Rövid szünet után ismételten visszatértem a tizenkilencedik századi Angliába, hogy
tovább bővítsem a korral kapcsolatos szépirodalmi ismereteimet. Maradtam
Dickensnél, és még jó ideig ő lesz soron, bár azt nem állítom, hogy csak az
életműve végigolvasása után fogok áttérni más írókra, kell egy kis
változatosság, úgyhogy valószínűleg érkeznek majd bejegyzések más viktoriánus
írók könyveiről is.
A
történetről röviden: Főhősünk az árva Pip, akit házsártos nagynénje és annak
csupaszív kovács férje nevel. A fiút egyik nap elviszik a közeli városba, a
titokzatos körülmények között élő Havisham kisaszonyhoz, ahol Pip találkozik Estellával,
és elutasító viselkedése ellenére rögtön beleszeret. Ettől fogva elvágyódik
szegényes otthonából, egyszerű rokonai és ismerősei köréből, művelt, jó
körülmények között élő úriemberré szeretne válni, s hamarosan egy rejtélyes
jótevőnek köszönhetően el is indulhat ezen az úton…
Sokat
gondolkodtam, hogyan kezdjek neki ennek a bejegyzésnek, mert ugyan egy rakás
gondolatom támadt a könyvről, mégsem tudtam őket egységgé szervezni, csak
kavarogtak össze-vissza. Maga a történet is ilyen: sok szálon fut, Pip
élettörténete mellett számtalan másik szereplő apró mellékszálába
kapcsolódhatunk bele, s habár az előző Dickens-könyveknél épp eleget
panaszkodtam a bő lére eresztett elbeszélés miatt, most érdekes módon tetszett
ez a megoldás. Alkalmanként – főleg a kötet vége felé – azért kicsit zavart,
hogy az író még mindig mondja és mondja és mondja, holott én már inkább a
lezárást olvasnám. A cselekmény nagy részében viszont ültem a kis
fantáziacsónakomban, és szép lassan csordogáltam lefelé az eseményfolyón, néha elkalandoztam
kis elágazó patakocskákba, aztán visszatértem a fő sodrásba. Különösen a sztori
eleje kötött le, amikor még a mocsár közelében, a kis kovácsműhely melletti
házikóban és annak környékén zajlottak a történések. Joe, a kovács lett a
kedvenc karakterem, mert olyan végtelenül jóságos és kedves emberként írta meg
őt Dickens, hogy még akkor sem haragudott Pipre, amikor én igen. Miután Pip
elindult a szép reményei felé, ott sem tört le igazán az olvasói kedvem, csupán
a főhős hozzáállásával nem értettem egyet, ezért fenntartásokkal haladtam az
elbeszéléseiben, pláne azoknál a részeknél, ahol Estelláról folyt a szó. Az
igaz, hogy a történet előrehaladtával megtudhattuk, miért lett Estella olyan
gőgös és érzéketlen, amilyennek megismertük, és eme tudás óhatatlanul árnyalta
a karakterét, nekem mégsem tetszett ez a fajta szerelmi epekedés. A korábbi
Dickens-regények szerelmei valahogy ártatlanabbak, szebbek és optimistábbak
voltak, s ugyan a Szép reményekben is
találhattunk ilyen példákat, Pip és Estella szerelme számomra keserédes lett.
Értettem a miértjét, ettől függetlenül nehezen tudtam elfogadni. Ha már szóba
jött a keserűség: mind a Copperfield Dávid, mind a Twist Olivér bőven
tartalmazott pesszimista és sötét hangulatú jeleneteket, történéseket, mégis
sugárzott belőlük a remény, a jobb jövő ígérete, jelen könyv azonban jól hangzó
címe ellenére meglehetősen negatív lett. A címről hamar elkezdtem sejteni, hogy
egy óriási irónia, és az sem lepett meg, hogy nem úgy sültek el a dolgok, ahogy
Pip elképzelte, arra viszont nem gondoltam, hogy a sztori végkicsengését is
pesszimistának, megfáradtnak fogom érezni. Nem azt mondom, hogy rossz lenne az
a helyzet, ahova Pip eljutott a könyv végére, de az a tény, hogy igazából semmi
nem úgy sikerült, ahogyan remélte és tervezte, az szerintem elég negatív
végkifejletnek tűnik. Az eddig olvasott Dickens-regényekhez hasonlóan itt is
remekül megalkotott szereplőkkel találkozhattunk, akik között a végletesen jók
vagy rosszak mellett sokrétűen megrajzoltakat is megismerhettünk, de a
vissza-visszatérő komikus figurák sem hiányozhattak. A gazdag leírások nem
álltak meg a táj, a házak, a helyszínek bemutatásánál, hanem kiterjedtek
egynémely karakterre. Havisham kisasszony a maga megfoghatatlan időtlenségében
az egyik legérdekesebb egyénisége lett a cselekménynek, az eltelt időnek és az
utólag megmagyarázott elhatározásoknak köszönhetően Estella szintén izgalmas
szereplővé nőtte ki magát, s Pip sem okozott csalódást, hála a
karakterfejlődésnek. A rejtélyes jótevő személyével kapcsolatos fordulaton nem
lepődtem meg annyira, ugyanis hiába utalt minden jel egy bizonyos egyénre,
sejtettem, hogy pont ezért lesz becsapás. A személy és Pip viszonyának
alakulása szintén egy szépen végigvitt pontja volt a cselekménynek, sőt
kifejezetten tetszett, ahogy Dickens előre nem látható módon, zseniális
virtuozitással kötött össze olyan történetszálakat és embereket, akikről sosem
gondoltam volna, hogy lehet közük egymáshoz.
Összefoglalva
csapongó véleményemet: ez volt az első Dickens-könyv, ami hosszan elnyújtott
eseményei ellenére nem untatott, inkább kellemesen ringatott, s bár nem örültem
a negatív történéseinek, mégis tudtam értékelni az ezúttal kissé
borúsabbra vett hangnemet. Az írótól megszokott leírások most is elbűvöltek,
ismét sikerült emlékezetes szereplőket alkotnia, úgyhogy kíváncsian várom,
melyik könyvével folytatom majd munkássága felfedezését.
Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
- Joe, a kovács minden megszólalását.
- Havisham kisasszonyt és a házát.
- Wemmick úr Várát.
- Kiderül, ki a jótevő.
- A befejezést.
1 megjegyzés:
Tetszik a blogod!
Érdekes hogy ezt a könyvet én is elolvastam most végeztem vele és kiváncsi voltam hogy valaki írt-e róla valamiféle értékelést és a Google kidobta találatnak a blogodat. Csak dicsérni tudom hogy milyen sok könyvet olvasol/olvastál. Mondjuk én csak az utóbbi néhány hónapban kezdtem bele merülni az olvasásba. Talán csak az “unalmas” órák kitöltése és a sok sok éve végetért iskolai tanulmányok alatt belekezdett és félretett könyv újbóli nekirugaszkodása céljából. Nyilván az ember visszariad egy több száz oldalas könyv láttán, és mikor rájön és rákapott az ízére akkor már nem is lényeges hogy milyen vastag csak a cselekmény és az író fantáziájának kifürkészése a cél és elkezdődik az olvasás és csak a fáradtság vagy egyéb kötelező tevékenység miatt szakad meg. Aztán az ember elgondolkodik hogy mi is legyen a következő megvallom Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés volt a kezdet és aztán újra Dosztojevszkij majd Tolsztoj és úgy éreztem hogy át kellene térni másra mert szeretem a változatosságot viszont valamiért olyan könyvet nem olvasok aminek láttam a film változatát. Aztán elérkezett Dickens. Úgy éreztem nekem el kell valamit olvasnod Dickenstől. Csakhogy sosem olvastam egy művet sem sajnos vagy nem emlékszem rá de inkább az első verzió áll fent így segítségül hívtam a Google-t és egy top 10es lista elején ez a könyv állt. Igen van ilyen ember aki a Googlera bízza a választást. Végig futva a blogodat ez az egy könyv van amit mindketten elolvastunk. Mondjuk korábban tervben volt hogy elolvasom a Zabhegyezőt de még nem éreztem úgy hogy eljött az ideje. Mindenesetre valamiért úgy éreztem hogy eme furcsa tényt hogy ez az egy könyv van amit közösen olvastunk és tetszett amit a tartalmáról írtál hasonló képen gondolom én is. És én is több ízben is haragudtam Pipre a történet alatt. Szintúgy kedveltem a Csupaszív kovácsot. Szóval érdekes hogy hasonlóképpen vélekedünk a könyvről és mégis csupán ez az egy közös könyv van amit mindketten olvastunk.
Megjegyzés küldése