Könyvkritika: J. R. R. Tolkien - A szilmarilok

A tavaly tavaszi/nyári A Gyűrűk Ura-maraton (a címekre kattintva olvashatjátok az egyes részekről írt kritikáimat: A gyűrű szövetsége, A két torony, A király visszatér), illetve az őszi A babó után újabb Tolkien-könyv került újraolvasásra és most bemutatásra.
A történetről röviden: Az írótól megszokott sokrétű történetmesélés ezúttal az idők kezdetétől a harmadkor végéig bezárólag tárja elénk a világ történetének szerelmekben, árulásokban, könnyekben és harcban gazdag mitológiáját…
Nagyjából hat évvel ezelőtt olvastam először A szilmarilokat, és enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem igazán nyerte el a tetszésemet. Azóta már rájöttem, hogy valószínűleg túl gyorsan olvastam (bár arra már nem emlékszem, miért siettem vele: talán még a szünet ideje alatt szerettem volna kiolvasni, hogy mihamarabb visszavihessem a könyvtárba), így a rengeteg név, helyszín és történés össze-vissza keveredett a fejemben, és egy hatalmas katyvaszt hagyott maga után. A mostani alkalommal direkt figyeltem arra, hogy amint érzem, hogy ennyi elég volt mára, akkor tényleg hagyjam abba az olvasást, és ne erőltessem tovább. És csodák csodája, ezúttal sikerült jobban megértenem és egymástól elkülönítenem az egyes fejezetekben történt eseményeket, ugyanakkor azt is jobban átláttam, hogyan kapcsolódnak össze mégis egyetlen hosszú elbeszéléssé. Valószínűleg az is szerepet játszott a könnyebb befogadásban, hogy az elmúlt években elkezdtem érdeklődni az angol történelem, illetve angol legendák, mítoszok iránt (és amennyire tudom, Tolkien is sokat merített kelta és egyéb óangol történetekből), úgyhogy ennek köszönhetően érdekes párhuzamokat vontam némely itt leírt történet és angol történelmi tény vagy legenda között, igaz, az általánosságban vett, a legtöbb nép kultúrájában fellelhető legendagyűjtemények jellemzőit is könnyebben felfedeztem benne (ilyen alapvető elemek például a világ teremtése, az istenek és az emberek elkülönülése, a jó istenektől elszakadó gonosz, aki mindig ellenük áskálódik, az emberek szembeszegülése az istenekkel). A könyv öt nagyobb részre tagolódott, kezdve a világ és a valák teremtésével, majd a valák munkájával, melynek során lakhatóvá és élhetővé formálták Ardát, a Földet, hogy előbb az Elsőszülöttek, vagyis a tündék, később pedig a Másodszülöttek, vagyis az emberek benépesítsék azt. A harmadik rész, amely a címadó és a leghosszabb rész is egyben, részletesen regélte el a tündék ébredését, tanulását, majd a gonosz munkálkodásának köszönhetően egy részük lázadását, melyből aztán sok szomorúság, bánat és keserves harc fakadt. Itt ismerhettük meg A Gyűrűk Ura – A gyűrű szövetségében megénekelt Beren és Lúthien szerelmének teljes történetét is. Az emberek érkezése, a tündékkel való barátságuk vagy épp ellenségeskedésük is nagy szerepet kapott, a negyedik rész az ő megerősödésüket, illetve bukásukat beszélte el, az ötödik rész pedig a harmadkorról, a Gyűrűk elkészüléséről szólt, ami röviden tárgyalta A hobbitban és A Gyűrűk Urában részletesen elmondott eseményeket. Tolkien zseniális író, ezt eddig sem tagadtam meg tőle és ezután sem fogom, sőt mélyen tisztelem a sokoldalúságát, amivel létrehozta Arda, később pedig Középfölde részletekbe menő földrajzát, az ott élő népek jellemrajzát, nyelvét, neveit, de ahogy a korábbi könyveinél, úgy most is alaposan belefáradtam a hosszan sorolt földrajzi helyek követésébe, vagy épp abba, amikor valakinek háromféle neve volt három nép nyelvén és ezek a nevek felváltva jelentek meg, szóval mindig fejben kellett (volna) tartanom őket, hogy tudjam, éppen kiről van szó. Tudom, ez egyéni szociális probléma, azzal együtt, hogy nem rajongok túlzottan a harci jelenetekért, márpedig itt bőven volt az is, azt viszont értékeltem, hogy a hősiességet, a végsőkig való kitartást, vagy épp a háborúk borzalmát milyen élethűen ábrázolta az egyes fejezetekben. Romantikus alkat lévén, az a kevés szerelmi történet, ami feltűnt, mind tetszett (még a szomorúbbak is), és még némi nosztalgiát is kicsikart belőlem, amikor Bilbó vagy Frodó kalandjaira tett rövid utalásokat, de a korábbi könyvekből ismerős egyéb egyének, helyszínek feltűnésének is örültem. A Gyűrűk Ura-könyvekben a hobbitok mellett a tündék népét kedveltem meg nagyon, úgyhogy ebben a kötetben is inkább azok a fejezetek érdekeltek jobban, amik a tündék egyes népeiről, fontosabb személyeiről meséltek, miután azonban az emberek is belekerültek ezekbe a történetekbe, akkor kicsit lankadt a figyelmem. A Gyűrűk Ura – A király visszatérnél lamentáltam egy sort a hozzácsatolt, számomra elképesztően hosszúnak tűnő Függelék szükségéről, itt viszont kifejezetten örültem a családfáknak és a térképnek, mert segítették a leszármazottak követését és annak belátását, hogy nagyjából miként helyezkedtek el a különböző királyságok. Mondjuk sikerült egy olyan könyvpéldányt kihoznom a könyvtárból, amiből hiányzott egy lap, szóval a négy családfából csak kettőt tudtam áttanulmányozni, de mentségemre szóljon, hogy ezt csak most, az olvasás során vettem észre, illetve amikor a könyvtárban jártam, ez volt az egyetlen kölcsönözhető példány.
Összefoglalóan tehát azt mondhatom, jó ötlet volt ez az újraolvasás, mert ezúttal felfedeztem a könyvnek olyan értékeit, amiket az első, sietős alkalommal nem vettem észre. A mitológiákhoz való hasonlatossága, valamint az író fantasztikus képzelőereje miatt részleteiben tetszett, ugyanakkor ismét megerősítést nyert, hogy bármennyire is csodálom és tisztelem őt is és ezt az egész világot, amit alkotott, teljesen mégsem tudom megérteni és átérezni a szépségét és sokszínűségét. Ezzel befejeztem a korábban már olvasott Tolkien-könyvek újraolvasását, és jelenleg úgy érzem, nem áll szándékomban több könyvével megismerkedni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A világ teremtését és kezdeti időszakát elbeszélő részeket.
  - Beren és Lúthien történetét.
  - A harmadkorról és a Gyűrűkról szóló részt.
  - A könyv végi függelékeket.