereplőket nem a pontos leírások alapján képzelem el, hanem próbálok társítani hozzájuk egy színészt vagy színésznőt. A Twist Olivér esetében, amint feltűnt a színen Bill Sikes, rögtön Tom Hardy jutott róla eszembe, ugyanis jó pár olyan filmszerepben láttam már őt, ahol hasonlóan kegyetlen, már-már állatias karaktert játszott, mint amilyen Sikes is. Miután befejeztem a könyvet, kíváncsiságból folytattam egy kis kutatást az adaptációi után, s lám, szembejött velem egy 2007-es minisorozat, Bill Sikes szerepében Tom Hardyval. Így váljon valóra minden elképzelésem! (Mellesleg azóta ez már egyszer megtörtént: az Álom doktor című Stephen King-könyvben a főgonosz Kalapos Rose szerepére Rebecca Fergusont képzeltem el, s vajon ki játszotta a filmben? Bizony, Rebecca Ferguson!) Arra a kérdésre, hogy miért vártam mostanáig a sorozat megtekintésével, nincs különösebb válaszom, talán csak annyi, hogy akkoriban még újdonság volt számomra mind a viktoriánus kor, mind a minisorozatok terepe, s várni akartam egy kicsit, amíg jobban megismerem őket. Térjünk is rá a sorozatra! Öt részből áll, s azon feldolgozások csoportját erősíti, amelyek kisebb változtatásokkal ugyan, ám alapvetően szolgaian lemásolták adaptálásuk tárgyát. Az a pár változtatás inkább dramaturgiai sűrítés miatt történt, s főképp szereplők kihagyását, összevonását jelentette, illetve néhányuk történetszálát máshogy fejezték be, vagy a könyvbeli lezárásra futtatták ki, csak más úton; viszont az a szerkezeti változtatás, hogy Olivér származását már az elejétől felvázolták nekünk, ellentétben az írott verzióval, ahol nagyjából a történet fele után lett egyre fontosabb elem, kifejezetten tetszett. Ami engem illet, nem zavarnak a szóról szóra adaptálások, bár annak örülök, ha csavarnak egyet a már ismert sztorin, karaktereken, behozva ezzel némi frissességet, a túl sok és túl nagy elrugaszkodásokat viszont nehezen tudom elfogadni. Jelen esetben nem éreztem azt, hogy egysíkú lenne a minisorozat attól, hogy a biztonságos terepen maradt és nem állt szándékában az újító jelleg, ugyanakkor pont emiatt semmi olyat nem adott, amitől kiemelkedőnek vagy egyedinek mondhatnám. Szépen végighaladtunk a történet fontosabb sarokpontjain (plusz ételadag kérése, inaskodás a koporsókészítőnél, találkozás Vagánnyal, majd Faginnel, átmeneti jólét a Brownlow-házban, visszacsúszás a tolvajok közé, a félresikerült betörés, Nancy magánakciója, fény derül a fiú valódi származására és boldogságra lelhet), miközben ízelítőt kaphattunk a dickensi realizmusból vagy épp a vele együtt járó fanyar humorból. A látványvilág nagyon jól adta át a korszak hangulatát, s valószínűleg a részletgazdag leírások iránti rajongásomból fakadt, hogy egy kissé hiányoltam a nyomornegyed, a bűnözők világának komplexebb bemutatását, de lehet, hogy a gyermekbarát korhatár okán hagyták ki.
Amit sok más mellett nagyon szeretek Dickens írásaiban, azok a sokrétű figurák, akik az esetek többségében vagy szélsőségesen jók vagy szélsőségesen rosszak, mégis olyan virtuóz módon megírt karakterrajzaik vannak, hogy nem mehetsz el mellettük szó nélkül. A Twist Olivérben főként a gonoszok vannak többségben, akik állandóan gyötrik ártatlan, naiv főszereplőnket, s ezért mi, olvasók legszívesebben megfojtanánk őket (kivéve Bill Sikest, mert ő hamarabb fojtana meg minket). A dologházba kirendelt egyházfi, Bumble úr és későbbi neje, Mrs. Corney, vagy a koporsókészítő Mr. Sowerberry és udvartartása tipikus dickensi szereplők voltak, akik vagy munkakörük, vagy anyagi helyzetük miatt nagyra tartották magukat, s úgy gondolták, keresztülgázolhatnak egy anyátlan-apátlan kisfiún ahelyett, hogy melegséggel és törődéssel fordulnának feléje. A fentebb említett fanyar humor ezen szereplők nevetséges hanghordozásában, viselkedésében jelent meg, amivel egyben ki is figurázták őket, s számomra ez audiovizuális szinten egy fokkal jobban működött, mint olvasás közben. Ahhoz képest, hogy Fagin volt a történet főgonosza, egyáltalán nem tűnt olyan ördöginek, mint a könyvben, én inkább a dörzsöltségét érzékeltem, sőt a végén meg is szántam egy kicsit, amihez nagyban hozzájárult bírósági tárgyalásának jelenete. Aki számomra egyértelműen vitte a prímet, ha kegyetlenségről és gonoszságról volt szó, az természetesen Bill Sikes, de kifejezetten tetszett, hogy némi törékenységet is hozzáadtak a figurához a Nancyhez fűződő viszonyának kibontásával, ami a könyvben nem volt olyan hangsúlyosan jelen. Az előzmények tükrében nagy meglepetést nem fogok okozni a következőkben: Tom Hardy fantasztikus volt a szerepben, a szinte már védjegyének számító, érzelmeket és gondolatokat alaposan kifejező tekintetét, a gesztusait itt is tökéletesen alkalmazta, egy nézésével vagy mozdulatával rengeteg mindent mondott el szavak nélkül is. A Nancyvel való kapcsolatának érzelmi bonyolultsága, a nő elvesztésébe való lassú beleőrülése nagyon erős, már-már zsigerig ható jelenetek voltak, s nekem tetszett ez a megoldás, hogy a hosszas bujkálás, majd rövid leszámolás helyett ebben a verzióban gyakorlatilag a nő szelleme, vagyis a bűntudat elől menekült a halálba. Egyedül Monks volt az, akiben semmi összetettséget nem találtam, ő csupán egy végletekig álnok és visszataszító ember volt; na, őt tudtam volna a leginkább megfojtani. Pár szóban azért említsük meg a jókat is, bár szerintem ők kevésbé voltak emlékezetesek, mint a gonoszok. Olivér szerepére megtalálták a legártatlanabb tekintetű, csillogó kék szemű kisfiút, akinek nem is igazán adtak instrukciókat, mert a kinézete elég volt a hitelességhez. A kisfiú és Nancy viszonya megható volt, a nőben rejlő kettősség - a bűnözőkhöz fűződő viszonya ellenére tiszta szívvel aggódik egy kisfiúért, akit alig ismer, s akiről tudja, jobbat érdemelne - remekül jelent meg Sophie Okonedo alakításában. A Brownlow-család jóságos tagjai, élükön Rose-zal és Mrs. Bedwinnel kedves, ám nem túl érdekes karakterek voltak, viszont Rose-nak nagyon irigyeltem a csodaszép ruháit. Vagánnyal bajban vagyok, ugyanis tolvaj lévén meg Olivér iránti egyes tettei miatt a rosszakhoz kéne sorolnom, a beszéde, a harsány viselkedése és a benne is megtalálható ártatlanság, magányosság azonban arra ösztönöz, hogy a jókhoz tegyem. Akárhogyan is, a jelenléte nagyon feldobott, emlékezetes és vicces volt, történetszálának befejezését pedig a sorozat egyik legjobb ötletének tartom.
Összességében nézve egy korrekt, az eredeti alapanyagot tiszteletben tartó adaptáció lett a végeredmény, ami sok újdonságot nem tartogat a történetet ismerőknek, a korhű látványvilága és a jó érzékkel összeválogatott színészgárdája miatt azonban érdemes megnézni. Tom Hardy-rajongók vagy a színész munkássága iránti lelkes érdeklődők, tehát sorstársaim: KI NE HAGYJÁTOK!!!!


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Olivér és Vagány közös jeleneteit.
  - Nancy és Bill közös jeleneteit. Meg Billt, úgy általában.
  - Az Olivér származását felfedő történetszálat.


Twist Olivér /Oliver Twist/ (2007)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Coky Giedroyc
Szereplők: William Miller, Adam Arnold, Sophie Okonedo, Timothy Spall, Tom Hardy, Morven Christie, Edward Fox, Julian Rhind-Tutt

Könyvkritika: Kim Harrington - Clarity - A tisztánlátó

Említettem már, hogy tavaly az egyik elolvasott Vörös Pöttyös könyv hátulján található könyvcímekből kiszemezgettem az érdekesnek tűnő köteteket, s alkalomadtán ezek közül választok magamnak olvasmányt. A bejegyzés mai tárgyát képező könyv szintén erről a listáról került ki.
A történetről röviden: Clarity Fern Eastportban él, és édesanyjával, valamint bátyjával családi jósdát üzemeltetnek, ugyanis mindhárman különleges képességekkel rendelkeznek: a lány, ha hozzáér egy tárgyhoz, látomásai lesznek annak birtokosáról, illetve bárkiről, aki valaha használta, anyja telepata, bátyja, Perry pedig beszélni tud a szellemekkel. Amikor egy fiatal turistalány gyilkosság áldozata lesz, Clare a nem hivatalos nyomozásban találja magát, volt barátja és az új rendőrfőnök fia mellett. Hamar kiderül, hogy Perry lehet az első számú gyanúsított, így a lány versenyt fut az idővel, hogy bizonyíthassa testvére ártatlanságát…

Habár az elmúlt években egyre kevésbé érdekelnek a természetfeletti elemekkel és tinédzserekkel operáló, némi romantikával megfűszerezett, de általában középszerű történetek, ha olyanra bukkanok, amiben van valami egyediség, azt szívesen elolvasom. Ebben a sztoriban a különleges képességek nyomozás közbeni használata tűnt izgalmasnak, olyan, egy-két epizód erejéig látott sorozatok jutottak eszembe róla, mint A médium vagy a Szellemekkel suttogó, igaz, itt tinédzserek nyomoztak, nem hivatalos keretek között, s mivel tinikorom egyik kedvenc olvasmányának tartom Anthony Horowitz Tim és Nick Diamond-sorozatát, amiben egy harmincas, kétbalkezes egykori rendőr és jóval eszesebb tizenéves öccse magánnyomozó irodát vezetnek, s humorral és akcióval átszőtt jelenetekben kapják el a rosszfiúkat, úgy gondoltam, e két műfaj kombinációja garantálhatja a jó olvasmányélményt. Hát, sajnos nem így lett. Nem hiába hangsúlyoztam ki, hogy tinikoromban szerettem Horowitz könyveit, mostanában inkább a szövevényesebb, kidolgozottabb nyomozási ügyek kötnek le, mint amilyen például A Halál angyala cselekménye volt, ezért is éreztem meglehetősen hiteltelennek, hogy tinédzsereket engednek egy gyilkossági ügy közelébe csak azért, mert az egyiknek a polgármester az apja, a másiknak a rendőrfőnök, a harmadik meg különleges. Nem azt mondom, hogy a koncepció volt rossz, inkább a megvalósítás lett kidolgozatlan, a krimikre jellemző függővéges fejezetek, melyek arra sarkallják az olvasót, hogy ne álljon meg, hanem folytassa az olvasást, elsőre jó ötletnek tűntek, egy idő után azonban azt okozták, hogy pillanatok alatt elfelejtetted, honnan indult a sztori, mert csak loholtál az események után, de közben semmi pluszt nem kaptál. A szereplők papírmasé, ezerszer látott figurák voltak, egy, maximum két tulajdonsággal, illetve egészen kiakasztó viselkedéssel, az ügy felderítése, a nyomok keresése is különösebb feszültség nélkül zajlott. Azt viszont elismerem, hogy a félrevezetések jól működtek, én legalábbis nem jöttem rá, ki az elkövető, a „mindenki gyanús” felvetésből kiindulva több karaktert is úgy mozgatott az írónő, hogy ne legyél biztos az ártatlanságukban. Perry esetében egy ideig ügyesen adagolta a kételyt, hogy tényleg elkövethette-e ő vagy semmi köze hozzá, de aztán abbamaradt a karakterépítés és egy rettentően idióta srác portréja rajzolódott ki előttem, ami főleg azért kár, mert Clare folyton azt hajtogatta, milyen szoros a kapcsolatuk és hogy a bátyja a család magabiztos bástyája, ehhez képest irtó ciki és átgondolatlan cselekedetei voltak. A végső leleplezés, a tettek mögötti motiváció viszonylag érthető és érdekes volt, ám korántsem okozott nagy meglepetést, esetleg katarzist, ugyanis az egész könyvből hiányzott az igazi feszültség. A nyomozás mellett/közben egy szerelmi háromszög is kialakult, az ilyen műfajú könyvek majdhogynem kötelező, ám számomra egyre unalmasabb, hovatovább felesleges eleme. Clare ingázása a két srác között, a pár oldalnyi eltéréssel elcsattant csókok eléggé idegesítettek, ahogy az a tény is, hogy természetesen mindketten tökéletesek voltak: sármosak, magasak, izmosak, az egyikben vadság és tűz ég, sőt úúú, még tetoválása is van!, a másik meg mintha a tündérmesék megtestesült hercege lenne a szőke hajával, a lány utáni udvarias sóvárgásával. Nem tagadom, voltak és vannak idők, amikor jó érzés ilyen fiúkról olvasni és a főhősnő helyébe képzelni magam, de itt annyira zavaróak voltak a velük kapcsolatos orbitális klisék, hogy csak csalódottan ráztam a fejem közös jeleneteiknél. Ó, igen, visszacsatolva egy kicsit az elterelésekhez: mint mondtam, az írónő több szereplőt is gyanúba kevert a móka kedvéért, s köztük volt Clare egyik lovagja is, viszont nagyon átlátszóan tette ezt, a felvonultatott indokokat könnyedén meg lehetett magyarázni, szóval újabb mínuszpont a történetvezetésnek. A felszíni történések mögött nyomokban felfedezhető volt némi üzenet a tinédzserek felé, de a könyv nagy részéhez hasonlóan ez is kidolgozatlan maradt. Clare a képessége miatt más volt, egy „flúgos” csaj, akivel nem sokan akartak szóba állni, s ő győzködte is magát, hogy jó ez így neki, mégis sokszor érezte magát egyedül, s vágyott a baráti társaságra. A „más vagy, mint mi, ezért megbélyegzünk” tipikus kamasz hozzáállás, s habár tetszett ez az írói törekvés, hogy egy természetfeletti történeten keresztül mondjuk azt a kamaszoknak, hogy merjék vállalni önmagukat, hiszen mindenkinek megvan a különleges tehetsége, sajnos ezt elég hamar maga alá temette a romantikus jelenetek tömkelege.

Ami a szereplőket illeti, nem tudom, mennyi értelme van beszélni róluk. Clarityben semmi érdekeset nem láttam, az tetszett, amikor használta a képességét, azon kívül azonban nem volt több egy romantikus lányregény főhősnőjénél, holott a történet alapján lehetett volna összetettebb figura. A magányossága, a normális élet iránti vágya sem jött át olyan erősen, hogy igazán együtt tudjak érezni vele. A két hódolóra nem szeretnék több szót vesztegetni, a báty, Perry katasztrofális karakterrajzáról is beszéltem már, a többiek pedig abszolút kimerítették a kétdimenziósság határait.

Foglaljuk össze, mit tanultam ma: hiába a szép borító, az érdekes koncepció, ez megint csak a műfaj (és a kiadó) egy olyan darabja, ami távol áll attól, amit én jó könyvnek hívok. Az alapsztori és a helyenként ügyes elterelések rendben voltak, de a nyomozás egyáltalán nem volt átgondolt, a különleges képességek játszhattak volna nagyobb szerepet, a karakterek meg lehettek volna élettel telibbek. A könyvnek egy folytatása van (ha több lenne, lehet, hogy hagynám a fenébe), amiben valószínűleg a Clare apja körüli rejtély, valamint Madame Maslov baljós figyelmeztetése lesznek a középpontban, s ugyan sok jót nem várok tőle, de valamikor az év folyamán el fogom olvasni.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót.
  - A különleges képességek használatát.
  - A végső leleplezést.

Könyvkritika: F. Scott Fitzgerald - Üzenet a jazzkorszakból

Újraolvasást egy ideje már nem csináltam, ezért úgy gondoltam, visszatérek egy kicsit ehhez a szokásomhoz, s mivel mostanában úgyis nézek egy húszas években játszódó, szeszcsempészekről és gengszterekről szóló sorozatot, egyértelműnek tűnt, hogy a korszak irodalmi nagyágyújának írásaira essen a választásom.
A történetről röviden: A kötet két novellát, valamint Fitzgerald leghíresebb kisregényét,  A nagy Gatsbyt tartalmazza. A húszas évek elején Nick Carraway kalandvágytól fűtve New York közelébe, a West Egg nevezetű helyre költözik. Gyakran jár át a túlsó parton lévő, előkelő East Eggbe, ahol másod-unokatestvére, Daisy és férje, Tom társaságában múlatja az időt, s itt ismerkedik meg a szemrevaló golfjátékossal, Jordannel is. Nick szomszédságában a titokzatos és fényűző estélyeiről elhíresült Jay Gatsby lakik, s mikor alkalma nyílik találkozni a házigazdával, a férfi kiállása és személye teljesen elkápráztatja, hamarosan azonban rájön, mi rejlik valójában a csillogó felszín és a nagyzolás mögött…
Aki már legalább egy bejegyzést olvasott tőlem, az tudhatja, hogy alkalomadtán szeretek hosszan magyarázni arról, miként találkoztam először az éppen tárgyalt művel. E könyvvel való első találkozásomat az egyik legjobb barátnőmnek köszönhetem, aki ebből írta a szakdolgozatát, s a készítés folyamatában akkora lelkesedéssel és érdekes fejtegetésekkel beszélt a történetben jelenlévő szimbólumokról és karakterekről, hogy alaposan felcsigázta kíváncsiságomat. Egyébként a mostani olvasáskor elő is jöttek ezek az emlékek, ahogy az egyes szimbólumok felbukkantak a szövegben, de egyrészt nem elemzést, hanem szimpla véleményt írok, másrészt pedig nem vagyok aljas tolvaj, aki eltulajdonítja más szellemi termékét, úgyhogy nem fogok mélyebben belemenni a történet ezen részeibe. A fentiek mellett a bevezetőben említett sorozat és más sorozatok egyes epizódjai is nagy szerepet játszottak abban, hogy elkezdjen érdekelni az ún. jazzkorszak és az elveszett nemzedék („The Lost Generation”), nem beszélve a szesztilalomban, a gengszteréletben rejlő izgalmakról. Az I. világháború vége után az amerikai népen, főleg a fiatalokon céltalanság, tehetetlenség lett úrrá, csak sodródtak az életben, de nem találták igazán önmagukat, a helyüket a világban. Csak a féktelen tobzódásban, az italozásban, az örömök állandó hajszolásában tudták kiélni magukat, s Fitzgerald is egy volt közülük, nem csoda, hogy művei hiteles és részletes képet adnak nekünk a korszakot jellemző hangulatról. Jelen kötetben kisregénye mellett helyet kapott két rövidebb novella is, ezek közül az első a Május 1. New Yorkban, ami a háború befejeződése utáni május elsejei ünneplésről szól, ugyanakkor korántsem vidám és ünnepi hangú mű. Különböző gondolkodású és nemű fiatalokat ismerhetünk meg és követhetünk végig ezen a nevezetes napon, s bár eltérő gondokkal küzdenek, egy dolog mégis összeköti őket: a tanácstalanság, az ábrándképeikkel tökéletes ellentétben álló valóság, ami egyébként központi motívuma A nagy Gatsbynek is. A főszereplő, Gordon pár hónapja tért vissza a frontról, s azóta alkalmi munkákból tengődik, rövid, de szenvedélyes szerelmi kapcsolatokba bonyolódik, miközben arról álmodozik, hogy valaki végre megveszi a rajzait és sikeres ember lesz belőle, illetve abban reménykedik, hogy egyetemi szerelmével is újrakezdheti abbamaradt kapcsolatukat. Ez a bizonyos egyetemi szerelem, Edith is megjelenik az elbeszélés során, a kor nőtípusának megfelelően kicsinosított külsővel, kiegyensúlyozott élet iránti vágyakkal és az érte rajongó temérdek férfival való incselkedéssel és játszadozással, s kettejük találkozása remekül szimbolizálja a rideg valóság helyett csodás elképzelésekbe menekülő, majd abból kiábránduló fiatalságot, akik nem értik a körülöttük hirtelen megváltozott világot. Hasonlóan érdekes karakter az a két, Amerikába éppencsak visszatért katona, akik valamilyen szinten megrekedtek két világ között, hiszen már nincs rájuk szükség a harcokban, ugyanakkor még nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, s céltalan sétáik, beszélgetéseik jól illusztrálták a fentebb említett korszakhangulatot, de említhetném akár a szocialista eszméket hirdető, s emiatt leszerelt katonák által megostromolt újságszerkesztőséget is, melynek vonatkozó jelenetei a feszült politikai légkörről adtak tűpontos tudósítást. Lassú folyású, helyenként sehova sem vezető dialógusokat tartalmazó elbeszélés ez, ami pont ezen tulajdonságainak köszönhetően közvetíti kiválóan a húszas évek eleji atmoszférát. A másik novella, Az alkoholista egy középkorú alkoholista és a mellé kirendelt fiatal ápolónő kapcsolatát mutatja be, s amellett, hogy a kor egyik káros szenvedélyét állítja a középpontba, egyben azt is elmondja róla, hogy miért lett olyan népszerű: mert segített az embereknek elmenekülni a mindennapok gyötrelmei vagy akár a félelem elől. Rövid, mégis elgondolkodtató olvasmány. Mindezek után pedig térjünk rá A nagy Gatsbyre! Megmondom őszintén, nem túl nagy hossza és viszonylag kevés konkrét történése ellenére eltartott egy ideig, mire bele tudtam rázódni az olvasásba. Nick narrációja, önmagáról elmondott információi érdekesek, ám kissé ömlengősek voltak, a környezetéről, az általa megismert emberekről szóló leírásai néha untattak. Itt is voltak olyan beszélgetések, amiknél nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan csapongóak és látszólag értelmetlenek, amivel a korszakot igyekszik minél hűebben bemutatni Fitzgerald, vagy csak túlságosan nagy alkoholmámorban volt a megírásukkor. Mondjuk, lehet, hogy egyszerre mindkettő, de részemről nem ment könnyen ennek az elbeszélési módnak a megértése. Amikor kezdtek körvonalazódni az egyes karakterrajzok, főleg amikor fény derült Gatsby és Daisy korábbi kapcsolatára, onnantól éreztem azt, hogy sikerült felvennem a ritmust. Gatsby korábbi életének, legfőbb motivációjának napvilágra kerülése egyértelműen a legérdekesebb része volt a történetnek, nekem legalábbis nagyon tetszett ez a kidolgozott szereplő, aki tökéletes megtestesítője volt a nagyravágyó, álomképeket kergető, a valóság helyett a saját képzelgéseiben élő, romantikus fiatalnak, s nem volt képes észrevenni, hogy amit ő olyan hevesen igyekszik elérni, már régen a múltba veszett. Mint írtam a Május 1. New Yorkban kapcsán, Gatsby és Daisy szerelme bármennyire is csodálatos és romantikus lánylelkeket elbódító volt, hamar kiderült, hogy kettejük képzeletében mennyire másként léteztek a dolgok, s mennyire máshogy viszonyultak az eltelt évek változásaihoz. Gatsby mindent Daisy iránti szerelméért tett, azért az öt évvel korábbi szerelemért, ami abban a formájában már csupán a férfi gondolataiban létezett, míg a nő esetében csak addig tartott a vágyakozás, amíg rá nem jött bizonyos dolgokra Gatsbyvel, illetve a saját jelenlegi helyzetével kapcsolatban. A történet végén érkező tragikus fordulatok és a külvilág nemtörődöm reakciója érzelmi szinten nagyon erőssé tették a kisregényt, meglepőnek hangozhat, de nekem inkább ezek a részek tetszettek, úgy éreztem, itt jelent meg igazán Fitzgerald mondanivalója, ami nemcsak az elveszettekről szólt, hanem a tehetősebb és szegényebb rétegek között feszülő szakadékról is. Ami a többi szereplőt, beleértve elbeszélőnket, Nicket illeti, nem tűntek túl érdekesnek, Daisy helyenként kifejezetten idegesített, Nick kapcsán pedig végig furcsálltam, hogy mekkora rajongással fordult Gatsby felé, s magáról alig beszélt, barátságukkal is úgy voltam, hogy néha nem értettem, Nick miért tart ki a férfi mellett, ha egyszer elítéli bizonyos tettei miatt. Pár szó erejéig hadd térjek ki a hangulatfestésre, vagyis Gatsby fényűző estélyeire, az ott folyó állandó mulatozásra, amik a megállíthatatlan élvhajhászás, a külsőségek hangsúlyozásának kritikájától függetlenül tökéletes látképet adtak erről a csillogó, robogó, a mélyebb szinteken azonban kilátástalan és szomorú korszakról, melyben minden negatívuma ellenére szívesen élnék, mert akkor éjjel-nappal hallgathatnám a jazzt és könyörtelen, ám annál sármosabb gengszterek oldalán múlathatnám az időt. Na jó, azt hiszem, egy kissé eltértem a tárgytól! ;)
Összességében nézve örülök, hogy eszembe jutott ez a könyv, mert érdekes élmény volt újraolvasni. Az értelmezése nehézkesen ment, ám olyan részletes és élettel teli módon ábrázolta a dzsesszkorszakot, hogy ha csak átmenetileg is, de sikerült a hatása alá vonnia. Nem győzött meg teljesen, s nem is lesz a kedvenc olvasmányom, szépirodalmi értéke és mondanivalója miatt azonban úgy gondolom, érdemes elolvasni, hogy mit üzen nekünk Fitzgerald ezekből a jazz-zenétől hangos, alkoholmámorban úszó évekből.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Május 1. New Yorkban: A két kallódó katonát, valamint Be és ki úr kalandjait.
  - Gatsby és Daisy szerelmének történetét.
  - Az estélyeket.
  - A tragikus fordulatokat.

Minisorozat-kritika: Az utolsó angol úriember (2012)

Idei első minisorozatos választásomat az a tény befolyásolta, hogy a 20. századi Angliában játszódik, s nem mellesleg az egyik kedvenc színészem alakítja benne a főszerepet.
A történetről röviden: A régi hagyományokhoz ragaszkodó Christopher Tietjens feleségül veszi az állapotos Sylvia Satterthwaite-t, de házasságukat beárnyékolja, hogy a gyermek nem biztos, hogy az övé…
Az ilyenkor általános felvezetéssel ellentétben most nem fogok hosszasan mesélni arról, miként figyeltem fel a sorozatra, a bejegyzés kezdő mondataiban minden benne van, amit ezzel kapcsolatban tudnotok kell. A mindössze öt részből álló sorozat ritmusát elég nehezen vettem fel, az első három epizódnál folyamatosan az volt az érzésem, hogy le vagyok maradva a történettől, a karakterek közötti viszonyok fejlődéséről, mert éveket ugrált ide-oda a cselekmény, közben meg alig mondott vagy mutatott valamit arról, hogy az eltelt évek alatt mi zajlott le a szereplők között. Az egyes viszonyrendszerek is kidolgozatlanok voltak, csak kialakultak, továbbfolytatódtak, esetleg megszakadtak, ám a miértekre nem igazán kaptunk válaszokat; gondolok itt Christopher és MacMaster barátságnak mondott kapcsolattartására, vagy MacMaster és a papné viszonyára. A politikai, társadalmi történések egy részét sem értettem, azokon is csak átszáguldottak, elhadartak egy csomó nevet, tudnivalót, de nem tették érthetővé és megemészthetővé a néző számára. Az rendben van, hogy Christopher és a két nő által alkotott háromszög volt a sorozat középpontja, s ezen keresztül a hagyománytisztelet széthullása a rosszindulatú pletykák és az átalakulóban lévő korszellem hatására, ettől függetlenül foglalkozhattak volna figyelmesebben a fentebb említett témák megjelenítésével. A sorozat openingjéből derült ki számomra, hogy ez egy könyvsorozat adaptációja, s ezen információ birtokában úgy gondolom, a készítők vagy nagyon felszínesen kezelték az alapanyagot, s találomra emeltek ki fontosabb részeket, vagy pedig az volt a céljuk, hogy egy epizód nagyjából egy könyvet dolgozzon fel, de akárhonnan nézem, túlságosan leegyszerűsített, hiányos és ezért helyenként érthetetlen elbeszélést hoztak össze, amin a hosszúra nyúló filozofálgatások, a mesterkéltnek ható dialógusok sem segítettek. A negyedik és ötödik epizódok úgy-ahogy tetszettek, a háború hangsúlyos és sokatmondó jelenléte jó megoldás volt, valamint a színészi alakítások sokrétűsége is sokat dobott részemről a sorozat megítélésén. A továbbiakban inkább ezekről szeretnék írni, bár nem tartom kizártnak, hogy a negatívumokhoz is visszatérek majd. Egyrészről ott volt a háború. Az I. világháborúról a mai napig azt tartják, hogy angol neve ellenére („The Great War”, azaz „A Nagy Háború”) egyáltalán nem volt nagyszerű és fenséges, főleg a hiábavaló harcok és az ebből következő rengeteg halott miatt. Ezt tökéletesen átadta a sorozat, s amellett, hogy a sebesüléseket, a bevetéseket is nagyon élethűen ábrázolta, én legalábbis sokszor éreztem azt, hogy ott vagyok és velük együtt élem át a németek támadásait, a harcba belefáradt, fiatal, tapasztalatlan katonák hazavágyódása, vagy éppen a megőrülés határára sodródása hasonlóan erős és zsigeri jeleneteket eredményezett. A hadseregen belüli bürokráciai útvesztők elsőre megmosolyogtató mivolta is valójában szomorú látképet tartalmazott a korszakot átható tanácstalanságról, tehetetlenségről, s ezek részletes kibontása sokkal érdekesebb volt számomra, mint az ide-oda csapongó, sehova sem tartó társas kapcsolatok és hétköznapi történések. A sorozat magját adó hármas, azaz Christopher, Sylvia, a felesége és Valentine, az ifjú szüfrazsett, akivel egy vidéki golfozás során a véletlen hozta össze a férfit, sokszínű és rétegzett karakterekből állt, bár náluk is számtalanszor volt olyan érzésem, hogy nem ismerem őket, nem látom a kapcsolatuk ívének alakulását, hanem egyik érzelemből a másikba ugranak át pillanatok alatt. Christopher és Sylvia muszájból kötettett, se veled, se nélküled házasságában mindentől függetlenül úgy láttam, van bennük némi tisztelet a másik iránt, sőt az kifejezetten tetszett, amikor a nő elhatározta, hogy megváltozik, hátha így felkeltheti a férje érdeklődését, s a negyedik epizód egyebek mellett a kettejük között lezajlott beszélgetés miatt volt nagyon megható, ahol végre őszintén mondták ki egymásnak érzéseiket, gondolataikat. Voltak jeleneteik, ahol nem tudtam eldönteni, hogy írói/rendezői szándék-e, hogy láthatóan elbeszélnek egymás mellett, tehát csak mondanak pár mondatot, aminek különösebb értelme nincsen, vagy pedig az átgondolatlan adaptálás újabb hibáinak lehetek szem- és fültanúja, s ugyanez volt a helyzet Sylvia játszmáinak esetében is, ahol szintén nem tudtam értelmezni, hogy akkor most a nő ennyire manipulatív, vagy a forgatókönyvnek fogalma sincs, milyen irányba akarja elvinni a szereplőt. Őszintén bevallom, hogy elgondolkoztam azon a lehetőségen, miszerint én vagyok túl hülye és ezért nem értem a sorozatot meg a benne bemutatott embereket és történéseket, bár eddigi tapasztalataimból, illetve a meglévő tudásomból kiindulva rájöttem, hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Christopher és Valentine romantikus és lírai módon létrejött vonzalma tökéletesen bemutatta a régi értékrendekhez való ragaszkodást, a visszafogott és udvarias rajongást, a csupán szellemi szinten megtörtént együttlétet, bár kapcsolatuk legizgalmasabb aspektusa az volt, hogy gyakorlatilag a rosszindulatú társadalmi pletykák lökték őket egymás karjaiba, hiszen elterjedt róluk, hogy viszonyt folytatnak, miközben semmi nem történt köztük. Talán a harmadik epizódban volt a leghangsúlyosabban ábrázolva a felső- és középosztályt belengő állandó pusmogás, amiben a legveszélyesebb az, hogy útközben egyre jobban kiszínezik és kiegészítik a hallottakat az egyes emberek, s a magam részéről hihetetlennek és felháborítónak tartottam, hogy még Christopher apja is hitt a szóbeszédnek, és esze ágában sem volt megkérdeznie fiát a hírek igazságtartalmáról. A kapcsolatrendszerek felvázolása után beszéljünk egy kicsit egyénileg a három főszereplőről és egyben az őket alakító színészek teljesítményéről! Mint mondtam, a főszereplő színész, azaz Benedict Cumberbatch személye vonzott ehhez a sorozathoz, és ezúttal sem okozott csalódást. A való életbeli viselkedése, az egész kiállása alapján nekem ő a kezdetektől fogva a brit úriember prototípusát testesíti meg, szóval öröm volt látni ebben a szerepben, ahol egy hagyománytisztelő, a végletekig becsületes és tisztességes férfit játszott, akit a változóban lévő világ, többek között a háborúban átélt dolgok, valamint a felsőosztály által félreértett és ezért elítélt cselekedetei teljesen átformáltak, s amikor már nem volt vesztenivalója, végül azzá a férfivá vált, akinek a pletykák lefestették. Az első pár epizódban kissé olyan érzésem volt, hogy Sherlock Holmes úriember-verzióját nézem, ugyanis Christopher hatalmas tudása, szellemi tettvágya pontosan ugyanolyan gyorsan elhadart monológokban nyilvánult meg, mint a híres nyomozó fejtegetései. A sorozat mondanivalója a társadalmi megítélés hatásáról az egyén életére szépen kibontva vonult végig az elbeszélésen és a karakterrajzon, bár megmondom őszintén, a negyedik epizódban látott látszólagos házastársi békülés miatt én más befejezésre számítottam, ugyanakkor ezzel a megoldással sem volt semmi bajom. Sylviát illetően talán én vagyok az egyetlen néző, aki így vélekedett, de nekem ő volt a kedvenc szereplőm, valami okból kifolyólag tetszett ez a csapongó érzelmi világú, odamondogató nő, akit Rebecca Hall fantasztikus sokszínűséggel keltett életre. Szembement a kor, a társadalom elvárásaival, szabadságra, elismerésre vágyott, s teljességében akarta élvezni az életet, amit a befelé forduló, visszafogott Christopher mellett vagy vele egyáltalán nem tehetett meg. Minden hűtlensége, gyűlölete ellenére tisztelte a férje becsületességét, s egy idő után úgy tűnt, szeretné kivívni a férfi őszinte szerelmét, ezért változtatott a viselkedésén, ám a késői felismerés, a féltékenység, illetve talán a veleszületett lázadó hajlama miatt nem érhetett célt. Christopherrel is űzött kegyetlen játékokat, főleg az utolsó epizódban, amik nem nyerték el a tetszésemet, ellenben udvarlóival folytatott játszadozásain, epés beszólásain jókat szórakoztam. Valentine-nal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak. Christopherrel való megismerkedésük és vonzalmuk minden romantikussága ellenére egy kicsit zavart az ártatlan naivitása, miközben harcos szüfrazsettként követelte a nők szavazati jogát. Egy álomvilágban, egy maga által alkotott buborékban élt, véleményem szerint a férfihoz fűződő kapcsolatát is csak ezen a szerelmes regények által befolyásolt szűrőn keresztül látta, ami ettől függetlenül lehetett valódi, hiszen Christopher őszintén viszonozta, nekem mégsem tetszett teljesen. Amikor a való világ eseményei lerombolták ezt a buborékot, illetve az évek előrehaladtával érettebb gondolkodásúvá vált, akkor láttam meg benne igazán a szüfrazsettet, az önálló, gondolkodó nőt.
Összefoglalóan azt mondhatom, felemás élmény volt számomra ez a sorozat. A mondanivalója, a háború hiteles és hosszas bemutatása, valamint a remek színészgárda egyértelműen pozitívumok voltak, az elbeszélés és a karakterek közti viszonyrendszerek hiányos ábrázolása azonban egyáltalán nem nyűgözött le. Az érdeklődőknek, s persze a főszerepet alakító színész rajongóinak viszont bátran ajánlom. :)


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A családi birtok és az ott álló fa szimbolikáját.
  - A háborúban játszódó részeket.
  - Sylvia és Christopher beszélgetését a negyedik epizódban.


Az utolsó angol úriember /Parade's End/ (2012)
színes, feliratos, 57 perc
Rendező: Susanna White
Szereplők: Benedict Cumberbatch, Rebecca Hall, Adelaide Clemens, Rupert Everett, Roger Allam, Miranda Richardson, Stephen Graham, Anne-Marie Duff, Janet McTeer

Könyvkritika: John Sykes - 111 különleges hely - London

Végre sort kerítettem a karácsonyra kapott könyvem elolvasására, a mai alkalommal róla fogok írni.
A történetről röviden: A kötet egy rendhagyó útikönyv, ugyanis nem a jól ismert, megszokott nevezetességeket, hanem a rejtett, akár még a londoni lakók számára is ismeretlen helyszíneket mutatja be, rövid leírások és színes fényképek formájában…
A blog indulása óta számtalan bejegyzésemben kinyilvánítottam az angol irodalom és történelem iránti érdeklődésemet, de filmek kapcsán párszor értekeztem már a szigetországot jellemző, rengetegféle akcentushoz fűződő imádatomról is. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyik bejegyzésben sem tértem ki rá hosszabban, hogy „miért pont Nagy Britannia?”, s erre most sem vállalkoznék, mert igazából nem tudok rendes választ adni rá. Az biztos, hogy minden a Harry Potterrel kezdődött, ahol a mágikus helyszínek mellett a muglik, a varázstalanok világa is szerepet kapott, s a leírások, majd később a filmek hatására kezdett el jobban érdekelni London és Anglia, mert azt képzeltem, az egész ország legalább annyira varázslatos, mint a Roxfort és környéke. Később kiderült, hogy ez nem képzelgés, hanem maga a valóság, az országból, a fővárosból, de még az emberekből is csak úgy sugárzik a történelmük és a hagyományaik iránti tisztelet, lenyűgöző épületeik mellett pedig a vidéki Anglia szépségeibe is hamar beleszerettem. Első (és sajnos eddig egyetlen, de természetesen tervben vannak jövőbeni kiruccanások) alkalommal utolsó előtti gimnáziumi évemben egy nyelvtanulással egybekötött osztálykirándulás keretein belül tapasztalhattam meg élőben Angliát, illetve pár nap erejéig Londont. Amit addig csak filmeken és képeken láttam, végre ott volt előttem, s én, a megszeppent, visszahúzódó lány, akinek az egész külföldi utazás újdonság volt még úgy is, hogy addigra osztálykirándulás címén jártam már másik országokban is, teljesen átalakult abban a két hétben. Más országokban, amikor a szokásos nevezetességeket jártuk végig, figyelmesen, de különösebb lelkesedés nélkül nézelődtem, ha megálltunk pihenni, eszem ágában sem volt magamtól elindulni és önálló felfedezéseket tenni, Angliában azonban tágra nyitott szívvel és szemekkel igyekeztem magamba szívni annyit az életérzésükből, a látványból, amennyi csak lehetséges volt. A mai napig egy hatalmas élménynek tartom a következő esetet, amit most elmesélek, aztán végre áttérek a könyvre: amikor londoni túránk során elértünk a Hyde Park szomszédságában álló Kensington Gardenshez, az osztály nagy része szépen letelepedett, hogy a busz érkezéséig tartó másfél órában üldögéljen, az angoltanárnőnk azonban mesélt egy Pán Péter szoborról, ami ott van valahol a parkban, nagyjából el is mondta, hol és erre én, aki egyébként szeretek egy helyben ülni, mit csináltam? Hát persze, hogy elmentem megkeresni a szobrot (apró adalék: ő az egyik kedvenc mesehősöm)! Az egyik barátnőm csatlakozott hozzám, de igyekeznünk kellett, hogy másfél óra alatt megtegyük az oda-vissza utat, ehhez képest kicsattanó örömmel, a felfedezés izgalmával mentem megkeresni a fiút, aki sose nőtt fel, s nem féltem attól, mi lesz, ha eltévedek, nem aggódtam azon, hogy kifutok az időből és vagy otthagynak, vagy rám kell várni, ezért mindenki dühös lesz, egyszerűen csak élveztem a pillanatot. Természetesen megtaláltuk a szobrot, fényképek is készültek, s időben vissza is értünk, számomra pedig egy örök élmény lett nem csak a szobor miatt, hanem azért is, mert maga az ország, valamint a főváros képes volt olyan hatással lenni rám, hogy kimozduljak a komfortzónámból. Ezzel a kalanddal pedig át is ugorhatunk John Sykes könyvére, ugyanis pont azért tetszett meg a könyv, mert azt ígérte, hogy ennek a hatalmas fővárosnak az eldugott, rejtett kis szegleteit, érdekességeit mutatja majd meg, amiket az én értelmezésemben legalább akkora élmény lehet megkeresni, mint anno Péter szobrát. A könyv első kinyitásakor kissé csalódtam, mivel mindössze egy oldalnyi leírás és egy fénykép tartozott az egyes helyszínekhez, s én ennél valamennyivel többet vártam. A leírásokat olvasva rájöttem, hogy a hosszukkal végül is nincs baj, kellően informatívak, némelyiknél mégis úgy éreztem, az író nem fejtette ki eléggé a helyszín történetét vagy épp a benne rejlő érdekességet; remek példa rá a fülszövegben is említett borkereskedés, ahol nyilvántartást vezetnek a vevők súlyáról, de az nem derült ki, honnan jött ez a hagyomány. A fényképekkel is úgy voltam, hogy egy templom, esetleg pub esetében elég szegényesnek tűnt egyetlen kép, ami ráadásul nem is adta vissza igazán a hely varázsát. Igen, tudom, ez egy tájékoztató kiadvány, aminek épp az a lényege, hogy felcsigázza az érdeklődésemet, s rávegyen, hogy a saját szemeimmel nézzem meg az adott helyet, ettől függetlenül elfért volna egy-két plusz kép, vagy akkor legalább készíthettek volna jobb minőségűeket. A bemutatott helyekkel kapcsolatban sem értettem néha, mi olyan különleges bennük, de mivel szubjektív válogatásról van szó, simán előfordulhat, hogy amit a szerző érdekesnek tart, az nekem nem feltétlenül nyeri el a tetszésemet, s ezzel nincs is semmi baj. Ha mind a 111 helyet nem is, de a 80-90%-át biztosan fel fogom keresni, amikor majd legközelebb Londonban járok, mert akadnak köztük valóban egyediek. A változatos helyszínek felsorolásának köszönhetően az író tökéletesen bemutatta London sokszínű oldalait, legyen szó a többféle vallásokról (mecsetek, buddhista pagoda, egy templom, amit az évszázadok során három különféle vallás gyakorlói használtak), a számtalan bevándorló által létrejött élénk kulturális terekről (a kínai negyed, a 100 éve működő olasz kávéház, az Edgware Road, a „Kis-Bejrút”), ugyanakkor nem feledkezett el Nagy-Britannia római korig visszanyúló, hosszú történelméről (az egykori római városfal, Viktória királynő férjének, Albert hercegnek az emlékműve, a Monument, az 1666-os londoni tűzvész emlékoszlopa, a waterloo-i ütközet hősének, Wellington hercegének emelt diadalív), illetve az angolokban mélyen gyökerező hagyománytiszteletről sem (borkereskedés, pubok, esernyő- és sétapálca üzlet, teaüzlet, az ikonikus telefonfülke prototípusa). Nekem a legnagyobb élményt a kissé félelmetes, rejtélyekkel övezett helyek (a számkivetettek temetője, a vasút miatt felszámolt temető, a titokzatos piramis, amit egy templom építése után hagytak a kertben), valamint az egykori nyomornegyedek helyszíneinek bemutatása jelentette, amik egyben azt is illusztrálták, hogy Londonnak nem csupán a grandiózus szobrokkal, lakóhelyekkel és rendezett parkokkal díszített arca létezett, hanem volt egy sötétebb, koszosabb része is.
Összességében nézve egy színes, érdekes útikönyvvel gazdagodhat az, aki beszerzi John Sykes könyvét. A mellékelt térkép, a tippek és tudnivalók hasznos kiegészítői lehetnek az egyszeri turista életének, a helyek színes kavalkádja pedig egyértelműen jelzi a bemutatott város sokoldalúságát. Abszolút meghozza az ember kedvét a városnézéshez, illetve a város felfedezéséhez, s nem kérdés, hogy amikor majd London felé veszem az irányt, ezt a könyvet az elsők között fogom bepakolni a táskámba!


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Túl sok helyet foglalna el személyes kedvenceim felsorolása, inkább bátorítalak titeket, hogy ha hozzám hasonló rajongók vagytok, akkor mihamarabb szerezzétek be a könyvet, s válasszátok ki saját kedvenceiteket! :)

Könyvkritika: Christian Signol - Csillagok útja

Múlt hétfőn, január 27.-én volt a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis 1945-ben ezen a napon szabadították fel az auschwitzi koncentrációs tábort. Évek óta szokásom, de egy molyos kihívás is remek motivációt ad hozzá, hogy az emléknap hetén elolvassak legalább egy, a témához valamilyen módon kötődő könyvet. Idén ez csak a hét második felében sikerült, s hétvégén nem igazán éreztem magamban a kellő erőt és ihletet véleményem megírásához, ezen a héten pedig időm nem volt rá, ezért készülhetett el csak most a bejegyzés.
A történetről röviden: Davidot, a zsidó származású kisfiút édesanyja Párizsból a vidéki Franciaországra menekíti egy parasztcsaládhoz. A fiú kis idő elteltével beleszokik a ház körüli teendőkbe, megbabonázzák a természeti szépségek, s szoros kapcsolatot alakít ki a családdal, elsősorban a kislányukkal, Lisával. A felszín alatt azonban szenved szülei hiányától, s egyre csak várja, várja visszatérésüket…
Amikor olvasnivalót kerestem az idei emlékhétre, kikötöttem magamnak, hogy valami rövidebb, kevésbé megterhelőbb történetet fogok választani, mert előző olvasmányom, A Halál angyala mind részletességében, mind témájában eléggé megülte a lelkemet, és nem szerettem volna fokozni ezt a melankóliát. Első ránézésre Signol műve jó választásnak tűnt, bár sosem voltam nagy rajongója a hosszas természetleírásoknak, itt pedig szinte minden második oldal a vidék állat- és növényvilágának taglalásából állt. Ebben az esetben mégsem zavartak annyira, mivel a nagyvárosból hirtelen vidékre csöppenő kisfiú rácsodálkozását mutatták be, azt a folyamatot, ahogy lassan megismerte a számára ismeretlen világot, annak apró rezdüléseit, s eközben a tanyasi létet jellemző ház körüli munkákba is beletanult. Idővel a tanyától nem messze lévő faluba is bemerészkedett, találkozott az ott élő emberekkel, s velük is igyekezett olyan jó viszonyt kialakítani, mint az őt befogadó család nagy részével. A felszín alatt azonban David – vagyis most már Daniel – nagyon összetett, de érthető érzelmekkel küzdött: ahogy látható, új nevet kellett felvennie, elrejtenie valódi énjét, zsidó származását és minden szokást, ami ezzel járt, emellett pedig természetesen hiányoztak neki a szülei, állandóan várta tőlük a leveleket, amikben írnak hogylétükről, illetve arról, hogy mikor jönnek végre érte és viszik haza. A titkolózással együtt járó identitásválság volt számomra a könyv leghangsúlyosabb és legkidolgozottabb része, ami főleg a vallással kapcsolatos dolgokban nyilvánult meg. David szenvedett attól, hogy nem tarthatja meg a különböző zsidó ünnepeket, böjtöket, hiszen úgy érezte, ezzel bűnt követ el. A katolikus templomba való belépés, a mise meghallgatása hasonló érzelmeket indított el benne, egyszerre volt megható és megdöbbentő, milyen mély félelem és bűntudat vert gyökeret a lelkében attól, hogy elárulta istenét, mert nem zsinagógában és nem egy rabbit hallgatott, hanem egy templomban nézte, amint a pap misét celebrál. A nagymama, Julia, aki egyébként is mindig szeretettel fordult felé, s akinek a kisfiú minden baját elmondta, próbálta megnyugtatni és magam is egyetértek az érvelésével, miszerint Istennek nem az a fontos, hogy hol, milyen környezetben imádkozol hozzá, neki az is elég, hogy gondolsz rá és beszélsz hozzá. Hiába a részletesen bemutatott érzelem- és gondolatvilág, a már-már idillinek tűnő vidéki élet mindennapjainak leírásai sajnos egy idő után monotonná váltak, amin a háború, az ellenség egyre fenyegetőbb közelsége se változtatott. A befejezést illetően lehet, hogy én vagyok túlságosan érzéketlen, de a semmiből jövő, megrendítő lezárás nálam nem érte el az írói szándék szerinti sokkhatást, inkább csak snassznak, hatásvadásznak éreztem, hogy a lassan csordogáló elbeszélés végére bedobta ezt a döbbenet-bombát. A karakterekről viszont csak pozitívumokat írhatok, a család Davidhoz való viszonya nagyon szeretetteljes volt; a nagypapa, Baptiste a mezőgazdasági, állatgondozási munkák fortélyai mellett a népi hiedelemvilágba, pontosabban a csillagok megfigyelésébe is beavatta, az anyuka, Rose saját fiaként foglalkozott vele, a néma, szellemileg kissé visszamaradott Lisa pedig egyenesen rajongott érte. Már az első találkozásukkor kialakult köztük egy kapocs, melyet a közösen eltöltött délutánok a kisfiú terjedelmes meséitől kísérve még szorosabbra fűztek, és szívmelengető volt látni ártatlan és őszinte pillanataikat. Ezt egyedül a családapa, Alphonse nem nézte jó szemmel, s látott bele teljesen abszurd dolgokat, ami csak tovább táplálta David elleni, a kezdetektől jelen lévő ellenszenvét. A férfi eleinte nem tűnt többnek egy iszákos, brutális embernél, aki senkit nem tisztel családjában, a fiút is csupán pénzért veszi át, illetve hogy legyen, aki dolgozzon helyette, épp ezért érdekes érzés volt, hogy rossz cselekedetei ellenére sem tudtam teljesen utálni, ugyanis az író apró információk csepegtetésével képes volt árnyalni őt, így lassan kibontakozott előttem egy tehetetlen, némileg féltékeny ember portréja. Szerette a lányát, ám a fogyatékossága miatt nem tudta hogyan közeledjen hozzá, miként fejezze ki feléje gondoskodását, sőt valamilyen szinten önmagát okolta a lány betegségéért, ami egyébként születési rendellenesség volt. A féltékenység pedig David miatt alakult ki benne, hiszen amit ő hosszú éveken keresztül nem volt képes elérni a lányával, jelesül a normális kapcsolatfelvételt, az egy idegen fiúnak perceken belül sikerült.
Összességében nézve egy rövid, könnyen olvasható történetről van szó, ami mégis tele van komplex érzelmekkel és magvas gondolatokkal. Esetleges egysíkúsága ellenére a két gyerek közti, gyönyörűen ábrázolt kapcsolat, valamint az éntudattal, a vallással kapcsolatos mondanivalója miatt egyszer mindenképp érdemes elolvasni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - David ingadozásait hamis és valódi énje között.
  - David és Lisa közös jeleneteit.
  - A "szülőktől" kapott levelet.

Filmkritika: Jojo Nyuszi

Számomra azért nagyon izgalmas az év eleje mozis szempontból, mert ilyenkor jó pár díjesélyes film kerül bemutatásra. Évek óta bevett szokásom, hogy kiválasztok legalább egy ilyen alkotást és mindenképpen moziban tekintem meg. Az idei választásomat nagyban befolyásolta a film által feldolgozott téma radikálisan más megközelítése, valamint a rendező személye, bár tulajdonképpen ez a kettő összefügg, hiszen Taika Waititi (Thor – Ragnarök; Vademberek hajszája – lásd a 2019-es év végi összesítést!) egyedi látásmódjának köszönhető a történet másfajta bemutatása.
A történetről röviden: Jojo Betzler egy tízéves kisfiú, aki felettébb lelkesen próbálja megérteni a nácizmus eszméit, ebben pedig nagy segítségére van képzeletbeli barátja, Adolf Hitler. A kisfiú élete akkor fordul a feje tetejére, amikor rájön, hogy édesanyja egy zsidó lányt bújtat a padláson. Ahogy jobban megismeri a lányt, egyre kevésbé biztos abban, hogy valóban hithű náci akar-e lenni…
Az összefoglalóból ez ugyan nem derül ki, de a film nagy találmánya, hogy a náci ideológia abszurditását szatíraként tálalta, vagyis a komoly téma ellenére a vicces jelenetek voltak többségben. Már az előzetes megtekintésekor is ez tetszett meg, hogy mert olyan bátor lenni, hogy a történelem egyik legsötétebbnek és legkegyetlenebbnek számító korszakát elvitte a humor irányába. Pontosabban jó érzékkel látta meg a benne rejlő butaságokat, és ezeket némileg eltúlozva, de a valóság talaján maradva ábrázolta. Tette mindezt okosan odafigyelve arra, hogy ne forduljon át egy rossz paródiába az egész, ugyanis amellett, hogy kinevette a visszásságokat, egyben el is gondolkodtatta a nézőt azzal kapcsolatban, hogy hiába voltak egyértelműen rosszak a látottak, sajnos mégis megtörténtek. Főszereplőnk, Jojo (ami egyébként a Johannes becéző rövidítése) szemszögén keresztül követhettük, mennyire meghatározta a náci diktatúra, illetve a propagandagépezet agymosó tevékenykedése az emberek gondolkodásmódját. Az elszórt utalások alapján a történet a háború vége felé játszódott, amikor valóban elkezdtek esetleges bevetés céljából fiatal gyerekeket harcra kiképezni, úgyhogy bármennyire nevetségesnek tűntek a kiképzőtáboros jelenetek, bőven volt bennük igazság. Az árja felsőbbrendűség, a tökéletesség hangsúlyozása szintén fontos részlet volt, s ahogy minden mást, ezt is kissé elnagyolta a film, a kritikai él azonban tapintható volt az olyan, elsőre viccesnek tűnő jelenetekben, melyek a fél szemét elvesztő, ezért leszerelésre ítélt századosról szóltak, vagy amikor Jojót szisztematikusan minden párttag csúnyának titulálta a sebhelyei miatt. Számomra kifejezetten érdekes volt ez a momentum, hogy míg a hegek, sebhelyek a történetek többségében épp a hősiességet, a bátorságot, a túlélést szimbolizálják (nem kell túl messzire mennem olvasmányaim között, ugye kedves Harry Potter? J), ebben az esetben a deformitást, a tökéletlenséget, vagyis a feleslegességet jelentették. A mindent átható zsidógyűlöletet is enyhén eltúlozta az író-rendező a külső leírásokkal, azonban a szomorú igazság az, hogy a náci vezetés tényleg rengeteget ügyködött a zsidó nép „ördögien gonosz” mivoltának sulykolásán. Nem csoda hát, hogy amikor Jojo megtalálta a házukban rejtőzködő lányt, az iskolában tanult nonszensz állítások miatt szörnyként tekintett rá, amire a lány remekül játszott rá a horrorfilmekbe illő mászásaival, valamint a népéről szóló további, nyilvánvalóan hamis részletek elmesélésével. Kettejük kapcsolata folyamatos szélsőségekből állt: kezdeti ellenséges viselkedésüket pont a diktatúra által gerjesztett indulatok szülték, s miután jobban megismerték a másik felet, csak akkor oldódott némileg viszonyuk, ám még ezután is elég ingatag lábakon állt, egészen a felszabadult befejezésig. Rajtuk keresztül tűpontos képet kaphattunk az előfeltételezések rossz hatásairól és az ebből fakadó bizalmatlanságról, ami átlengte a kor légkörét. Ez a bizalmatlanság, a diktatúra folyamatos beszivárgása az emberek életébe leglátványosabban Jojo és édesanyja viszonyában nyilvánult meg. A nő rajongásig szerette a fiát, s igyekezett őt a nácizmus felfogásától függetlenül nevelni, megmutatni neki az élet igazán lényeges és szép pillanatait, ugyanakkor titkolóznia is kellett előtte, ami a fiú saját védelmét szolgálta, de tehette ezt Jojo Hitlerjugendhez való kötődése miatt is, mert tudat alatt tarthatott tőle, hogy a fiú beárulná, mivel olyan elszántan hisz a náci eszmékben. Jojo bizalma pedig pont akkor és pont azért ingott meg az anyjában, amikor rátalált az elbújtatott lányra, ugyanis Elsa rejtegetésével az anya a párt elvárásaival szemben cselekedett, ezért a kisfiú állandó harcot vívott magában, hogy a nácizmus iránti elköteleződésére vagy az édesanyja iránti szeretetére hallgasson. Tulajdonképpen egy görbe tükörben látható korképnek lehettünk tehát tanúi, ahol a vicces jelenetek mellett a komorabb részeket sem hanyagolták el, ugyanis jócskán akadtak megható vagy épp tragikus részek, melyeket úgy helyezett el a rendező, hogy egyfajta sokkhatást gyakoroljanak a nézőkre. Véleményem szerint ez volt a film egyetlen gyengesége, mivel a két oldal közötti egyensúlyt nem mindig találták el: leginkább a harmadik harmadban éreztem azt, hogy a rendező rosszul adagolta a hangsúlyt a német nép tragédiája és a kialakult helyzet abszurditása között. Volt még egy dolog, ami eléggé zavart: az erőltetett akcentusok. Eredeti nyelven, magyar felirattal láttam a filmet, és amellett, hogy a fiatal színészek nagyjából tíz perc után teljesen kiestek a német akcentusból, a felnőtteknél sem adott hozzá semmilyen pluszt a szerepeikhez, lévén végig angolul beszéltek, csak pár, a diktatúrát jellemző szó (Hitlerjugend, Jungvolk, Heil Hitler, Ja) került bele a dialógusokba, szóval egyáltalán nem lett tőle autentikusabb az elbeszélés. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy Taika Waititi stílusa és nem mindennapi gondolkodásmódja kellett ahhoz, hogy elkészülhessen egy ilyen minőségű, a nácizmus abszurditásairól szóló alkotás. Az író-rendező elsődleges üzenete a történetek elmesélésénél, hogy mindent pozitívan szemléljünk, legyünk életigenlőek, aminek köszönhetően már korábban is sokatmondó és ízléses alkotásokkal gazdagította a filmtörténetet, emellett jellegzetes stílusjegyei közé tartozik, hogy kisebb szerepekben szívesen feltűnik saját filmjeiben, melyekből rendszerint jó néhány emlékezetes beszólás és pillanat szokott létrejönni, most azonban jelentős karaktert osztott magára: ő játszotta el Jojo képzeletbeli barátját, Adolf Hitlert. És valami elképesztően zseniálisan csinálta, legyen bármilyen erős a mezőny az Oscaron, kijárt volna neki egy jelölés. Hitler viselkedését a színpadiasság, a túlzott hanghordozás és gesztusok jellemezték, már kortársai között is akadtak, akik ez miatt (nem is beszélve tetteiről), őrültnek titulálták. Waititi pár jelenetben ügyesen idézte meg a diktátor jellegzetességeit, de ahogy a cselekményvezetésben, úgy itt sem esett át a paródia túloldalára, illetve arról sem feledkezett meg, hogy ez az Adolf valójában egy kisfiú képzeletének alakja, vagyis jó érzékkel vitte bele viselkedésébe a (pozitív értelemben vett) gyerekes felfogásmódot. Önmaga mellé pedig fantasztikus színészgárdát válogatott össze: az olyan komikus arcok, mint Rebel Wilson vagy Stephen Merchant üdítő színfoltokként forgatták ki szerepeik náci hithűségét, Sam Rockwell és Alfie Allen párosában a rejteni próbált, mégis észrevehető vonzódás érzékenysége tetszett, Scarlett Johansson gyönyörűen jelenítette meg az anyuka karakterének sokszínűségeit, aki egyszerre volt óvó, segítő, vidám nő, de egyben harcos és kitartó ellenálló. A Jojót alakító Roman Griffin Davisről még nem sokat hallottam, felteszem, ez volt az első komolyabb szerepe, fiatal korához és a komoly témához képest összetett, hiteles játékot láthattunk tőle, amiben az eleinte buzgó fiú az átélt események hatására szép lassan elvesztette a nácizmusba vetett hitét.
Összességében nézve érdekes és értékes film lett a Jojo Nyuszi. Nagyon becsülöm benne, hogy az eddigiektől eltérően, humor és dráma keverékével mesélt a nácizmusról, annak hibáiról, s miközben elszórakoztatott remek poénjaival, gondolkodásra is ösztönzött minket, hogy milyen káros tulajdonságai voltak ennek az ideológiának. Akadtak az elbeszélésben olyan megoldások, amik nem tetszettek, azonban az átgondolt közlésmód, a fantasztikus színészi játékok és nem utolsósorban a pozitív és megszívlelendő üzenete, miszerint az öröm, a vidámság magunkhoz ölelésével tehetjük jobbá a világot, kétségtelenül mutatják, hogy Waititi különleges látásmódját több rendező is átvehetné, mert úgy több ilyen színvonalas és szórakoztató munka kerülhetne a nézők elé.

„Amíg egyvalaki is van közületek, aki kitart, addig ők sosem győzhetnek.” (Jojo anyukája Elsának)


Értékelés: 80%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Jojo és Adolf interakcióit.
  - A filmen végigvonuló cipőfűző-motívumot.
  - Jojo anyukája eljátszik egy családi estet.
  - A "Nathan" által írt leveleket.
  - Elsa és Jojo közös jeleneteit és a rajzaikat.


Jojo Nyuszi /Jojo Rabbit/
színes, feliratos, 108 perc
Rendező: Taika Waititi
Szereplők: Roman Griffin Davis, Thomasin McKenzie, Sam Rockwell, Scarlett Johansson, Taika Waititi, Rebel Wilson, Stephen Merchant, Alfie Allen, Archie Yates