Filmkritika: Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája

Előző bejegyzésemben említést tettem két sorozatról, melyek egy ideje arra várnak, hogy értékelést írjak róluk. Nos, ők sajnos egyelőre még parkolópályán maradnak, július után ugyanis szeptemberben ismét bemutattak a mozik egy Marvel-filmet, amelyet sikerült is megtekintenem, s az engem mostanában jellemző késéssel ugyan, de végre írásba öntöm a róla kialakult véleményemet.

A történetről röviden: Shaun még tinédzserkorában, a családi traumák elől menekülve érkezett Amerikába, ahol nyugisan éli az életét, mígnem egy nap bérgyilkosok támadnak rá, s a történtek arra késztetik, hogy visszatérjen egykori otthonába és szembenézzen apjával, aki a Tíz Gyűrű nevű terroristaszervezet vezetője…

Mozis tekintetben a Fekete Özvegy nyitotta meg a Marvel univerzumépítésének negyedik fázisát, amelyben az ígéretek szerint az eddigiektől eltérő történeteket, meglepő eseményeket és természetesen újabb szuperhősöket ismerhetünk meg, akik idővel átvehetik a jelenlegiek helyét és ők válhatnak a világ új védelmezőivé és megmentőivé. Korábbi marveles bejegyzéseimben már esett róla szó, hogy a filmek képregényes háttereiről semmilyen tudással nem rendelkezem, tehát az első három fázis során is mindegyik eredettörténet, mindegyik hős első bemutatkozása újdonságként szolgált számomra, bár az egy kaptafára elmesélt sztori kicsit más, egyénre szabott tálalásban az eltelt évek alatt egyre kevesebb lelkesedést váltott ki belőlem, s a beígért változatosság se győzött meg túlságosan, szóval tulajdonképpen fogalmazhatnék úgy is, puszta megszokásból ültem be erre a filmre. Akadtak persze üdítő kivételek az eddig bemutatott szólófilmek között, amiket a rendezői kézjegy, a sablonosnak látszó történet mögött húzódó mondanivaló összetettsége, a megszokottnál ötletesebb elbeszélői mód kiemelt a többiek közül, és nagy meglepetésemre, valamint örömömre a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája is ezek sorát gazdagítja. A film fókuszában álló ázsiai kultúráról nem sokat tudok, és sosem érdeklődtem iránta különösebben, ehhez képest azonnal beszippantott ez a világ, kezdetnek már az óriási pluszpont volt a szememben, hogy nagyjából az első tíz percben kínaiul folyt a társalgás a szereplők között, és ez részben a későbbiekben is megmaradt, hogy az angol (illetve szinkron esetében magyar) mellett a karakterek a saját anyanyelvükön kommunikáltak. Apróságnak tűnhet, de számomra ez egyből autentikusságot kölcsönzött a történetnek, amit csak fokoztak a további kulturális jellegzetességek, úgymint a részletgazdag legendák, a titokzatos, mágikus helyek, lények, a csodálatos öltözékek és természetesen a harci koreográfiák. Az emberek többségének az ázsiai kultúráról először a számtalan harcművészeti ág jut eszébe, melyek kivétel nélkül sokoldalú, egyedi és virtuóz mozdulatokat tartalmaznak, szóval várható volt, hogy ez a film témájánál fogva valószínűleg tele lesz ilyen jelenetekkel, ami így is történt, és uramisten, mennyire fantasztikusak voltak! A remekül megkomponált és pazarul fényképezett mivoltuk mellett az tetszett bennük nagyon, hogy minden mozdulat milliméter pontosan, előre átgondoltan zajlott le, mindegyiknek megvolt a maga mondandója, és néhány esetben tulajdonképpen egy minitörténetet mesélt el a két harcoló fél viszonyáról. A jelenlétük egyébként is frissítőnek hatott, mert nem agyonvágott, agyoneffektezett akciójelenetekbe kellett belefásulnom, hanem alaposan szemügyre vehettem az összecsapásokat, átérezhettem egy-egy ütés súlyát, egyszóval bőven volt bennük feszültség és izgalom. Kiemelnék azért egy kivételt, azt a bizonyos, már az előzetesekben ellőtt, buszos csihipuhit, ami szerintem felesleges túlzás volt, mármint maguk a harcok jól néztek ki, csak a köréjük kanyarított környezetet és tétet éreztem soknak. Magáról a film cselekményéről még nem ejtettem szót, és ez egyrészt annak köszönhető, hogy számomra nem feltétlenül a történések, inkább a mögöttük rejlő rétegek, mondanivalók voltak érdekesek, másrészt a konkrét sztori eleve nem tartalmazott akkora újdonságokat, hogy érdemes lenne mélyebben belemenni a részleteibe. Az eleje némileg összeszedetlen, helyenként logikailag megkérdőjelezhető volt, én legalábbis utólag visszatekintve nem igazán értem, minek kellett annyi plusz kanyar, ha az apa eleve tudta, ki merre jár éppen, mindenesetre a családegyesítés megtörténte után éreztem azt, hogy felpörögtek az események, a természetfeletti szál is meglehetősen izgalmasra sikerült, s ugyan nem voltak nagy fordulatok, így is kifejezetten érdekesre és felettébb élvezhetőre tudták hangolni az utolsó harmadot, ahol tobzódhattál a szemkápráztató és lenyűgöző látványvilággal megtámogatott harcokban, megcsodálhattál szebbnél szebb mitikus lényeket, és végignézhetted egy új hős megszületését. A cselekményvezetés hangsúlyosan alkalmazta egyik kedvenc elbeszélői megoldásomat, a flashbacket, azaz a visszatekintést, s talán emiatt maradtak el a történetbeli csavarok, mert ezek a múltbeli eseményeket bemutató jelenetek szolgálták az igazi feszültségkeltést azáltal, hogy aprólékosan csepegtetett információk mentén engedtek egyre nagyobb betekintést fontosabb szereplőink múltjába, gondolatvilágába, a köztük lévő kapcsolatrendszerek bonyolultságába, hogy pontosan megérthessük, kit milyen motivációk mozgatnak.

Jelen bejegyzés kapcsán gondolkodtam el rajta, hogy vajon mi változott meg bennem, amiért manapság jobban feltűnnek a felszínen elmondottak mögött rejlő rétegek, vagy esetleg a Marvel-filmek változtak volna az idő előrehaladtával, és nagyobb figyelmet fektetnek e rétegek elhelyezésére, a lényeg, hogy ahogy a Fekete Özvegynél, úgy ennél a filmnél is egy csomó érdekes aspektust fedeztem fel az elbeszélés szövetében, sőt amikor a bejegyzés vázlatán dolgoztam, azon kaptam magam, hogy akarva-akaratlanul párhuzamot vonok Shaun/Shang-Chi és Natasha szélesvásznon látott kalandjai között, és ugyan hamar elvetettem azt az ötletet, hogy a két film összehasonlításáról szóljon a blogbejegyzés, annyiban mégis utalok rá, hogy a Fekete Özvegyhez hasonlóan ebben a filmben is fontos szerephez jutott a család, sőt véleményem szerint a családtagok közti kötelék fontossága, komplexitása, a köztük feszülő ellentétek kibeszélése, feloldása sokkal kidolgozottabban volt jelen. A különbség annyiból állt, hogy itt valódi rokoni kapcsolat kötötte össze a tagokat, valamint ez egy csonka család volt egy apával és két gyermekkel, akikhez való eltérő viszonyulásával több visszatekintő jelenet is foglalkozott, melyekből tökéletesen látszott, mennyire meghatározta a két gyermek fiatal felnőtté válását apjuk akkori viselkedése, ami testvéri kapcsolatukon is markáns nyomot hagyott, s a felgyülemlett sértettséget, bűntudatot csak most, hosszú évekkel később voltak képesek megbeszélni és maguk mögött hagyni. A múltban történt családi tragédián keresztül, ami változást hozott az addig békés és idilli hangulatba, a gyász emberekre és kapcsolataikra való hatását követhettük végig, hogy ki milyen folyamatok mentén próbált megbirkózni a veszteséggel: volt, aki a véres bosszút, volt, aki a menekülést és az elfojtást választotta, és a jelen eseményeinek láncolata kellett ahhoz, hogy a maga egyéni módján mindegyik családtag megbékéljen a hosszú idő óta hordozott fájdalommal és elfogadja azt. A filmen végigvonuló harmadik fő téma főszereplőnk legjobb barátja, Katy kapcsán jutott eszembe, de jobban belegondolva, a főhősre, valamint annak húgára is rávonatkoztatható, és ezzel talán át is nevezhető a film műfaja: nem eredettörténet, inkább felnövéstörténet. Még a sztori elején, amikor átlagos amerikai fiatalként ismertük meg Shaunt és Katyt, utóbbinak volt egy érdekes beszélgetése a szüleivel, amiben azt mondta, hogy ő még fiatal, előtte az élet, amit szeretne kiélvezni, és majd útközben találja ki, mit is akar pontosan kezdeni magával a jövőben. Valószínűleg a korosztályba való belepasszolásom okán én a lány külső lazaságát, életstílusát a belső tanácstalansága, céltalansága rejtegetéseként értelmeztem, amit szerintem kisebb vagy nagyobb mértékben, de majdnem az összes fiatal átél ebben az életszakaszban, s ehhez alkalomadtán egy nagy adag megfelelési kényszer is társulhat, hiszen például Katynél az a helyzet állt fent, hogy ázsiai bevándorló család leszármazottjaként folyamatosan azt hallgatta otthon, hogy a nagyszülei nem azért érkeztek Amerikába és dolgoztak keményen mindennap, hogy ő vendégek autóját parkolgassa egy hotelben. Shang-Chi és Hszia-ling esetében pedig a felnőtté válást számomra a múlttal és a családi hátterükkel való szembenézés, megbékélés jelentette. Marvel-filmről lévén szó, ezúttal sem maradtunk pluszjelenetek nélkül: mindkettőben érdekesnek tűnő folytatási lehetőségeket pedzegettek meg, bár nekem erős a gyanúm, hogy az első jelenet talán nem egy Shang-Chi második rész felvezetése lehet, hanem inkább összekötő szál egy soron következő filmmel, mondjuk az Örökkévalókkal vagy Doctor Strange multiverzumos kalandjaival, de ez puszta felvetés, lehet, hogy már annyira ráálltam a filmek és sorozatok közötti kapcsolódási pontok megfigyelésére, hogy ott is ilyeneket látok, ahol valójában nincs semmi. Ja, és az első jelenet tartogatott két kellemes meglepetést, akik jelenléte a filmben rövid időre feltűnő alak mellett hivatalosan is megerősítette főszereplőnk hősstátuszát.

Itt az ideje, hogy rátérjek a történet szereplőire és az őket életre keltő színészekre! A címszereplő Shang-Chit alakító Simu Liuról első körben annyit gondoltam, hogy meglehetősen szemrevaló fiatalember és elképesztően tehetséges az akciójelenetekben: mint megtudtam IMDb-ről, egy csomó harcművészeti ágat elsajátított már a film előtt, aztán még párat a forgatásra való készülés során, szóval ennek tükrében nem meglepő, miként tudott hiteles és tűpontos lenni a harci koreográfiák prezentálásában. Ami a karakter bonyolult érzelmi világának megjelenítését illeti, ugyan elhittem neki a múlt előli menekülést, a bűntudatot és a feltörő emlékek miatt érzett fájdalmat, mégsem tudott száz százalékig meggyőzni, ettől függetlenül a karizmája és a fentebb említett harcművészeti tudása tökéletessé tették őt a címszereplő megformálására. A húga, Hszia-ling egy igazi feminista szereplő volt, aki a boldogtalan és elnyomottan leélt gyermekkor ellenére saját erejéből vált önálló, független, kemény fiatal nővé, az őt alakító színésznő is fantasztikus dolgokat művelt az akciójelenetekben, ugyanakkor a komolyabb részekben neki is csak néha sikerült igazán átadnia a karakterében dúló elfojtott érzéseket. Apjuk figurájában az tetszett nagyon, hogy bár elsőre úgy tűnt, ő lesz a film (Marvel-berkekben nagyrészt) felszínes főgonosza, hamar kiderült, hogy azon kevés negatív karakterek egyike, akit több mozgat a szimpla hatalomvágynál és a világ leigázásánál. Személy szerint én történettípustól függetlenül azt a fajta gonoszt szeretem, aki látszólag velejéig romlott, valójában azonban van az életének egy olyan fix pontja (ez általában egy szerelmi szál, de lehet egy gyermek, egy szülő, stb.), ami által rájöhetünk, van neki egy emberibb, kedvesebb oldala is, s máris egy plusz réteget kapott az addig klisésnek látszó ellenszenves szereplő. Ha a jó és a rossz szavakat színekkel jellemezzük, akkor a fehéret és a feketét szoktuk említeni, ez alapján Wenwu leginkább a szürke tartományba illett bele olyan értelemben, hogy tett ugyan rossz dolgokat, de idővel jó útra tért, s amikor visszarántotta a sötétség, akkor is jó cél érdekében, a szerelem és szeretet által vezérelve cselekedett; az már más kérdés, hogy ennek nevében egyáltalán nem szép tetteket követett el. A gyászt feldolgozni képtelen, abba lassan beleőrülő ember tökéletes metaforája volt ő, akit Tony Leung lenyűgözően részletgazdag alakítással keltett életre, és a változatosság kedvéért jegyezzük meg, hogy a többiekhez hasonlóan lehengerlő volt a harci jelenetekben. Shang-Chi legjobb barátja, Katy volt az abszolút kedvencem, akiben a fentebb már tárgyalt felnőtté válás aspektusának hangsúlyos jelenléte nagyon tetszett, és a sziporkázó humorát is bírtam, emellett örültem neki, hogy bár remek dinamikájuk volt a címszereplővel, mégsem boronálták össze őket a készítők, megkímélve a nézőket egy sokadik, kissé talán feleslegesen erőltetett szerelmi száltól (mondjuk, a jövőben még megtehetik…). Habár némileg kilógott az első pluszjelenet történéseiből, de nem kiabálok el semmit, simán elképzelhető, hogy hihetően tudják majd beintegrálni őt a további eseményekbe. Van még két szereplő, akik mindenképpen említést érdemelnek, ám úgy gondolom, kilétük és a cselekményben betöltött szerepük felfedése túlmenne a spoilerhatáron, amit ugyebár én nem szeretek átlépni, ezért igyekszem róluk név és pontos konkrétumok nélkül beszélni. Jelenlétük üdítő színfoltja lett a filmnek, bár azért érződött, hogy nem saját jogukon, inkább az univerzumépítési, utólagos kijavítási munkálatok miatt kerültek ide. Egyikőjük feltűnése teljes mértékben meglepett, bár a közegbe végül is beleillett, sőt most jut eszembe, vele együtt megjelent egy eddig kevésbé ismert, de már látott MCU-s karakter, akiről nem sok információval rendelkezem, s ebből kifolyólag egyelőre nem is nagyon tudom hova tenni a felbukkanásának miértjét. A másik vendégszereplőről olvastam korábban, hogy tiszteletét teszi a filmben, és őrá szerintem az átlag Marvel-néző alapjáraton is számított volna a hírhedt kapcsolódási pontok miatt, mindenesetre cameójával egyrészt elsimították a korábban felvert nemtetszés-hullámokat, másrészt pedig parádésan vicces pillanatokkal aknázták ki a szereplőt játszó színész sokoldalúságát.

Ahhoz képest, hogy egy hónapig húztam-vontam a filmről írandó bejegyzés elkészítését, egész hosszú mondanivaló kerekedett ki belőle, a tartalomról pedig csak remélni merem, hogy érthető és élvezhető lett. Összességében nézve egy szemkápráztató, az ázsiai kultúra és harcművészet sokszínűségét bemutató és ünneplő alkotást láthattam, ráadásul ismét moziban (aminek értékét az elmúlt másfél év világeseményeinek tükrében még sokáig fogom hangsúlyozni). Hozta a már megszokott marveles eredettörténet-formulát, azonban az egyedi látványvilágnak és az elbeszélés mögötti plusz rétegeknek köszönhetően képes volt újszerűen hatni, és ezzel a húzásával jó értelemben véve tudott meglepetést okozni. Azt mondtam, nem lesz összehasonlítás, de nem bírom ki: amennyire csalódtam a Fekete Özvegyben, legalább annyira tetszett a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája.

Értékelés: 80%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Wenwu és későbbi feleségének első találkozását.

  - A családi újraegyesülést Makaóban.

  - Katy megszólalásait.

  - Az MCU-s vendégszereplők jelenlétét.

  - Bármelyik jelenetet, amiben használják a tíz gyűrűt (vagyis inkább karkötőt).

  - A végső összecsapást apa és fia között.

  - Az elmaradhatatlan pluszjeleneteket.

Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája /Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings (2021)

színes, magyarul beszélő, 132 perc

Rendező: Destin Daniel Cretton

Szereplők: Simu Liu, Tony Leung, Awkwafina, Meng'er Zhang, Fala Chen, Michelle Yeoh, Wah Yuen, Florian Munteanu

Filmkritika: Fekete Özvegy

Az elmúlt pár hónapban személyes okok miatt csend honolt hőn szeretett blogomon, most viszont visszatértem abból az apropóból, hogy július 27.-én, 11 hónap után végre ismét moziban tekinthettem meg egy filmet. Ahogy eddig, úgy ezután sem szeretném iderángatni az életemben jelenlévő problémákat és gondokat, a lényeg az, hogy erre a bejegyzésre egyfajta új kezdetként tekintek, melynek segítségével talán újra megtalálom a hangomat és a kedvemet az íráshoz, mert már így is sorban áll két sorozat, amikről jó lenne pötyögni valamit. Egyelőre azonban koncentráljunk a mai bejegyzés témájául szolgáló filmre!

A történetről röviden: Az Amerika Kapitány - Polgárháború eseményei után Natasha Romanoff bujkálni kényszerül, ám utolérik őt múltja elvarratlan szálai, ezért régen látott orosz családjával közös küldetésre indul, hogy végleg elpusztítsa fiatalkora meghatározó helyszínét, a Vörös Szobát…

Legutóbb tavaly augusztusban, a Tenet című filmen voltam moziban, amit hét hónapnyi folyamatos izgulás és aggódás előzött meg, hogy tényleg bemutatják-e a filmet, és nem halasztják-e el későbbi időpontra, ehhez képest a mostani majdnem egyéves szünetet viszonylag türelmesen várakoztam végig. Ebben talán közrejátszott az a tényező is, hogy a Marvel 2021-től nem csupán a szélesvásznon, hanem kisképernyőn is elkezdte ontani magából az érdekesebbnél érdekesebb tartalmakat, szóval bőven akadt néznivaló, a más stúdióktól érkező, eltérő műfajú filmek közül pedig egyik sem érdekelt annyira, hogy szándékomban állt volna pénzt kiadni rájuk. Az első női Bosszúálló önálló kalandjára viszont nagyjából azóta kíváncsi voltam, hogy először olvastam arról, tervben van egy ilyen film, úgyhogy számomra nem volt kérdés, amint újra lehetséges a mozizás, erre fogok elsőként elmenni. A Bosszúállók-filmek során sose soroltam Natashát a kedvenc szereplőim közé, a múltjáról megtudott apró töredékek alapján azonban egyértelműen azt gondoltam, hogy ő egy felettébb titokzatos és izgalmas karakter, akiről szívesen hallanék többet, de nagyfokú bizakodásra adtak okot a szólófilmet készítők nyilatkozatai is, melyek egytől egyig azt állították, a történet során jobban megismerhetjük Natasha korábbi életét, betekintést nyerhetünk a Vörös Szobába, és olyan új dolgokat tudhatunk meg a karakterről, amik részletgazdagabbá, árnyaltabbá teszik őt. Női nézőként az sem volt utolsó szempont számomra, hogy egy erős, független, harcos női főszereplőt, valamint hozzá hasonló női szereplőket felvonultató alkotásnak ígérkezett a Fekete Özvegy, én ugyanis egyebek között olyan filmek iránt is érdeklődöm, amikben hangsúlyosan jelen van a női reprezentáció, tehát nem pusztán a férfi szereplők által megszerzendő trófeaként, az ő vágyaikat kielégítő biodíszletként, hanem komplex, önálló, egyéni karakterekként ábrázolják a nőket. Sokszor szoktam arra hivatkozni az értékeléseimben, hogy talán azért nem tetszett az adott alkotás, mert túl nagy elvárásokat támasztottam irányába, esetleg megszaladt az egyébként is eléggé élénk fantáziám, amivel olyan elképzeléseket alkottam a történetről, melyeket a készítőknek eszük ágában sem volt megvalósítaniuk, és sajnálattal kell leírnom, hogy ennél a filmnél hasonló helyzet állt elő. Mielőtt belekezdenék a hibák és hiányosságok felsorolásába, mindenképpen szeretném megemlíteni azt a csodálatos és felemelő pillanatot, amikor a reklámok és filmajánlók után (nem volt se Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, se Örökkévalók, ejnye-bejnye…) elsötétült a terem, majd pedig felhangzott az ismerős zene, és elkezdett peregni a Marvel-logó, mert ott bizony bepárásodott a szemüvegem az elmorzsolt könnycseppektől, hiszen ezt az elmúlt fél évben csupán a laptopon hallhattam és láthattam, miközben szorgosan követtem a Marvel-sorozatokat, most pedig itt ülök a szélesvászon előtt, egy tágas moziteremben… A lelkesedés még egy ideig megmaradt, ugyanis a kezdő flashback-jelenet Natasha családjával, az utána következő bevezető történések remekül megalapozták a hangulatot, és furcsa módon pont a magyar vonatkozású helyszínen („ - Budapeszt… - Nem, azt úgy kell mondani, hogy Budapest!”) zajló események során bizonytalanodtam el, két ok miatt: egyrészt ott voltak az akciójelenetek, amikből a közelharcok pazarul néztek ki, Nat és Jelena párharcát például kifejezetten imádtam, az üldözős-menekülős részeknél viszont valamit nagyon elronthattak a vágószobában, ritmustalanok és kapkodóak voltak a jelenetek, egyszerűen nem tudták átadni az eseményekben rejlő feszültséget és izgalmat. Másrészt nekem személy szerint nagy csalódást okozott, hogy az évek óta többször emlegetett budapesti küldetés mindössze pár mondatban és egy rövid jelenetben került bemutatásra. Azzal tisztában voltam, hogy nem konkrétan Nat és Clint bevetése miatt kap szerepet fővárosunk a filmben, ettől függetlenül ha már beleépítették az elbeszélésbe, akkor több teret és időt érdemelt volna, főleg abból kiindulva, hogy az eltelt évek alatt egyfajta belsős poénná vált, aminek jó lett volna részletesebben megismerni a háttértörténetét. Nagyjából innentől vált egyre szembetűnőbbé, hogy a készítők inkább a látványra helyezték a hangsúlyt a cselekmény és pláne a karakterek helyett, s alapjáraton nem is okozott volna gondot az akciójelenetek sokasága, hiszen mégiscsak egy szuperhősfilm pergett a vásznon, csakhogy egy idő után nehezen tudtam elhinni, vagy akár értékelni a látottakat: talán szőrszálhasogatásnak tűnhet, de engem rettentően bosszantott, hogy oké, ezek az Özvegyek magasan képzett, ravasz, mindenre elszánt bérgyilkosok, emellett azonban hétköznapi, halandó emberek, legalábbis a sztori egyáltalán nem utalt rá, hogy kaptak volna bármiféle szuperkatona-szérummal vagy valami ahhoz hasonlóval összefüggő kezelést, ebből kifolyólag kissé túlzásnak tűnt, hogy simán leugrottak több emeletes magasságokból, probléma nélkül szökelltek két épület között, a verekedések, menekülések, üldözések folyamán pedig egyáltalán nem vagy alig szereztek maradandó sérüléseket. Igen, tudom, ez egy akciófilm, itt nem a realizmus a fő szempont, illetve valószínűleg a korábbi Marvel-filmekben is találhatnék ilyen hibákat, de épp ez az, hogy azokban a kreatívan előadott történettel, a nem túltolt, ugyanakkor tűpontosan megalkotott vizuális világgal és nem utolsósorban a karakterekkel le tudták kötni a figyelmemet, ami így nem rugózott folyamatosan ilyen apróságokon. Jelen filmnél azonban a Marveltől megszokott szemkápráztató látványvilág eléggé szegényes és hiteltelen lett, a harci jelenetek nagy része és a csúcspontnak szánt nagy leszámolásjelenet szó szerint és átvitt értelemben is csak lógott a levegőben, semmilyen kreativitást nem sikerült felfedeznem bennük.

Mint mondtam, az előtérbe került látvány a történetvezetés kárára vált, ugyanis egy információszegény, kidolgozatlan és elpocsékolt cselekményt kellett végignéznem. Kezdjük azzal, hogy a tulajdonképpeni konfliktus abból eredt, hogy Nat, aki egy képzett kém, számtalan bevetéssel a háta mögött, nem győződött meg arról, ténylegesen meghalt-e a likvidálandó célszemély, majd nagyokat csodálkozott, amikor jó pár év elteltével közölték vele, hogy az a valaki él… Hát, jó… Diszfunkcionális orosz családja kapcsán elég zavaró volt, hogy a forgatókönyv nem sokat foglalkozott az újbóli találkozás során felszakadó régi sebek drámájával, a karakterek egyéni reakcióival, csupán sietősen egy helyre terelte őket, aztán már jöhetett is a közös akciózás. A színészek közti remek dinamikának köszönhetően a komolyabb és a könnyedebb pillanatok így is maradéktalanul átélhetőek voltak (bár akadt egy karakterfordulat, amit igazán megtámogathattak volna egy-két indokkal), ettől függetlenül jó lett volna közelebbről és jobban megismerni a szereplőket. A Vörös Szoba és a Kiképző szála sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet: előzetesen szinte mindenhol azt olvastam a készítőktől, hogy ebben a filmben nemcsak hogy újra ellátogatunk a Szobába, hanem alaposabb betekintést kapunk az ott zajló dolgokba, ehhez képest az egészet elintézték annyival, hogy megmutatták a vezetőjét, a helyszínét és egy mondatban összefoglalták a működését. Biztos volt olyan néző, aki megelégedett ennyivel, nekem ez kevés volt. A Kiképzőnél a készítők elkövettek egy dramaturgiai hibát, ezért a szemfülesebbek jó egy órával hamarabb kitalálhatják, ki rejtőzik az álarc mögött, és amellett, hogy ez elvesz az élményből, véleményem szerint a leleplezéssel és a főgonosz aljasságának hangsúlyozásával kicsit túltolták a cselekményben addig pont megfelelő mennyiségben és minőségben jelenlévő mondanivalót a nőket elnyomó patriarchátus problematikájáról. A befejezésben tetszett, hogy a kohézió jegyében összekötötték ezt a filmet a Bosszúállók - Végtelen háborúval, de a legjobb rész még hátravolt, hiszen nincs Marvel-film pluszjelenet nélkül. Őszintén szólva, engem úgy megleptek és egyben felcsigázták az érdeklődésemet a jelenet történéseivel és annak a bizonyos karakternek a felbukkanásával, hogy erre az egy jelenetre nagyobb százalékot adnék, mint magára a teljes filmre. Egyértelműen szorosabbra fűzték vele a sorozatok és filmek közti kapcsolatot, most már csak azt szeretném tudni, mi fog kisülni ebből a lassú, ám magabiztos építkezésből. Egyébként akkora poén, hogy anno, amikor ez a szereplő szerepelt az egyik sorozatban, olvastam olyan cikkeket, amik arról szóltak, eredetileg a Fekete Özvegyben tűnt volna fel először, és akkor én arra gondoltam, csak tervezték, hogy szerepeltetik, de végül nem került bele, a film megtekintése után viszont azonnal leesett, hogy itt volt ő végig, csak a koronavírus-járvány okozta premierdátum-tologatások miatt láthattuk előbb a TV-ben, mint a moziban. A lényeg, hogy kellemes meglepetés volt a jelenléte, a humora változatlanul parádés, alig várom már, hogy többet is megtudhassak róla és a pontos céljairól.

Ahogy már említettem, sajnos a karakterek kidolgozottsága is megsínylette az akciójelenetek túlzott használatát, szinte mindegyikőjükről elmondható, hogy leginkább az őket alakító színészek tehetségének hála lettek többek kétdimenziós papírmasé báboknál, a forgatókönyv ugyanis alig engedett betekintést a szereplők érzelmi és gondolati világába, az esetek többségében a felszínt kapargatva tért ki olyan témákra, amik igazán megérdemeltek volna sokrétűbb és mélyebb diskurzusokat. A legszembetűnőbb problémám abból fakadt, hogy hiába volt ez a film Natasha önálló kalandjának beharangozva, hősnőnk a korábbi Marvel-filmek mellékszereplői státuszában összetettebb és érdekesebb jelenség volt, mint címszereplőként a saját történetében. Scarlett Johansson néha megvillant egy-két meghatóbb vagy viccesebb jelenetben, de a központi konfliktusok, a családdal való újraegyesülés vagy a lezártnak hitt múlttal való szembesülés drámai mélységét nem igazán sikerült hitelesen átadnia. Natasha helyett Jelena, a kishúg volt az igazi főhős, s megfordult a fejemben, hogy talán azért volt ez, mert őt majd a jövőben is szeretnék szerepeltetni az MCU-ban, bár akkor sem úgy kellett volna bevezetni őt, hogy közben Natasháról veszik el a reflektorfényt. A fiatal lány egyéni története önmagában izgalmasabb és érzelemdúsabb volt, mint a film egyéb vetületei: a maga mögött hagyott, ám még mindig kísértő özvegyes múlt által okozott bűntudatot, az akkori tetteinek jóvátétele iránti eltökéltséget, valamint a gyermekkorban elvesztett, mégis állandóan dédelgetett családi idill rideg valósága miatti sebzettséget Florence Pugh olyan ösztönös természetességgel és jelzésszerű, ugyanakkor sokatmondó gesztusokkal jelenítette meg, hogy talán e fantasztikus képességének köszönhetően érezhette azt a néző, hogy nem Nat, hanem Jelena a tulajdonképpeni főszereplő. A sok keserűség és komolyság ellenére Jelena pazar humorral és jól irányzott, ötletes beszólásokkal rendelkezett, gyakorlatilag ő szállította a film legviccesebb és legjobb pillanatait, mondatait. Furcsa családjuk további két tagja közül Alexei volt az, akihez szintén társultak poénos jelenetek, de vele és Melinával kapcsolatban is csalódásként éltem meg, hogy nem szerepeltek túl sokat, alig tudtunk meg róluk valami érdemi dolgot. Mindezek mellett nekem annak részletesebb bemutatása is nagyon hiányzott, hogy ők négyen milyenek voltak egy családként, örültem volna több visszatekintő jelenetnek, nosztalgiázásnak, s szerintem arról is kevés szó esett, hogy kinek mit jelentett/jelent az a kötelék, ami anno kialakult köztük. Az ominózus vacsorajelenet, melynek célja e témák körüljárása volt, tarthatott volna hosszabban is, és válhatott volna belőle egy igazán drámai, sérelmeket, fájdalmakat és eltérő véleményeket ütköztető nagyjelenet. A főgonoszra nem fecsérlem az időt és a teret, egysíkú, ezerszer látott, klisés figura volt, a cameószerepben beugró Ross tábornok jelenlétét is csupán a Polgárháborút és a Fekete Özvegyet összekötő kapcsolat indokolta (vagy még talán az sem), ellenben Masont, a beszerzőt, mindenest, nem tudom, mi az ő rendes megnevezése, szóval őt pillanatok alatt megkedveltem, remek kémiájuk volt Nattel, kár, hogy őt csak most ismerhettük meg, és jó kérdés, van-e arra esély, hogy még találkozzunk vele; én mindenképp örülnék neki.

Összefoglalóan azt mondhatom, a várakozásaimat alulmúlta a film, sőt talán évek óta ez az első olyan marveles alkotás, ami nem tudott különösebben lenyűgözni. Ettől függetlenül azt nem bántam meg, hogy elmentem rá moziba, mert a hibái ellenére is fantasztikus élmény volt szélesvásznon megnézni, bár pont a helyenként fantáziátlan és túlzásba vitt látványvilág okozta a legnagyobb problémát számomra, főleg hogy mellette csak egy bukdácsoló történetre és kidolgozatlan karakterekre futotta a készítőktől. Natasha Romanoff ennél méltóbb búcsút érdemelt volna.

Értékelés: 65%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Natasha és Jelena párharcát a budapesti házban.

  - Jelena beszólásait, főleg Nat "szuperhős-beállásával" kapcsolatban.

  - Natasha és Jelena testvéri csipkelődéseit.

  - A családi vacsorát.

  - A fordulatokat.

  - Természetesen az elmaradhatatlan pluszjelenetet.

Fekete Özvegy /Black Widow/ (2021)

színes, magyarul beszélő, 134 perc

Rendező: Cate Shortland

Szereplők: Scarlett Johansson, Florence Pugh, David Harbour, Rachel Weisz, Ray Winstone, O-T Fagbenle, Ever Anderson, Violet McGraw, William Hurt

Sorozatkritika: Castle Rock

A tavalyi év végén/idei év elején befejezett sorozataim közül egynek az értékelésével még tartozom magamnak és nektek is. A szokásos „nem tudok róla mit írni” hisztin kívül azért húztam ilyen sokáig a bejegyzés elkészítését, mert nem igazán hittem el, hogy alig két évad után és az alaptörténetben rejlő rengeteg potenciál ellenére elkaszálták a sorozatot, és nem fogják tovább folytatni.

A történetről röviden: A sorozat Stephen King életművéből táplálkozva mesél el nekünk ismerős és mégis újszerű rémtörténeteket, melyeknek középpontjában az író által megteremtett és több könyvében is fontos helyszínül szolgáló amerikai kisváros, Castle Rock áll…

Stephen King írói munkásságával a 2010-es évek elején kezdtem el ismerkedni, ugyanis izgalmasnak tűnt az a fajta sötétebb, ijesztőbb, misztikumokkal teli világ, amit ő kínált fel regényeiben. Habár nem mindegyik elolvasott műve lett a szívem csücske, a stílusát, a kifogyhatatlan mesélőkedvét, a mesteri fokon űzött borzongatását nagyon megkedveltem, és a mai napig szívesen olvasok tőle, főleg hogy bőven van még mit pótolnom, mivel egyelőre igen csekély részét fedeztem csak fel monumentális életművének. A történetei iránti érdeklődésem ellenére nem magamtól találtam rá a sorozatra, hanem egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe a tavalyi év folyamán (ez egyébként továbbra is rejtély számomra, hogy miért mindig valaki más ajánlása, figyelemfelhívása kell ahhoz, hogy rábukkanjak egy-egy jó sorozatra, magamtól valamiért lusta vagyok keresgélni, ha meg mégis találok valamit, arról rendszeresen az derül ki, hogy bűn rossz /tisztelet a kivételnek/). Antológiasorozatról lévén szó, az évadok eltérő történettel, eltérő szereplőkkel rendelkeztek, bár azért egy halvány összekötő kapocs volt köztük. Sokat gondolkodtam rajta, mi lenne a célszerűbb, külön-külön beszélni a két évadról, vagy egyben, nagyvonalakban és általánosságok mentén bemutatni, értékelni magát a sorozatot, végül az arany középút mellett tettem le a voksomat, tehát spoilerezés nélkül néha szóba hozok cselekményelemeket, de inkább átfogó jelleggel fogok beszélni a történetvezetésről, a forgatókönyvírói megoldásokról.

Az első évad a Castle Rockba hosszú idő után visszatérő ügyvéd és családja, valamint a közeli börtön alagsorában talált rejtélyes rab körül forgott: az ügyvéddel furcsa dolgok estek meg gyermekkorában, egy titokzatos halálesetet is hozzá kötöttek, vagyis nem örvendett túl nagy népszerűségnek a városban, a rabról pedig egyszerűen nem tudták kideríteni, hogy ki lehet és honnan jött. Eleinte nagyon tetszett ez a sejtelmes légkör, amit megfűszereztek némi természetfelettivel, mivel ez abszolút hajazott Stephen King hangulatteremtésére, és az is lenyűgözött, hogy az epizódok csak úgy ontották magukból a számtalan utalást, kikacsintást az írói életműre (természetesen azon túl, hogy némelyik regény, elbeszélés alaptörténete, fontosabb szereplői köré szerveződött az évad), kis idő elteltével viszont unalmassá és zavaróvá kezdett válni, hogy csak gyűltek a kérdések, a meg nem magyarázott, ki nem fejtett dolgok. Maga az író is szereti lassan, komótosan, homályba burkolva építgetni a sztorit, ráadásul imád hosszan belemerülni egy város történelmébe, lakóinak múltjába, a fő történetszál szempontjából lényegtelen részletekbe, ennek ellenére mégis fenn tudja tartani a figyelmet, a feszültséget, a sorozat esetében azonban az évad közepétől úgy éreztem, csak játszadoznak velem, fokozzák a kíváncsiságomat újabb meg újabb izgalmasnak látszó felvetéssel, amiknek egy részével nem kezdenek semmit, csak hagyják lógni a levegőben, a másik részénél pedig belebegtetik a későbbi magyarázat lehetőségét, ám aztán abból sem lesz semmi. Nekem alapvetően nem baj az, ha egy történettel kapcsolatban nincs minden rendesen kifejtve, és hagynak némi teret a nézőnek, hogy ő gondolja tovább, a Castle Rocknál viszont pont az volt a gond, hogy szinte semmilyen támpontot nem adtak, ami mentén tovább lehetett volna gondolni a látottakat. Ott volt az erdő a fura zajokkal, amiket csak páran hallottak: sose tudtuk meg, mi is volt az pontosan és miért pont azok hallották, akik; a rab identitása kapcsán a kilencedik epizódban egy óriási és elképesztően ötletes csavart hoztak be, ami simán átírhatott volna mindent, ehhez képest a tizedik epizódban visszakanyarodtak a „klisés gonosz” témakörhöz. A látszólag negatív hozzáállásomból fakadó félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy kiindulópontjában, megvalósításaiban kreatív és érdekes sorozatnak gondolom a Castle Rockot, sőt az epizódok is jól megrendezettek abban az értelemben, hogy amíg tartanak, magukkal tudják a ragadni a nézőt, képesek bevonni őt az események sűrűjébe, és elérni, hogy rettegjen, izgatottan várja a válaszokat, hatalmasakat csodálkozzon egy jól elhelyezett fordulaton, ugyanakkor a történetmesélés befejezetlen, magyarázatok nélküli, kérdőjeles jellege nekem nincs túlságosan ínyemre.

A kissé vegyes fogadtatástól függetlenül kíváncsian vetettem bele magam a második évadba, ugyanis tudtam róla, hogy ebben egyebek mellett kedvenc King-könyvem, a Tortúra főszereplője is nagy hangsúlyt fog kapni. Egészben látva az évadot, azt mondhatom, tulajdonképpen Annie Wilkes karakterének köszönhetően ért valamit, a természetfelettinek szánt történetszál a 400 évvel ezelőtti telepesek feltámadásáról ugyanis eléggé bénácska lett. Nagy részben ez ismételten a részlethiányosságból fakadt, mert hiába szenteltek egy egész epizódot a telepesek háttértörténetének, még úgy sem tudták megfelelően árnyalni őket, és egyszerűen csak egy orbitális kliséhalmaz lettek. Megjegyzem, a forgatókönyvírói altatás megint működött, az évad közepéig húzódó sejtetés, az információk visszatartása a feszültség növelése érdekében sikeresen elhitették velem, hogy a telepeseknek valami nagy és akár Annie személyével is összefüggő tervük, múltjuk van, végül azonban az általam várt szokatlan, esetleg merész megoldás helyett egy átlagos befejezés született. Ami Annie élettörténetét illeti, egyszerre volt ismerős és újszerű, hiszen jó pár sarkalatos részt kiemeltek a nyomtatott változatból, majd csavartak rajtuk egyet, de egyben saját ötleteikkel is megtámogatták azt. Így vált Annie egy kamaszlány anyukájává, akivel folyton úton vannak, és keresik a Boldog Szigetet, ahol végre nyugalomra lelhetnek. A múltjuk persze titkokkal terhes, és Annie-t üldözik is belső démonjai, melyeket csak a lánya iránti szeretet képes ideiglenesen elhallgattatni. Csakhogy a múlt nem maradhat örökké a homályban, és ez alaposan próbára teszi az egyébként sem hétköznapi anya-lánya kapcsolatot. Kettejük viszonyának alakulása, közös múltjuk pontos bemutatása, Annie küzdelme a múlt démonaival, és a soha nem múló szeretet, a tűzön-vízen átkelés lánya biztonságáért voltak azok a momentumok, amikért érdemes volt végigkövetnem az évadot, a tizedik epizódban pedig különösen tetszett, mennyire okosan kanyarították az eseményeket olyanná, hogy a befejezés gyakorlatilag a Tortúra felvezetőjeként értelmezhető (természetesen az idő- és térbeli különbségek figyelmen kívül hagyásával). A két felsorolt mellett futott még egy kevésbé hangsúlyos, bizonyos szempontból mégis érdekes szál, ami Annie történetéhez hasonlóan a család fontosságáról, a benne rejlő erőről és arról szólt, a múltbeli titkok miként tehetik ezt tönkre. Itt az a rész tetszett, amikor a napvilágra került titkok, az árulások következtében a szétesés szélére sodródott családnak a kialakult válság miatt kénytelen-kelletlen össze kellett fognia, s ekkor, a kimondott szavak és a végrehajtott tettek közti ellentét során derült ki, hogy minden harag, düh ellenére ezek az emberek igenis törődnek egymással, és bármire képesek lennének egymás megmentéséért. Az életben maradt családtagok sorsáról sajnos semmit nem árult el a lezáró epizód, de lehet, hogy ez azért volt így, mert esetleg valamilyen formában tovább akarták őket vinni a következő évad(ok)ba (lévén a második évad idején még valószínűleg nem állt szándékukban a sorozat elkaszálása). A telepesek kapcsán beharangozott fordulat, ami egyben az összekötő kapocs volt a két évad között, szintén arra enged következtetni, bőven voltak még itt ötletek raktáron, és ezért nem is értem teljesen, mi vitte a Hulut arra, hogy kaszát adjon a Castle Rocknak. Mivel a bejelentés tavaly ősz környékén érkezett, tehát a koronavírus-járvány kellős közepén, valószínűsíthető, hogy az ok elsősorban a pénz és a bizonytalanság volt, vagyis hogy nehezebben szervezhetőek a forgatások, rengeteg pluszpénzt igényelnek a járványügyi védekezések, a színészeket is nehezebb lenne leegyeztetni… Tény, hogy egyáltalán nem vagyok járatos a témában, magyarul semmit sem tudok arról, pontosan hogyan mennek a dolgok a film- és tévéiparban, szóval lehet, hogy buta ötlet, de mi lett volna, ha parkolópályára teszik a sorozatot pár évre, és amikor javul a helyzet, újra előveszik? Más sorozatoknál is volt rá példa (igaz, nem egy világjárvány miatt), hogy több év eltelt két évad között, a rajongók/érdeklődők azonban türelmesen és kíváncsian megvárták a folytatás(oka)t. Jómagam is minden fentebb felsorolt kritikám, problémám ellenére szívesen néztem volna még King mester történeteinek újragondolásait.

Amikor a bejegyzés felépítésén törtem a fejem, azon belül is a karakterekről szóló részen, arra kellett rádöbbennem, hogy nagy többségük csak első pillantásra tűnt érdekes, összetett figurának, valójában azonban üres vázak, bábuk voltak, melyek cselekedeteikkel, viselkedésükkel tökéletesen lereagálták az eseményeket, kiszolgálták a történetvezetést, viszont nem rendelkeztek semmilyen egyéniséggel, egyediséggel. Bevallom őszintén, ez a nemtetszésem talán arra vezethető vissza, hogy Stephen King mindig részletgazdag, alaposan kifejtett múlttal, gondolatvilággal felruházott karaktereket alkotott, és arra számítottam, ha már az ő életművéből merítik ötleteiket a készítők, akkor a stílusából is átvesznek ezt-azt. Fentebb már említettem, hogy az atmoszféra létrehozásában remekül idézték meg a mestert, a sztoriba is sikerült regényeinek, elbeszéléseinek izgalmasabb elemeit átemelni, és kiegészíteni saját ötletekkel, ugyanakkor a karaktereknél az alkalomadtán bemutatott nagyon is érdekfeszítő vagy épp meglepő háttértörténet-szeletek ellenére sem érződött igazán az író hatása. Főleg az első évadnál tűnt úgy, hogy a készítők a King által teremtett szereplők esetében megelégedtek azzal, hogy a nézők nagy része legalább hallomás szintjén tisztában van az adott figura élettörténetével, és ez bőven elég a karakterrajzhoz, a sorozathoz kitalált szereplőknél pedig legtöbbször King-karakterek egy-két jellemző tulajdonságát hasznosították újra, ebből kifolyólag nem tudtak igazán kidolgozott érzelmi és gondolati világú, vagyis a néző számára izgalmasnak, szimpatikusnak, utálatosnak látszó szereplőket teremteni. A második évad során némileg árnyalódott a helyzet, bár igazából onnan is csupán Annie-t tudom megemlíteni, akit Lizzy Caplan lenyűgözően sokszínű, hol törékeny, hol eltökélt alakítása és a forgatókönyv okos csavarjai együttes erővel tettek emlékezetessé. Színészi fronton amúgy is bitang jó gárdát sikerült leszerződtetni, nagy részük tehetségének és elképesztő karizmájának köszönhetően a hiányos háttér ellenére is képesek voltak a nekik szánt szerepek egyfajta esszenciáját megragadni és ezt átadni a nézőknek. A sorozatban felbukkanó színészek kapcsán a készítők kitaláltak egy kreatív játékot, ami nekem személy szerint rettentően tetszett, és ugyan elsőre fura érzés volt, de hamar hozzá lehetett szokni: olyan színészeket szerepeltettek, akik játszottak már Stephen King műveiből készült adaptációkban, ezúttal viszont nem ugyanannak a karakternek a bőrébe kellett bújniuk, hanem egy teljesen máséba. Fantasztikus, ugyanakkor kissé tudathasadásos élmény volt viszontlátni Carrie White-ot vagy Andy Dufresne-t, csak épp egyiküket sem ebben a szerepben.

Összefoglalóan azt mondhatom, nem bánom, hogy megismerkedtem ezzel a sorozattal, bár az eltelt hónapok távlatából nézve eléggé másmilyen a kép, mint volt akkor, amikor hétről hétre követtem az eseményeket. A mostani alaposabb szemrevétel két dologra döbbentett rá: a sorozatnak egyrészt az volt a nagy truvája, hogy Stephen King világából merített, másrészt pedig remekül játszott a nézők elméjével, beszippantotta őket és elhitette velük, hogy itt valami óriási dolog van készülőben, majd rendszerint egy hagyományos vagy épp magyarázat nélkül maradt befejezést kanyarított történetei végére. Az eddigiekből nem biztos, hogy kitűnik, úgyhogy elmondom, nem szükséges előzetes tudás a cselekmény megértéséhez, inkább csak egy örömfaktor, hogy néha felismersz egy-két utalást, és ne tévesszen meg senkit a bejegyzés kissé negatív hangneme, mert alapvetően jó élményként gondolok vissza Castle Rockban tett látogatásaimra, sőt a kíváncsi érdeklődőket sem szeretném eltántorítani a sorozattól, mert hibák ide vagy oda, egy próbát mindenképp megér a megtekintése!

Értékelés: 65%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A számolatlan verbális és képi utalást, kikacsintást Stephen King munkásságára.

  - Ruth Deaver sakkfigurás rendszerét, amivel az emlékezetét próbálja megőrizni.

  - Fény derül a Kölyök identitására.

  - Megtudjuk az igazságot Annie és Joy közös múltjáról.

  - Annie élete új irányt vesz egy könyvsorozatnak köszönhetően.

Castle Rock /Castle Rock/ (2018-2019)

színes, feliratos, 55 perc

Rendező: Greg Yaitanes, Michael Uppendahl, Phil Abraham, Anne Sewitsky, Ana Lily Amirpour, stb.

Szereplők: Bill Skarsgard, André Holland, Jane Levy, Sissy Spacek, Scott Glenn, Melanie Lynskey, Lizzy Caplan, Paul Sparks, Tim Robbins, Elsie Fisher, Barkhad Abdi, Yusra Warsama

Könyvkritika: Stieg Larsson - A kártyavár összedől

Nagyjából egy évvel ezelőtt kezdtem el újraolvasni Stieg Larsson Millennium-trilógiáját (az első két részről bővebben olvashattok itt és itt), s habár nem így terveztem, örülök ennek a véletlen egybeesésnek, hogy az évforduló környékén fejeztem be a harmadik részt. Mint említettem A tetovált lányról írt blogbejegyzésben, Larsson halála után egy David Lagercrantz nevezetű író vitte tovább a történetet, az ő háromrészes könyvsorozatába kis szünet beiktatása után valamikor nyár folyamán szeretnék belekezdeni. Egyelőre azonban maradjunk még Stieg Larssonnál és A kártyavár összedőlnél!

A történetről röviden: Az előző könyv végi családi leszámolás során Lisbeth Salander súlyosan megsérült, és hosszas kórházi kezelésre szorul. Mialatt lábadozik, egy, a Nemzetbiztonsági Hivatal berkein belül létező titkos társaság, a Szekció, mely számára Lisbeth hatalmas fenyegetést jelent, arra készül, hogy közelgő bírósági tárgyalásán a lányt ismét cselekvőképtelenné nyilváníttassa, és zártosztályra juttassa. Ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, ám a lány barátja és szövetségese, Mikael Blomkvist sem tétlenkedik, hanem egy sokrétű, szervezett csapattal ellentámadásba lendül…

A két korábbi rész kapcsán már beszéltem róla, hogy ugyan vannak érdekes és elgondolkodtató részei Larsson írásainak, a politikai, gazdasági téma terjedelmes körüljárása, a mindenféle összeesküvésekről, machinációkról szóló fejtegetései általában alaposan le szoktak fárasztani. Ez ennél a kötetnél sem változott, igaz, itt elsősorban az volt kimerítő, hogy az író a több, egymás mellett párhuzamosan futó cselekményszálak mindegyikéről részletes, aprólékos beszámolót adott, holott szerintem néhány esetben felesleges volt ennyire elnyújtani a történéseket, illetve elmondani minden apró-cseprő eseményt. A lány, aki a tűzzel játszikról szóló bejegyzésemben azt mondtam, hogy elég egyhangú volt a rendőri nyomozást követni függetlenül attól, hogy tisztában voltam vele, egy bűnügyet nem olyan könnyű és egyszerű megoldani; nos, ezúttal a Szekció szervezkedése és a velük szembeni, Mikael vezette ellenszervezkedés voltak azok a történetszálak, melyekről tudtam ugyan, hogy érthető okokból egyik oldal sem engedheti meg magának a hirtelenjében történő cselekvést, egy idő után mégis azt vártam, bukjon már végre le az egyik, és győzzön a másik, aztán viszontlátásra. Habár a Szekció miatt a politika megint nagy hangsúlyt kapott, furcsa módon nem untatott annyira ez a szál, mint amennyire az előzőek alapján gondoltam, a szervezet hidegháborúig visszanyúló háttértörténete kifejezetten érdekes volt, ahogy a vele kapcsolatban megfogalmazott kritika is, miszerint mekkora létjogosultsága van az állam által létrehozott titkosügynökségnek az ország védelmére hivatkozva önkényes döntéseket hozni az államfők tudta nélkül, ráadásul mindezt egy ártatlan kamaszlány sérelmére. Talán nem akkora spoiler, ha elárulom, hogy ez a lány természetesen Lisbeth Salander, akinek élettörténete, mindeddig homályban tartott múltja ebben a könyvben bontakozott ki teljes egészében, minden korábbi elszórt utalás, részinformáció itt nyert értelmet, bár azt gyorsan hozzáteszem, még nem állt össze az utolsó képkockáig a kirakós abban az értelemben, hogy fehér foltként ott van még Camilla Salander, Lisbeth ikertestvére, akiről összességében alig derült ki valami a trilógiából, de a mostani többszöri említéséből arra következtetek, Larsson valószínűleg ezután szerette volna őt is beleszőni a sztoriba. Meglátjuk, Lagercrantz kezdett-e vele valamit, és ha igen, mit. Visszatérve egy rövid mondat erejéig a Szekcióhoz, az meglehetősen csalódást keltő volt, hogy az utolsó pillanatig összeszedett és magabiztos csapat egyik pillanatról a másikra átgondolatlanul kezdett cselekedni, miután rádöbbentek ellenfelük felkészültségére. Amilyen titkos meg okos meg ravasz szervezetnek voltak beállítva, kissé nevetségesnek tűnt, hogyan nem jöttek rá erre hamarabb. A másik oldal összefogásában a sokszínűség és a bajtársiasság kifejezetten szimpatikus volt, vagyis hogy még olyanok is hajlandóságot mutattak a segítségnyújtásra, együttműködésre, akik korántsem ismerték annyira Lisbethet, mint Mikael. A kölcsönös információátadáson alapuló egyezség keretein belül Mikael kérlelhetetlen meggyőzőképességének köszönhetően rendőrök, állami hivatalnokok szálltak síkra azért, hogy a Szekció titkos és törvénytelenségekkel sújtott történetére, és az ezeket elkövető emberek kilétére fény derüljön, eközben Lisbeth az online térben tevékenykedő barátai segítségével gyűjtötte a bizonyítékokat. Mind a két szál esetében akadtak unalmas és kihagyható mellékvágányok, sokszor jelentkezett az unalom és fáradtság, több alkalommal is az volt a véleményem, hogy az író feleslegesen pakolja tele olyan jelenetekkel az egyes fejezeteket, amik nélkül ugyanolyan érthető és akár élvezhető lenne az elbeszélés. A két fő történetszál mellett akadt egy halványabb harmadik és negyedik, amik valamilyen szinten összefüggtek, s melyekről azt gondolom, hiába illettek bele remekül a könyvsorozatba, egyrészt a nők elleni erőszak, igazságtalanság, másrészt a gazdasági, pénzügyi visszaélés témakörök miatt, Lisbeth története és ez az egész Szekció-sztori önmagában volt annyira érdekes, és tartalmazott annyi felfejthető részletet, hogy Erika zaklatási ügye, illetve a vécécsészét gyártó vállalat trükközései egy az egyben kimaradhattak volna a könyvből. Így csak arra voltak jók, hogy növeljék az oldalszámot, a kidolgozatlanságuk és a többi szál jóval izgalmasabb mivolta miattt viszont egyáltalán nem tudtak jól belesimulni a történetszövésbe. A könyv egyértelmű csúcspontja Lisbeth tárgyalása volt, melynek során az addigi el-ellankadó figyelmem, újra meg újra feltörő unalmam átmenetileg eltűnt, köszönhetően a feszült, izgalmas, esetenként megható vagy épp vidám pillanatoknak. Annika, Lisbeth védője sziporkázott mindenre kiterjedő, okosan megfogalmazott kérdéseivel, kérlelhetetlenül érvelt, és azok után, mi mindent tudtunk meg arról, hogy Lisbethnek miket kellett átélni kamaszkorában, nagy elégtétel volt látni, miként semmisíti meg a felhozott bizonyítékokkal az ügyvédnő a vád legfontosabb tanúját. Maradt ugyan bennem néhány kérdőjel a jogi procedúra némelyik lépésével kapcsolatban, például hogy vajon a bíróság tényleg minden különösebb kérdés, utánajárás nélkül elfogad névtelen forrástól származó dokumentumot lényegi bizonyítékként, és azt is furcsálltam, a tanú távozása után milyen hamar lezajlottak a további események, de egyáltalán nem értek a jogi dolgokhoz, szóval lehetséges, hogy rendkívüli esetben történhet hasonlóan gyors lezárás. A tárgyalást követően a korábbról visszamaradt, függőben hagyott történetszálak nagy részét elvarrta az író, ugyanakkor a nyitva hagyott folytatás lehetőségéből az is látszott, hogy szerette volna még tovább bővíteni a könyvsorozatot, de ezt sajnos már nem tehette meg.

A Stieg Larsson által írt Millennium-trilógia számomra elsősorban mindig is a nőkről és az ellenük elkövetett igazságtalanságokról szólt, de az már az elejétől nagyon tetszett, hogy a nők nem csupán áldozatként szerepeltek, hanem sokszor erős, független karakterekként szálltak szembe az elnyomó férfiuralommal. Ebben a könyvben találkozhattunk a legnagyobb igazságtalansággal, amikor megismerhettük Lisbeth múltjának teljes történetét, ugyanakkor örömmel tapasztaltam, hogy ezzel együtt talán itt tűnt fel a legtöbb erős, okos, kitartó női szereplő, akik az élet különböző területein bizonyították rátermettségüket. A férfiszakmaként aposztrofált rendőri, ügyvédi pozícióban helytálló nők mellett nem hagyható ki Erika Berger, aki nőként egy nagyrészt férfiak alkotta felügyelőbizottságú és szerkesztőségű újságnál lett főszerkesztő, de a Nemzetbiztonsági Hivatal alkotmányvédelmi osztályának nyomozónője, valamint a Milton Security testőrnője is ékes példái voltak annak, hogy van élet a nők számára a házimunkán és a gyereknevelésen túl. A számtalan felvonultatott női és férfi szereplő közül azért csak a két főhőst emelném ki, mert a többiek minden pozitívumuk ellenére korántsem kaptak olyan kidolgozott és összeszedett karakterrajzot, mint Lisbeth és Mikael. Lisbeth óriási fejlődésen ment keresztül a három könyv során, főleg a szociális kapcsolatai és a gondolkodásmódja terén volt érzékelhető a legnagyobb változás: nehézkesen ugyan, de próbálkozott az emberekkel való normális kommunikálással, emellett már nem hirtelen felindulásból cselekedett, hanem igyekezett átgondolni az esetleges következményeket, igaz, a tárgyalás utáni hónapok leírásainál látszott, hogy még keresi önmagát, a helyét a nagyvilágban. Mikaelről korábban már elmondtam, hogy benne leginkább a becsületességet és az elkötelezettséget kedveltem, valamint a Lisbeth és közte kialakult különleges, összetett kapcsolatot, szövetséget: mindig is tetszett bennük, mennyire könnyen tudnak együtt dolgozni, mennyire kiegyenlítik egymást, ám pont emiatt örültem neki, hogy a tapintható kémia és szimpátia ellenére mégsem lett belőlük szerelmespár. Szerintem ők így jók, ahogy most vannak, nem kell ide több.

Összességében nézve felszabadító érzés túl lenni a Larsson-féle trilógia újraolvasásán. A korábbi részeknél sem titkoltam, hogy habár vannak érdekes részei az író történeteinek, hosszas mesélőkedve és az erőteljes politikai, gazdasági háttér jelenléte miatt csak ideig-óráig tudnak lekötni könyvei. Jelen kötetnél is egy idő után besokalltam az elnyújtott, helyenként feleslegesen részletezett elbeszéléstől, voltak alkalmak, amikor csak nagy koncentráció árán sikerült figyelemmel kísérnem az eseményeket, ettől függetlenül értékelem benne meg alapvetően az egész sorozatban a nők hangsúlyos jelenlétét, a velük szembeni igazságtalanságok alapos kitárgyalását, kritizálását, valamint a fő karakterek kidolgozottságát. Ezek miatt mondhatom azt, hogy nem volt teljes mértékben rossz ötlet kitalálni és megvalósítani ezt az újraolvasást.

Értékelés: 3/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A számozott részek előtti szövegeket a női harcosokról.

  - Lisbeth tárgyalását.

Sorozatkritika: Gengszterkorzó

A januárban publikált előző évről szóló összefoglalómban igazi bejegyzésdömpinget ígértem a hónapra, leginkább a tavalyi év utolsó/idei év első napjaiban befejezett sorozatok miatt. Végül a könyvek mellett mindössze egy sorozatkritikát sikerült elkészítenem, egyrészt időhiányból kifolyólag, másrészt pedig azért, mert útközben rájöttem, nem az a lényeg, mikor írom meg az értékelést, hanem hogy amit leírok és az olvasók elé tárok, értelmes és átgondolt legyen. Szóval, most következzen a tavalyi év utolsó napjaiban befejezett Gengszterkorzóról a véleményem, jó olvasást hozzá!

A történetről röviden: Történetünk 1920-ban kezdődik azon a napon, amikor Amerikában bevezetik a szesztilalmat. Atlantic City kincstárnoka, Nucky Thompson és más prominens városok simlis gengszterei meglátják a kialakult helyzetben rejlő gyors meggazdagodási lehetőséget, és politikai, valamint egymás közötti kapcsolatok kiépítésébe kezdenek, mialatt a szesztilalmis ügynökök árgus szemmel figyelik minden lépésüket…

A sorozat 2010 és 2014 között futott az HBO-n, én nagyjából két és fél évvel ezelőtt figyeltem fel rá. A gengszterek, mint öltönyös rosszfiúk mindig is érdekeltek, izgalmasnak találtam a karakterükben lévő kettősséget, hogy elegáns, talpig úriembernek látszó egyének valójában rendszeresen törvényt szegnek, és ha a szükség úgy kívánja, a gyilkosságtól sem riadnak vissza, ehhez jött még háttérnek a húszas évek Amerikája, melynek féktelen mulatozásai, soha meg nem szűnő jazzdallamai pillanatok alatt elbűvöltek. Aztán az első évad pár epizódja után meg is kaptam a hidegzuhanyt a nyakamba, amikor rájöttem, mennyire nem vagyok tisztában e bűnözők világának a működésével, és hogy én tulajdonképpen csak a felszínbe, a külsőségekbe szerettem bele, a befolyásos politikusok maguk mellé állítása csempészetük gördülékenysége érdekében, vagy az egymás közötti megállapodások hosszas kivesézése kevésbé vagy egyáltalán nem kötnek le. Az ábrázolt korszak hangulata, a kis történelmi érdekességek bemutatása, és egyik-másik különlegesnek ígérkező karakter miatt mégsem hagytam abba a sorozatot, s ha nehézkesen is, de igyekeztem a szervezkedések, szövetségek keszekusza fonalát kibogozgatni. Pont ezért mielőtt továbbhaladnék, szeretném előre leszögezni, hogy konkrétan a gengszterek tevékenységeiről, a politikába való belemerülésükről nem sok szó fog esni, inkább általánosságban, illetve a számomra érdekes aspektusok mentén fogom tárgyalni a cselekményvezetést, bár szerintem, akiben van fogékonyság a téma iránt, így is el tudja dönteni, érdekli-e a sorozat, vagy sem. Az első évad nagy vonalakban a szesztilalom első évét mutatta be, hogy kezdő csempészeink miként próbálják kiépíteni szövetségeiket, valamint saját önálló birodalmukat városaikban: három főbb várost (Atlantic City, Chicago, New York) és a bennük működő csempészhálózatot ismerhettük meg közelebbről, az abszolút fókusz viszont Nuckyra, az Atlantic Cityben működő csempészre vetült, az ő üzleti- és magánélete, idővel múltján, jelenén és jövőjén töprengő gondolatai kapták a legnagyobb figyelmet. Az együttműködéssel párhuzamosan a rivalizálás is elindult, szövetségesek fordultak egymás ellen, hol nyíltan, hol titokban, főnökök és alkalmazottak szúrták hátba vagy adták át egymást az ellenségeknek saját bőrük és üzletük védelme érdekében, s habár az esetek többségében igazi kihívás volt követni ezeket, mégis nekik köszönhetőek a sorozat legfeszültebb és legmegdöbbentőbb jelenetei.

Ahogy már említettem, nekem mindig is a háttérként szolgáló atmoszféra és a történelmi, társadalmi dolgok bemutatása volt igazán érdekes az elbeszélésben, ezek ugyanis tűpontos kortablóként funkcionáltak, de egyben azt is megmutatták, milyen lehetett különböző társadalmi osztályok tagjaként megélni ezt a korszakot. Az első pár évadban sokszor szóba került az első világháború, az egyes csempészhálózatok fiatalabb tagjai ugyanis szinte kivétel nélkül a frontot megjárt emberek voltak, akik visszatérésük után mentális vagy fizikai sérüléseik miatt nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, mert úgy érezték, az átéltek után már nem tudnak normális, hétköznapi életet élni, ezért nem maradt más választásuk, mint továbbra is azt csinálni, amit a háborúban tettek: követni a parancsokat és ha a feljebbvaló úgy kívánja, akkor gyilkolni. A kor kisebbségben lévő társadalmi osztályai közül a nők és a színesbőrűek helyzetével foglalkozott részletesebben a sorozat. Nucky életének hangsúlyos szereplője, Margaret karakterén keresztül például betekintést nyerhettünk a nőmozgalmakba, a szavazati jogért való harcba, később pedig a nők szexualitással, fogamzásgátlással kapcsolatos oktatásába, esetleg önálló munkavállalásába, vagyis láthattuk azt a folyamatot, amikor a nők végre felismerték, hogy ők is érnek és érdemelnek annyit, mint a férfiak, és nem csupán az engedelmes feleség szerep jutott nekik. A fehérek és a színesbőrűek között régóta fennálló konfliktus szintén jelen volt a sorozat szövetében, pár összecsapás erejéig a Ku-Klux-Klan is feltűnt, a legtöbb problémát mégis inkább az okozta, hogy a színesbőrűek egyre jobban sérelmezték, hiába csempészek a saját jogukon, a fehérek még így is lenézik, alkalomadtán szolgaként kezelik őket. A történet nagy része Amerikában játszódott, volt azonban egy rövid kitérője Nagy-Britannia felé, amikor is Nucky az ír függetlenségi harcokban résztvevőkkel próbált üzletet kötni: a nőkhöz és a színesbőrűekhez képest ők viszonylag kevés figyelmet kaptak, de azért említem meg őket, mert ebből is jól látszik, mennyire figyeltek a készítők a húszas évek minden fontosabb részletének kitárgyalására. Általában nem vitték előbbre a cselekményt, engem viszont minden esetben lenyűgöztek az apró történelmi tények, utalások, melyek még autentikusabb hangulatot teremtettek: az első évadban például szóba került a halottnak hitt orosz hercegnő, Anasztázia felbukkanása, akiről ugyebár elég hamar kiderült, hogy csupán egy csaló, vagy ott volt az első pilótanő története, aki megpróbálta átrepülni az óceánt, de útközben sajnos lezuhant. Ezek mellett a korszakra jellemző vaudeville előadások, filmszínházi vetítések és egyéb zenés rendezvények rendszeres jelenléte is biztosították, hogy egy-egy epizód nézésekor visszarepülhessek a húszas évek csillogó, tomboló világába.

A további évadok során ezek a plusz adalékok megritkultak, az évadonkénti egy év előrelépéssel egyre inkább a gengszterek közti viszonyok változásai és saját birodalmuk kiterjesztése, stabilizálása került a középpontba. A terjeszkedést leginkább a két befolyásosabb város, Chicago és New York bűnözői tervelték ki egymástól függetlenül, rendszerint a kevésbé erősebb Atlantic City kárára, ahol azonban Nucky Thompson igyekezett állni a sarat. A harmadik évadban egy meglehetősen erőszakos és kiszámíthatatlan viselkedésű ember, Gyp Rosetti érkezett a városba; a vele való macska-egér harc, az ezt kihasználó kisebb ellenségek, szövetségesek folyamatos oldalváltásai, szervezkedései igazán feszült, kegyetlen pillanatokat tartogattak és egyben a legvéresebb évadot eredményezték. Mondjuk, a sorozat előtte és utána sem spórolt a leszámolásokkal, az évadok általában kisebb vagy nagyobb, mindenesetre történet szempontjából erősen meghatározó leszámolással zárultak, de évadok közben sem volt ritka egy-egy lövöldözés, kivégzés, hiszen mégiscsak gengszterek a főszereplők, akik híresek arról, hogy így szeretik elintézni a vitás ügyeiket. A negyedik évadra az alkohol mellett a New Yorkból kiinduló drog vált fő csempészáruvá, és természetesen ez az üzletág is szerette volna megvetni a lábát Atlantic Cityben, valamint a szesztilalmis ügynökök helyett most már az FBI lihegett Nucky nyakába. Az ötödik évadra azonban valami megváltozott, és ugyan nem olvastam utána a témának, ettől függetlenül hajlok afelé, hogy a sorozatot gyártó tévétársaság váratlan ötlettől vezérelve döntött a befejezés mellett, és mondta azt a készítőknek, hogy az utolsó, ötödik évadban varrjanak el minden szálat, kerekítsenek valami lezárásféleséget a sorozatnak, holott ők még nem feltétlenül ebben gondolkodtak. Mással nem igazán tudom magyarázni a hirtelen jött nagy időugrást, az addig komótosan, kidolgozottan építgetett történet- és karaktervezetés összecsapottá válását: a negyedik évad meglepő befejezése után rettentően furcsa volt hét évvel később, 1931-ben venni fel a történet fonalát, miközben kérdések özönlöttek a fejemben, hogy ez miért így van, ő hogy kötött ki ott, ahol most van, mi történt velük az eltelt idő alatt, stb., és sajnos ahogy haladt előre az évad, ezeknek a többségére nem, vagy csak nagyon tömören kaptam meg a választ. Ami viszont remek megoldás volt, hogy az előreugrás mellett visszaugrás is történt, az 1880-as évektől követhettük végig, milyen utat járt be a fiatal Nucky Thompson, mialatt azzá a férfivá vált, akit mi a sorozat kezdetén és idején megismertünk. A befejezést illetően egyetlen nagyobb problémám volt, mégpedig a Nuckyhoz kapcsolódó nagy fordulat, ami eléggé érzelmi hatásvadászatnak tűnt még úgy is, hogy egyébként jól beleillett a sztori menetébe.

Egy több városban játszódó, ebből kifolyólag több szálon futó történetről lévén szó, számtalan karakter tűnt fel az évadok alatt, akik hol kisebb, hol nagyobb mértékben voltak befolyással az eseményekre, én most ebből a sokaságból azokat fogom kiemelni, akikben felfedeztem valami érdekeset, vagy volt bennük valami, ami megfogott. Kezdjük a sorozat főszereplőjével, Nucky Thompsonnal! Már a sorozat elején látszott rajta, okos és ravasz ember, aki mindig tudja, kinek mit kell mondani, és kivel hogyan kell viselkedni, s e tulajdonságai mind az üzleti életben, mind a törvény előtt jó szolgálatot tettek neki. A többi simlishez képest ő igyekezett tisztes állampolgár maradni, és általában a tárgyalást, rábeszélést részesítette előnyben a problémák kegyetlen és véres megoldása helyett, bár akadtak ritka alkalmak, amikor mégis az utóbbi módszerhez folyamodott. Racionális gondolkodása ellenére sokszor hagyta magát az érzelmei által befolyásolni, főleg ha a családjáról vagy számára fontos emberekről volt szó, s idővel arra is rájött, hogy a rengeteg pénz és a jólét semmit nem ér, ha nincs, akivel megoszd. Az ötödik évad flashbackjeiben visszatérő elem volt a nehéz gyermekkora, valószínűleg ebből eredeztethető az anyagi biztonságra való törekvése, illetve a boldog családi élet iránti vágya. Történetének lezárása meglepő és sokkoló volt, az nagyon tetszett benne, hogy ezzel bezárult a kör, hiszen egykori tettei, melyekről azt hitte, megúszta őket, visszajöttek és tízszeres erővel csaptak le rá, viszont egy kicsit azt éreztem, hogy ezt a megoldást csupán a drámaiság kedvéért rángatták elő, minden különösebb felvezetés nélkül. Nuckynak volt egy öccse, Eli, őt elsősorban a köztük lévő testvéri kapcsolat sokrétű dinamikája miatt említem meg, amely nagyon sok mélypontot és csúcspontot megért, sokszor tűnt úgy, hogy a rokoni köteléket felülírják önös érdekek, vagy akár múltbeli sérelmek. Eli a bátyja árnyékában élő kistestvér archetípusa volt, amiből sosem tudott igazán kilépni, pedig alaposan próbálkozott. A sorozat elején magamban mindig „szegény szerencsétlen”-ként hivatkoztam rá, mert tényleg az történt, hogy bármilyen ötlete volt, bármibe kezdett, bármit bíztak rá, egyik esetben sem sikerült rendesen megcsinálnia, sőt volt, hogy egyenesen elrontotta a dolgokat, és bajt okozott. Legnagyobb fia, Will tervei újabb konfliktust hoztak a testvéri kapcsolatba, hiszen Elinak azzal kellett szembesülnie, hogy a saját fia nem őt, hanem Nuckyt tekinti a példaképének, valamint hogy pont azzal a fajta munkával akar foglalkozni, amit ő csak azért csinált, hogy jobb és tisztességesebb életet biztosíthasson a gyermekeinek, tehát többek között Willnek is. Eli életének folytatását függőben hagyták, én szeretném azt hinni, végül vette a bátorságot, és megpróbált szerezni magának egy újabb esélyt.

Nucky nem egy nővel keveredett romantikus viszonyba, azonban csak egyvalaki lett igazán meghatározó az életében: Margaret. Róla már volt szó, most pontosítanék egy kicsit az elmondottakon. Ír bevándorlóként érkezett Amerikába, és munkásfeleségként egy bántalmazó kapcsolatban élt, melyből olyan gyűlésekre menekült, ahol szavazati jogért és az alkohol betiltásáért harcoltak a nők. Itt kezdődött el úgymond az öntudatra ébredése, hogy szeretne több lenni, többet elérni az életben, ugyanakkor a Nuckyval való találkozás, az anyagi biztonság könnyű ígérete elcsábították, és elterelték gondolatait. Idővel rájött, hogy ő nem erre az életre vágyik, és elkezdte saját önállóságát kiépíteni, aminek meg is lett az eredménye a sorozat végére. Kettejük kapcsolatának kezdeti alakulásáért teljesen odavoltam, főleg hogy mindkettőjükön látszott, nem csupán a szánalom és a szükség, hanem bizony a kölcsönös vonzalom hozta őket össze, és ugyan történtek megcsalások, megbántások, ellentétek kapcsolatukban, mégis jó volt látni, hogy egy olyan erős kötelék alakult ki köztük, ami sosem szakadt meg véglegesen. Volt még egy nőfigura, aki meglehetősen izgalmas szereplő volt, bár igazán csak a sorozat befejezésére állt össze a nézőben karaktere komplexitása. Gillian Darmody a történet nagy részében külsejével, elbűvölő viselkedésével és a fia, majd az unokája iránti, néha kissé furcsának ható ragaszkodásával tűnt ki a tömegből, de már ekkoriban érkeztek elszórt információk múltjáról, gyermeke apjáról, a vele való bonyolult kapcsolatáról. Az ötödik évadban egyrészt csalódtam, hogy mennyire félvállról vették a karakterét, különösebb magyarázat nélkül sorjáztak az őt szerepeltető jelenetek, másrészt viszont a Nucky életét tárgyaló visszatekintésekben bizonyos idő után ő is felbukkant, s ugyan sok újdonságot nem tudtunk meg róla, azonban az, hogy láthattuk, mi volt az a pont, amikor élete váratlan és bizonyos értelemben tragikus fordulatot vett, értettette meg velünk természetének lényegét. Fia, Jimmy, illetve annak barátja, Richard nem feltétlenül játszottak nagy szerepet a cselekményben, viszont mindenképpen megemlítésre méltónak tartom őket a háborús múltjuk miatt. Szó volt már arról, miként hatott az első világháború a fronton harcoló fiatal amerikaiakra, és a két fiatalember karakterén keresztül részletes kép tárult elénk mind érzelmi, mind gondolati szinten, hogy milyen lehetett hazatérni, megpróbálni felvenni a hétköznapi élet ritmusát, miközben akár mentálisan, az álmaik, gondolataik, akár fizikailag, a háborús sérüléseik nap, mint nap emlékeztették őket az átélt borzalmakra. Richardra egyébként rögtön az első megjelenésekor felfigyeltem, és nagyon érdekes élmény volt követni őt, megismerni a gondolatait önmagával kapcsolatban, a félelmeit, a magányosságát, melyeknek oka súlyos arcsérülése volt; ilyenkor rendszerint megszakadt érte a szívem. Aztán idővel elkezdtem örvendezni, mert úgy tűnt, a sok viszontagság után rátalálhat a nyugalom és a boldogság, s ugyan története nem éppen úgy végződött, ahogy én szerettem volna, ettől függetlenül volt egyfajta szépség a lezárásában.

A gengszterek után nézzünk át egy kicsit a törvényes oldalra, ahol Nelson Van Aldent, a kérlelhetetlen szesztilalmis ügynököt szeretném bemutatni, véleményem szerint ugyanis neki írták az egyik, ha nem a legjobb karakterívet. A kezdetekkor egy furcsa, kettős személyiségű embert ismertünk meg, aki egyik részről mélyen vallásos, másik részről azonban titkos, illetlen vágyak és alkalmanként kiszámíthatatlanság, kegyetlenség vezérelték, semmitől sem riadt vissza, hogy megszerezze a szükséges információt, vagy elgördítse az eléje tornyosuló akadályokat. Hirtelen természete bajba sodorta, és sok konkrétumot nem szeretnék elárulni útjának alakulásáról, legyen elég annyi, hogy életének újratervezése elég meglepő helyre és idővel meglepő pozícióba juttatta. Szerintem kifejezetten remek ötlet volt pont őt belerakni ebbe a nem mindennapi helyzetbe, és megnézni, hogyan reagál rá, miként boldogul benne. Habár a sorozat jó pár ikonikus gengsztert (Al Capone, Arnold Rothstein, Meyer Lansky, Charlie Luciano) felvonultatott, róluk azért nem írok hosszabban, mert a fantasztikusabbnál fantasztikusabb színészi alakítások mellett másra nem igazán tudnék kitérni velük kapcsolatban. Én őket minden érzelmes jelenet, múltbeli háttérinformáció ellenére elsősorban mindig is rosszfiúknak láttam, akik szövetségekbe és árulásokba keveredtek, leszámolásokat, stratégiákat terveltek ki és valósítottak meg, mindeközben pedig úgy töltötték napjaikat, hogy mulatókba jártak, itták a jófajta csempészwhiskyt, szerencsejátékot űztek, és ágyba vitték a könnyűvérű nőket; egyszerűen nem találtam bennük olyan plusz réteget, ami a gengszterléten túl is izgalmassá tette volna őket.

Összességében nézve a sorozatot, leginkább megkönnyebbülést érzek, hogy végre befejeztem. Sosem vonódtam bele teljesen a világába, és az évadok során többször elgondolkodtam azon, érdemes volt-e elkezdenem, érdemes-e továbbra is néznem, de a húszas évek Amerikájának atmoszférája, némelyik karakter életútja, na meg persze a sármos, öltönyös gengszterek végül maradásra bírtak. Történetvezetés terén az ötödik évadig alaposan felépített, kreatív és feszült volt az elbeszélés, az utolsó évad átgondolatlansága, elsietettsége azonban rontott egy kicsit az összképen. Karakterek szintjén egytől egyig sokrétű és összetett szereplőket alkottak, akiket remekül kiválasztott, elképesztő alakításokat prezentáló színészek tolmácsolásában láthattunk. Nehézkes és helyenként göröngyös út volt, ettől függetlenül egy pozitív és kellemes élményként gondolok vissza a sorozatra, az érdeklődőknek pedig bátran ajánlom, hogy tegyenek vele egy próbát.

Értékelés: 70%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Nucky és Margaret kapcsolatát.

  - Van Alden sorsának alakulását.

  - Gyp Rosetti ámokfutását a harmadik évadban.

  - A leszámolásokat.

  - A befejezést.

Gengszterkorzó /Boardwalk Empire/ (2010-2014)

színes, feliratos, 55 perc

Rendező: Timothy Van Patten, Allen Coulter, Jeremy Podeswa, Ed Bianchi, stb.

Szereplők: Steve Buscemi, Kelly Macdonald, Michael Shannon, Shea Whigham, Stephen Graham, Vincent Piazza, Michael Kenneth Williams, Gretchen Mol, Michael Stuhlbarg, Anthony Laciura, Jack Huston

Könyvkritika: Zalmen Gradowski - Auschwitz-tekercs/A pokol szívében

Január 27.-e a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja, ugyanis ezen a napon szabadította fel a Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábort. Az emléknap hetén már évek óta mindig szánok rá időt, hogy legalább egy könyvet elolvassak a témában, és ezzel emlékezzek, tisztelegjek az elhunytak előtt. Idén az emlékezés mellett azért is volt fontos számomra a hét, mert egy régóta elolvasásra váró könyvet választottam az alkalomra.

A történetről röviden: Zalmen Gradowski az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs táborban működő Sonderkommando tagja volt, és titokban feljegyzéseket készített, melyek betekintést engednek a tábor mindennapjaiba és Gradowski munkájának megrázó részleteibe…

Ha valaki esetleg már rákattintott egy-két korábbi holokausztirodalommal foglalkozó bejegyzésemre, az tudhatja, hogy elég régóta érdekel a téma. Eleinte nagyjából bármit elolvastam vele kapcsolatban, akkoriban az információszerzés, a téma pontosabb megismerése volt az elsődleges célom, illetve úgy gondoltam, azzal, hogy minél több könyvet elolvasok róla, nem hagyom feledésbe veszni a holokauszt megtörténtét, s az áldozatokra való emlékezés mellett egyben azt is emlékezetembe vésem, hogy nem szabad hagyni egy ehhez hasonló embertelen tett újbóli elkövetését. Aztán jött 2016-ban a Saul fia, ami új szintre emelte a holokauszt iránti érdeklődésemet azáltal, hogy bemutatott egy olyan csoportot, akikről azelőtt szinte semmit nem tudtam: a sonderkommandósokat, kiknek feladata az volt, hogy a gázkamrákban meggyilkolt emberek holttesteit elégessék, a hamut pedig eltüntessék, hogy semmi nyoma ne maradjon a nácik bűntettének. Ezt a borzasztó, lelkileg és mentálisan is rettentően megterhelő munkát előzetesen kiválasztott zsidó foglyok végezték, és a filmben látottak alapján azonnal tudtam, nekem erről a témáról több információt kell szereznem, mert szerettem volna megtudni, milyen érzelmek, gondolatok kavarogtak ezekben az emberekben, hogy voltak képesek napról napra elvégezni ezt a szörnyű munkát, mialatt tudatában voltak annak, valószínűleg idővel rájuk is halál vár, hiszen ők az egyetlen tanúi ennek a gaztettnek. A Saul fiáról elolvasott számtalan cikkben és interjúban többször előkerült Gideon Greif neve és az általa összeállított interjúkötet, a Könnyek nélkül sírtunk, ami a film forgatókönyvét is inspirálta; ebben a tábort túlélő sonderkommandósok vallottak ott végzett munkájukról, a vele járó érzelmi megterhelésről (pár éve írtam egy bejegyzést a könyvről, ezt a címre kattintva olvashatjátok el). Itt találkoztam először Zalmen Gradowski nevével, akiről megtudtam, hogy néhány másik társával együtt, még a táborban titokban feljegyzéseket készítettek, amiket bádogdobozokban ástak el a krematóriumok környékén és a hamugödrökben, mert úgy gondolták, ha esetleg idővel ők is megsemmisítésre kerülnek, akkor is marad fenn bizonyíték, amiből a világ megtudhatja, mik történtek Auschwitz-Birkenau szögesdrótkerítései mögött. Bár a Könnyek nélkül sírtunkban meginterjúvolt alanyok beszámolói is részletesen és sokatmondóan meséltek arról, milyen lehetett sonderkommandósnak lenni, Gradowski jegyzetei a borzalmak kellős közepén születtek, tehát a túlélők visszaemlékezéseinél hitelesebb képet festettek a mindennapokról, írójuk ugyanis nem a biztonságos szabadságban idézte fel emlékeit, hanem a bizonytalanság, a reménytelenség határozta meg mindennapjait, gondolatait. A Könnyek nélkül sírtunk olvasásakor még nem volt magyar fordítása Gradowski (vagy akármelyik társa) jegyzeteinek, de azért reméltem, hogy a Saul fia sikere által előtérbe került téma miatt nem kell sokáig várni rá. Mint utólag kiderült, tényleg nem kellett, valamikor 2017 elején jelent meg magyarul, nekem azonban ez valamiért elkerülte a figyelmemet olyannyira, hogy csupán 2018 nyarán, a könyvtár online katalógusában az „Auschwitz” tárgyszóval indított kereséskor értesültem e könyv létezéséről. Mondjuk azután se siettem el a beszerzését, néha-néha betértem egy könyvesboltba, érdeklődtem utána, de általában nemleges választ kaptam, amivel meg is elégedtem, végül tavaly tavasszal mondtam azt, hogy elég a várakozásból, és születésnapom alkalmából meglepem magam vele. A veszélyhelyzetre való tekintettel akkor ugyebár zárva voltak a könyvesboltok, az online rendelés viszont működött, s találtam is egy könyvesboltot, ahol volt raktáron a könyvből (akkor el is gondolkodtam, hogy ezt a módszert hamarabb is bevethettem volna…), és a születésnapomon leadott rendelés pár nappal később be is futott. Órákat tudnék beszélni az érzésekről, amik megrohamoztak a csomag átvételekor, kibontásakor, de lassan nem ártana rátérnem a könyv bemutatására, véleményezésére, szóval legyen elég annyi, hogy sírtam egy sort örömömben, amiért végre enyém lehet ez a könyv.

Gideon Greif a témában írt mindkét könyve nagyon megrázó, ugyanakkor rendkívül összetett és érdekes olvasmány volt számomra, s mind a mai napig könyvespolcom ékeiként hivatkozom rájuk, s ebből kifolyólag Gradowski könyvét is már előre felruháztam ugyanezekkel a tulajdonságokkal, ám pont emiatt kissé félve kezdtem bele az olvasásába, mert attól tartottam, mi lesz, ha túl nagy elvárásokat támasztottam irányába, és csalódni fogok. Szerencsére nem ez történt, bár így sem lett tökéletes az élmény, ugyanis találtam benne apróbb hibákat, ezek azonban nem befolyásolták nagymértékben véleményemet. Az már a könyv kézbevételekor, az első belelapozáskor feltűnt, hogy a híres auschwitzi fotográfiák, amiket sonderkommandósok készítettek egy titokban becsempészett fényképezőgéppel a megsemmisítés egyes folyamatairól, lettek a könyv fő illusztrációi. Elmosódottságuk ellenére nem nehéz kivenni a megörökített eseményeket, melyek egyrészt tökéletesen illenek a szöveghez, hiszen a Sonderkommandó munkájának egyes részeit ábrázolják, másrészt pedig ahogy minden, a holokausztról szóló, ahhoz kapcsolódó dokumentum, emlékek és egyben emlékeztetők egy olyan történésről, aminek eleve meg sem szabadott volna történnie, mi, az utódok azonban annyit tehetünk, hogy emlékezetünkbe véssük ezeket, így akadályozva meg, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon. A fotográfiák mellett Gradowski és felesége közös fényképe, és egyik jegyzetlapjának fotója szerepel még a könyvben, előbbi fontossága a szöveg olvasásakor válik igazán világossá, a férfi ugyanis többször megemlíti írásaiban, hogy aki megtalálja és kiadja őket, vegye fel a kapcsolatot még élő családtagjaival, rokonaival, kérjen tőlük egy képet róla és feleségéről, s azt illessze a kiadás elejére. A kötet a fordító előszavával kezdődik, amiből részletesen megismerhetjük Zalmen Gradowski élettörténetét, jegyzetei egy részének kalandos és a szerencsés véletlennek köszönhető megtalálását, ezt követően a fordító a zsidó vallási és irodalmi hagyomány, valamint a jiddis irodalom főbb irányvonalai mentén haladva vizsgálja a szöveget, emellett kutatókat, tudósokat is felsorol, kitér az ő olvasatukra, hogy ők mit és hogyan láttak a jegyzetekben. Itt jöttek az első és legfőbb problémák: az odáig még rendben volt, sőt kifejezetten érdekesnek és informatívnak találtam, amikor az került szóba, hogy a zsidó vallásban a női mártíromság vagy a bosszúállás mennyire központi téma, és ezek miként jelennek meg hangsúlyosan a jegyzetek bizonyos részeiben, ám amikor átcsapott a szöveg egy tudományos, szakszavakat dobálgató, irodalomtörténészi fejtegetésbe, akkor kicsit besokalltam. Nem a szöveg értelmezésével volt bajom, mert bölcsészkaron találkoztam hasonlóan bonyolultan megfogalmazott esszékkel, értelmezésekkel, és azokat is általában kibogoztam valahogy, de ebben az esetben szerintem szükségtelen volt ennyire mélyen belemenni az elemzésbe, becitálni tudósokat és elméleteiket csak azért, hogy megcáfoljuk őket. Az sem volt a legjobb megoldás, hogy mindent az előszóban mondott el, inkább kellett volna egy bevezető, ami az általános háttérinformációkat tartalmazza, a fordító értelmezése pedig kerülhetett volna a szöveg végére, mivel annak ismeretében az olvasó könnyebben átláthatta volna a példák, idézetek jelentőségét. Az előszó után következett a két különálló szövegrész: az első, az Auschwitz-tekercs Gradowski és a vele együtt deportált zsidók vonatútját mutatta be, valamint a táborba érkezést követő első napot, és azzal zárult, hogy a férfit kiválasztották egy munkára. Csak később derült ki, hogy ez a munka sonderkommandós életének kezdetét jelezte, melyet a második rész tárgyalt részletesebben. Én arra számítottam, hogy ez egy naplószerű beszámoló lesz, ami a mindennapok megélésén, az érzelmi megpróbáltatásokon túl konkrétan dokumentálja a táborban zajló eseményeket és a Sonderkommando munkáját. Ehhez képest a jegyzetek sokkal inkább egy érzelmes, lírai hangvételű novellagyűjteménynek, esetleg kisregénynek tűnnek, mintsem olyan dokumentumnak, amivel sokra menne egy történész, holott Gradowski úgy fogalmaz, az a törekvése, hogy a történészek számára fontos dokumentumokat készítsen. Ez természetesen semmit nem vesz le a szöveg értékéből, és egyébként találhatóak benne történeti szempontból fontos leírások, de elsősorban mégis az érzelmi ráhatás a célja, hogy megdöbbentse, felbőszítse, esetenként megríkassa az olvasót. Más könyv esetében rögtön hangosan tiltakoznék a túlzott hatásvadászat ellen, itt azonban figyelembe kell venni azt, mikor és milyen környezetben íródott: Gradowski egy koncentrációs tábor foglya volt, ráadásul sonderkommandósként nap mint nap tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy a nácik zsidók ezreit gyilkolják szisztematikusan, és őt számtalan társával együtt arra kényszerítik, hogy a nácik helyett elvégezve a piszkos munkát, semmisítsék meg a bizonyítékokat. Érthető, hogy a kétségbeesés, a mindennapos borzalmak megtapasztalása más típusú, irodalmibb jellegű fogalmazásmódot hívott elő belőle, sőt az is lehet, hogy segítségként nyúlt ehhez a stílushoz, mert úgy érezte, így saját magának is könnyebb lesz elgondolkodni és szavakba önteni az átélt eseményeket. Az Auschwitz-tekercsben részletesen tárgyalt vonatút kapcsán ugyan megemlíti az utazás során érintett települések neveit, legfőképpen mégis az utasokról szól, zakatoló gondolataikról, kavargó érzelmi világukról, a félelemről, hogy hova megy ez a vonat, és mi lesz velük, a családjukkal, amikor odaérnek. Érdekes élmény volt számomra, hogy jó pár túlélői visszaemlékezésben olvastam már a koncentrációs táborba, általában Auschwitzba vezető vonatútról, az oda való megérkezésről, itt azonban sokkal szívbemarkolóbb és hitelesebb volt annak bemutatása, hogy mi minden cikázott át az emberek fején az utazás alatt, jobban lehetett érzékelni, hogy ez általában több napot vett igénybe, és az is abszolút újdonság volt számomra, ahogy a táborban töltött első napról írt, ugyanis erről se szoktak hosszabban szólni a visszaemlékezésekben. Gradowskinak köszönhetően viszont kaptunk egy kis szeletet abból, milyen lehetett ráeszmélni az új helyzetre, egyik napról a másikra alkalmazkodni hozzá, és rádöbbenni arra, hogy családtagjaid egy részét vagy egészét soha többé nem fogod viszontlátni. A család fontossága, az összetartozás visszatérő elem a jegyzetekben, krónikásunk által a tömegből kiemelt arcok szinte mindig családapák vagy családanyák, akik sosem magukért, hanem családjukért aggódnak, őket féltik mindennél jobban.

A kötet másik nagyobb szövegegysége, A pokol szívében három alegységre osztva enged betekintést a Sonderkommando munkájába, és egyben a munkát végző emberek gondolataiba. Véleményem szerint az egész könyv legfontosabb és egyben legmegrázóbb része a második, A cseh transzport nevet viselő alegység, melyben Gradowski pontos leírást ad a tömeges megsemmisítés fázisairól, ami a vetkőzőhelyiségben kezdődik és a krematóriumokban ér véget. A procedúra már önmagában borzasztó, de Gradowski képes fokozni az érzelmi megterhelést azáltal, hogy ismételten arcokat mutat nekünk a csoportból, és rajtuk, az ő feltételezett egyéni sorsukon keresztül vezet végig minket a pokol egyre mélyebb bugyrain. Mint említettem, jó ideje olvasok már a témában, azonban az elgázosítás, majd a holttestek elégetése a holokausztnak azon része, amitől újra és újra ledöbbenek, elborzadok, és felteszem a kérdést, bár tudom jól, hogy nincs rá egyértelmű és logikus válasz, hogy miért és hogyan történhetett ez meg? Hogyan eshetett meg az emberi civilizációval, hogy annyi fejlődés után, a 20. század közepén ilyen embertelen ötlet foganjon meg valakik agyában, és ilyen kegyetlenül hatékony módszert találjanak ki egy nép totális eltörlésére? A legfájdalmasabb pillanatok egyike, amikor Gradowski a gáz gyors hatását és általa az emberi testen végbemenő borzalmas változásokat taglalja, ép ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hogy ez valóban megtörtént, ráadásul hónapokon, éveken át. Történelmi szempontból is egyértelműen ez a legmarkánsabb pontja a jegyzeteknek, hiszen dokumentálva van benne a teljes folyamat minden egyes lépése. Röviden kitérve a másik két alegységre, az elsőben Gradowski a népét ért igazságtalanságról, a nácik iránt érzett tehetetlen dühéről és a természeti környezet, ezáltal valamilyen szinten a világ közömbösségéről ír, s többször kifejezésre juttatja azon reményét, hogy a világ polgárai bosszút állnak majd a rengeteg kioltott zsidó életért. A harmadik részben a sonderkommandósok ellentmondásos érzelmi világába nyújt betekintést, ahol a kiüresedést, a munka borzalma miatti robottá válást, a Sonderkommandóban lezajló szelektálás során a társaktól való elszakadást, a magányosságot elemi erejű hasonlatokon keresztül ábrázolja. A bűntudattól hajtva azt sem hallgatja el, hogy ugyan közös sorson osztoznak, az egyén mégis megörül, amikor nem őt választják ki a valószínűleg halálba tartó transzportba, illetve hogy hiába van bennük mersz az ellenállásra, a lehetőség pillanatában a másiktól várják a cselekvést, mert féltik a saját életüket. Azért hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a sonderkommandósok aktív szerepet töltöttek be az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábor földalatti ellenállási mozgalmában, és terveztek egy lázadást, ami végül a többi mozgalmi csoport visszavonulása miatt csupán egy kétségbeesett próbálkozás lett, ettől függetlenül nem volt teljesen értelmetlen. Erről Gideon Greif és Itamar Levin közösen írt könyvében, ami a Felkelés Auschwitzban címet viseli, találhattok további információkat, a címre kattintva pedig elolvashatjátok, én mit gondolok a könyvről.

Pár mondat erejéig szeretnék még visszatérni Zalmen Gradowski feljegyzéseihez. Említettem már azt az írói megoldását, hogy névtelen, a tömegben feltűnő arcokon keresztül mutatja be nekünk, mi zajlott le az emberekben egy-egy adott szituációban. Leírásaiban csodálatosan keveredik a szépség és a szomorúság, az olvasónak egyszerre sajdul bele a szíve és fakad halvány mosolyra az ajka, amikor Gradowski elnézve egy gyermekét magához ölelő családanyát, a saját feltételezései alapján elmeséli, miként gondol vissza a nő az esküvőjére, a pillanatra, amikor megtudta, hogy anya lesz, és mit érez a jelenben, a halál közelségében, milyen fájdalmakat él át, miközben rádöbben, minden, amit gyermeke nevelésével, jövőjével kapcsolatban elképzelt, hamarosan semmivé lesz. Habár két teljesen különböző stílusról és műfajról beszélünk, erről a megoldásáról Charles Dickens jutott eszembe, aki karcolatainak alakjaihoz rendszeresen az utcán, az üzletekben lévő embereket figyelt meg, és kinézetük, viselkedésük alapján kreált köréjük egy élettörténetet: Gradowski gyakorlatilag ugyanezt tette, és legalább olyan érdekesen és hitelesen, mint Dickens. Azt a fontos összetevőt is érdemes kiemelni, hogy elbeszélőnk helyenként a gonosznak felajánlott áldozatként hivatkozik a zsidókra, mégsem lehajtott fejű, sorsukba beletörődött emberekként ábrázolja őket, hanem megemlít olyan eseteket, amikor a gázkamrák felé tartó tömegből lázadó egyének váltak ki, és nekimentek a katonáknak. Gradowski ezzel egyértelműen kijelenti, hogy népe ugyan tisztában van reménytelen helyzetével, ennek ellenére nem adja meg magát harc nélkül.

Ez bizony terjedelmes bejegyzés lett, amikor elkezdtem írni, fogalmam sem volt, hogy ide fogok kilyukadni. Talán ebből is látható, mennyire fontos nekem ez a téma, és őszintén remélem, hogy írásom által minél több embernek keltem fel a figyelmét, az érdeklődését e könyv irányába. Zalmen Gradowski elszántsága, hogy dokumentálja az általa megélt eseményeket, egy megrázó, mégis csodaszép stílusú művet eredményezett, és óriási szerencse, hogy ha csak darabokban, de ezek a jegyzetek napvilágra kerültek, mert mind történelmi, mind irodalmi szempontból hihetetlenül értékes és felbecsülhetetlen dokumentumokról van szó. Gradowski a szövegben több helyen arra kéri olvasóját, legalább egy könnyet ejtsen érte, meggyilkolt családtagjaiért és az elpusztított milliókért. Tőlem egynél több könnycseppet is kaptak…

Értékelés: 4,5/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az egész könyvet úgy, ahogy van.