Sorozatkritika: Időutazók

A minisorozatos kitérők után visszatértem a „normális” sorozatok világába, ahol épp a héten értem a végére egy érdekes alaptörténetű, ám eléggé hányatott sorsú sorozatnak. Öveket becsatolni, és lássuk, mennyire volt jó ötlet beleugranom ebbe az időutazós kalandba!
A történetről röviden: Miután egy terrorista ellop egy igen értékes időgépet azzal a céllal, hogy megváltoztassa a történelem fontos pillanatait, egy katonából, egy pilótából és egy történészből összeállított csapat kapja a feladatot, hogy állítsák meg, s közben védjék meg a történelmet kerül, amibe kerül…

Pár évvel ezelőtt találkoztam először a sorozattal, annak a kedves barátnőmnek köszönhetően, akit kb. minden második sorozatos bejegyzésemben említettem már, mint az aktuális sorozattal megismertető vagy figyelmemet rá felhívó személyt. Ebben az esetben is úgy kezdődött, hogy pár epizódot megnéztem vele, de akkoriban különösebben nem kötött le, az eltelt évek során azonban jobban elkezdett érdekelni a történelem (igaz, elsősorban az angol történelem), s emiatt döntöttem úgy, hogy adok még egy esélyt a sorozatnak. Megmondom őszintén, eleinte azt hittem, a komplett világtörténelem lesz a középpontban, de azután sem keseredtem el, hogy kiderült, csak az amerikai történelemre fognak fókuszálni, kíváncsian vártam, milyen történelmi események kerülnek majd sorra, amikről esetleg tanulhatok valami újat. Az első részek során ezért főleg a szereplők által meglátogatott korszakokra, a történelmi momentumokra figyeltem, maga az időutazás egyébként is nehezen felfogható volt az én reáltudományokat teljes mértékben elutasító agyamnak, s ugyan a vonatkozó szabályokat értettem, mégis azt éreztem, hogy az egész időutazósdit csak látványosságnak szánták, de a pontos tudományos hátterébe már nem gondoltak bele, aminek számos logikai buktató lett az eredménye. Oké, hogy a különböző történelmi korokra és az abból következő társadalmi, politikai mondanivalóra akarták helyezni a hangsúlyt, ugyanakkor legalább ekkora szerepet kaptak olyan filozófiai kérdések, mint hogy ha lehetőségünk adódna rá, megváltoztatnánk-e a történelmet, viszont ha megtennénk, azáltal lehet, hogy más kardinális pillanatok is megváltoznának, s így a jelenünket kockáztatnánk, ehhez pedig szerintem nem ártott volna jobban körüljárni az időutazás témakörét. Az egyes epizódok mind egy bizonyos esemény köré épültek fel, melyet az időgépet ellopó Garcia Flynn mindenáron meg akart változtatni, az őt üldöző csapat pedig megpróbálta megállítani ebben, közben azonban szép lassan kibontakozott egy titokzatos szervezet, a Rittenhouse története, egy hatalomra vágyó rejtélyes társaságé, amely Flynn bosszúhadjáratának igazi célpontja volt.

Erről a rejtélyes társaságról viszonylag kevés információt kaptunk, ám arra pont elég volt, hogy rájöhessünk, ki is a sztori igazi gonosza. Aztán egy megdöbbentő, kérdéseket felvető, alapvetően azonban izgalmas befejezéshez érkezett az első évad. És itt álljunk is meg egy szóra, hogy pár mondat erejéig kitérhessek rá, miért is neveztem „hányatott sorsúnak” az Időutazókat a bevezetőben. Nos, az első évad után elkaszálták a sorozatot, mivel a gyártója nem volt elégedett a nézettséggel. Erre a rajongók elindítottak egy online petíciót, melyben a sorozat folytatásáért kampányoltak, ennek eredményeképp nagyjából egy év elteltével visszatért a sorozat a második évaddal, amit tíz rész után megint elkaszáltak, hónapokkal később azonban adtak neki egy karácsonyi dupla epizódos lezárást. Azért meséltem ezt el, mert szerintem ez az egész hercehurca eléggé meglátszott a második évadon. A cselekményvezetésen érződött, hogy semmi igazán jó ötletet nem volt idejük kitalálni, egyszerűen fogták az első évad koncepcióját, és csavartak rajta egyet: mostantól nem Flynnt üldözték, hanem a Rittenhouse-t, de ugyanúgy a történelem megváltoztatásának megállítása volt a cél, mint eddig. Ezzel még nem lett volna nagyobb bajom, hiszen más sorozatnál is tapasztaltam már, hogy az első évadokban már bevált ötleteket hasznosítanak újra, idővel azonban képesek a megújulásra, itt is igazából a kidolgozatlanság zavart, egyszerűen látszott, hogy hirtelenjében összedobáltak mindent, ami eszükbe jutott, s ebből az átgondolatlanságból egy majdnem megbocsáthatatlan katasztrófa jött létre. Szerencséjükre akadt néhány jó ötletük, ami mentette a menthetőt: az első évadban összecsiszolódott csapat most sem okozott csalódást, ahogy korábban jó volt nézni a kialakuló csapatdinamikájukat, most jó volt látni, ahogy ez a dinamika még tovább fejlődik, alkalmanként ugyan megakad, de csak azért, hogy utána még erősebbé váljon. Külön tetszett, hogy a mellékszereplők több figyelmet kaptak: bár Jiya esetében az előző évadban belengetett aduászt, az időközben kialakult különleges képességét nem aknázták ki megfelelően, Connorral és Christopher ügynökkel együtt közelebb hozták őket a nézőkhöz akár az érzelmeik, akár a múltjuk részletesebb kifejtésével. Szintén egy óriási pozitívum volt, hogy sokkal többször kerültek elő a társadalmi különbözőségek problémái: míg az első évadban helyenként egyfajta poénként kezelték, hogy Rufusnak színesbőrűként a múltban nem egyszer kellett meghúznia magát a rasszizmus miatt, ezúttal nagyobb és fontosabb szerepet szántak a kisebbségeknek, illetve a nőknek. A jelenben Jiya és Christopher ügynök egyszerre reprezentálta mindkettőt, hiszen bevándorló családok leszármazottai voltak, ráadásul nők, az időutazó csapat egyetlen női tagja, Lucy, a történész is főként az erős női történelmi alakokat kedvelte, de ő maga is azzá vált a csapatban végzett fáradhatatlan munkája során, és a múltbeli részekben is gyakrabban jutottak főszerephez a nők. Ezért is annyira frusztráló, hogy hiába hirdették az egyenlőséget, a toleranciát az epizódokban, az előtérbe helyezett cselekmény súlytalan és érdektelen volt, amit még elviseltem volna, ám közben megérkeztek a szerelmespárok körül kialakuló személyes drámák, melyeknek olcsó és kiszámítható húzásait még a brazil szappanoperák is megirigyelhették volna. Magam sem tudom, miért akadtam ki rettenetesen ezektől, de a rengeteg huzavona, drámázás, egyik pillanatban veszekszünk, másik pillanatban szeretjük egymást-hozzáállás nálam alaposan megtépázta a sorozat megítélését. Amit Jessicával kapcsolatban megléptek, akár még meglepő is lehetett volna és okozhatott volna bonyodalmakat, de az átlátszó tálalása, a direktbe tolt drámaisága miatt borzalmas és csalódást keltő volt. Az évad és egyben a sorozat lezárása a fan service-t részesítette előnyben a visszatekintő montázsokkal és a visszautalásokkal, viszont Flynn karaktertörténetét remekül fejezték be, és alapvetően a sorozat is tisztességes és szép befejezést kapott, bár tetszett, ahogy az utolsó jelenettel megpedzegették, hogy a harc talán mégsem ért véget.

 

A mellékszereplőkről már esett szó, de ne feledkezzünk el főhőseinkről sem! Lucy, a csapat történésze nagyon összetett és izgalmas figura volt, némi anyakomplexussal, aki imádta a történelmet, és ugyan végig ragaszkodott hozzá, hogy meg kell védeniük, sokszor megkérdőjelezte önmagát, az esetleges apró változások is sokat foglalkoztatták, hogy mit kezdjen azzal, hogy aki eddig fontos történelmi alak volt, már csak az ő emlékezetében az. Az ő karakterfejlődése volt az egyik leglátványosabb, jó volt látni, ahogy egyre elszántabb, határozottabb lett, és azok a részek tetszettek a leginkább, amikor a női történelmi alakokért harcolt. Bevallom, számomra néhányszor megkérdőjelezhető volt, hogy bizonyos eseményekről mindent tudott az utolsó részletig, másról meg alig, aztán amikor a dramaturgia megkívánta, hirtelen eszébe jutottak a dolgok, ettől függetlenül remekül megírt szereplő volt. Wyatt-tel már az első pillanatban tapintható volt köztük a kémia, s kifejezetten örültem neki, hogy a készítők egyáltalán nem siették el a kapcsolatukat, hanem szép lassan, apró lépésekben bontották ki (nem mellesleg, Wyatt tökéletes eye-candy alapanyag volt :DDD). Rufusban a humora és az esze mellett a rengeteg popkulturális és geek beszólásait bírtam, valamint a párválasztását is legalább annyira szerettem, mint Lucy és Wyatt románcát. Flynn egy újabb ékes példája volt annak, hogy a sorozatokban mindig a rosszfiúk kapják a legjobb háttértörténeteket. Eleinte nem tűnt többnek egy gátlástalan gyilkológépnél, de ahogy egyre több mindent megtudtunk a múltjáról, a motivációjáról, egy magányos, sebzett ember képe rajzolódott ki előttünk, s ahogy már írtam, szerintem a sorozat egyik legjobb ötlete volt az ő szálának a befejezése.

Összességében nézve nem bánom, hogy adtam egy esélyt a sorozatnak. Az alaptörténete egész jól indult, a karaktereit könnyen meg lehetett kedvelni, a történelmi korokba való kalandozások során megismerhettem jó pár fontos történelmi alakot, s az ezek kapcsán felvetődő szociális problémák bemutatása is érdekes és egyben elgondolkodtató volt. Sajnos azonban még ezen pozitívumok sem segítettek az összecsapott második évadon, véleményem szerint jobban jártunk volna, ha békén hagyják a sorozatot, s a rajongók színes képzeletére bízzák, mi minden történhetett volna még a csapattal. Hibái és hiányosságai ellenére egyszeri kikapcsolódásnak nem rossz, akinek felkeltette az érdeklődését az alapsztori, annak tudom ajánlani, mindössze 28 rész az egész, a jelenlegi járványügyi helyzetben remek darálási lehetőség.

Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Az első időutazást.
  - A híres történelmi alakok felbukkanását.
  - A popkultúrából merített neveket, amiken a csapat a múltban bemutatkozik.
  - A Lucy és Wyatt közti kémiát.
  - Rufusnak szinte sosem áll be a szája, de ez így van jól. :)
  - Az alkalmakat, amikor nem csak a megszokott csapattagok utaznak.
  - A befejező epizódot.


Időutazók /Timeless/ (2016-2018)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Greg Beeman, John F. Showalter, Holly Dale, Neil Marshall, John Terlesky
Szereplők: Abigail Spencer, Matt Lanter, Malcolm Barrett, Claudia Doumit, Sakina Jaffrey, Paterson Joseph, Goran Visnjic, Annie Wersching, Susanna Thompson

Christopher Nolan elmejátékai 1. rész - Mementó

Christopher Nolan évek óta a kedvenc rendezőm. Ha jól emlékszem, az Eredet volt az első film, amit láttam tőle, majd ezt követték további alkotásai is, ugyanis nagyon megtetszett a rendező egyedi stílusa, elsősorban a rendhagyó elbeszélési módja, valamint az, ahogy nemcsak szereplői, de a néző agyával is alaposan eljátszadozott. Amikor tavaly decemberben kiadták legújabb filmje, a Tenet első előzetesét, egyből eszembe jutott az Eredettel való párhuzam (a trailerről szóló cikkek nagy része szintén ezt a filmjét emlegette), s akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy elindítok a blogomon egy négyrészes sorozatot, melyben eddigi filmográfiájának azt a három darabját fogom bemutatni, amik szerintem a leginkább rokoníthatók legfrissebb filmjével. Ez egyrészt remek alkalmat kínál nekem arra, hogy újranézhessem a kedvenc filmjeimet tőle, másrészt pedig remélhetőleg olyanokkal is megismertethetem őket, akik esetleg eddig még nem hallottak róluk. A sorozat zárófilmje pedig természetesen a Tenet lesz, amelynek júliusi premierdátumát egyelőre még tartja a stúdió, de a jelenlegi járványügyi helyzet miatt előfordulhat, hogy egyéb, általam nagyon várt filmek mellett végül ezt is csak ősszel lehet majd megtekinteni. A lényeg, hogy akármikor adják a mozik, mindenképpen fogok róla bejegyzést írni.

A történetről röviden: Leonard Shelbynek egy múltbeli sérülés miatt nincs rövidtávú memóriája, vagyis az agya nem képes új emlékeket eltárolni. A férfi tetoválások, fényképek és jegyzetek segítségével kiépített magának egy megbízható rendszert, mellyel az a legfőbb célja, hogy megtalálja azt az embert, aki megölte a feleségét, s egyben az ő memóriáját is tönkretette…

Sokadszori alkalommal néztem újra ezt a filmet, így értelemszerűen hiányzott az újdonság varázsa, feltűntek apróbb hiányosságok, logikai buktatók, de igyekszem ezektől függetleníteni magam, s egy figyelemfelkeltő ajánlót írni. Ami már az első nézés alkalmával is lenyűgözött, s amit Nolan egyéb filmjeiben is szeretek, az az egyedi cselekményvezetési stílusa; a rendező ugyanis szeret azzal játszani, hogy a történetet nem a megszokott módon meséli el. Ennek egyik legextrémebb példája jelen film, mivel itt a filmek többségét jellemző linearitás helyett nonlineárisan, vagyis visszafelé követhettük a történéseket. A fordított időrendben bemutatott események elsősorban azt a célt szolgálták, hogy mi, nézők jobban átérezhessük, milyen lehet Leonard élete, aki számára - az egyik szereplőt idézve - „Minden visszafelé történik: tudja, mit fog most csinálni, de nem tudja, mit tett éppen.” A magam részéről többedik megnézés ide vagy oda, bizony kaptam egy kis fejfájást a sok koncentrálás miatt, mert amellett, hogy az elbeszélői mód okán óhatatlanul belehelyezkedtem Leonard helyébe, a színes, visszafelé haladó jelenetek mellett még ott voltak a párhuzamosan futó fekete-fehér jelenetek, amik egyfajta flashback (visszatekintő)-szekvenciaként működve jobb betekintést engedtek Leonard rendszerébe, de egyben tovább bővítették a történetet is. A gyilkos utáni kutatása során megismerhettük a főszereplő tetoválásokra, polaroid fényképekre és jegyzetekre épülő „memóriáját”, valamint két fontosabb mellékszereplőt, akik egymástól függetlenül, a maguk módján próbáltak segítségére lenni a nyomozásban.

Csakhogy vele ellentétben nekünk, nézőknek a film egészére is
rálátásunk volt, ezáltal szép lassan elkezdtük összerakni nemcsak a főhős kirakósát, hanem a filmét is, s hamarosan rádöbbenhettünk, hogy valójában egy önös érdekekre épülő, manipulatív játszma tanúi vagyunk. Spoilerek nélkül ezt nehéz lenne részletesebben tárgyalni, s függetlenül attól, hogy húszéves a film és valószínűleg tele van az internet a fordulataival, én nem szeretném elrontani az élményt, úgyhogy nem megyek bele mélyebben a történet ecsetelésébe. Apró érdekesség, hogy a filmnek létezik egy „normális” verziója is, valaki ugyanis a linearitásnak megfelelően illesztette egymás után a jeleneteket. Nekem nem volt szerencsém ehhez a változathoz, bár őszintén szólva nem is nagyon törtem magam, hogy felkutassam, egyrészt mert szerintem ez a film így az igazi, másrészt pedig ha úgy van, gondolatban én magam is át tudom rendezni a sorrendet. Amit egyébként meg is tettem a filmnézés után, s arra a következtetésre jutottam, hogy igazából ennek a filmnek a rendhagyó történetmesélés az egyetlen valódi erőssége, anélkül csupán egy közepesen érdekes thrillernek lehetne nevezni, sőt a meglepetések nagy része el is tűnne a sztoriból, hiszen már az elejétől tudnánk a szereplők pontos motivációit, és a fő mondanivaló az emberi elme összetettségéről, az emlékekhez való ragaszkodásról, azok fontosságáról, esetleges eltorzításáról sem lenne olyan erősen elgondolkodtató, mint jelen esetben.

A karaktereket illetően már esett szó arról, hogy a cselekményvezetés okán Leonardhöz kerülhettünk a legközelebb, illetve róla tudtuk meg a legtöbb információt (amik a sztori előrehaladtával egyre megkérdőjelezhetőbbé váltak), mellette azonban volt még két ember, akikkel együtt egy meglehetősen összetett háromszöget alkottak: Teddy, a mindig vidám és segítőkész barát, valamint Natalie, a titokzatos pultosnő, aki szintén segített kideríteni egy-két dolgot. Hármójuk komplex, ellentmondásokkal teli viszonya számtalan csavart tartogatott a film során, érthető, ám mégsem mindig becsületes motivációjuk miatt folyamatosan változott a róluk kialakított képed, s én legalábbis még a film befejezése utáni több napnyi tűnődés ellenére sem tudtam dűlőre jutni velük kapcsolatban. Mert utálhatunk-e valakit azért, amiért alkalomadtán kihasznált egy másik embert, ugyanakkor segített is neki? Vagy kedvelhetünk-e valakit azok után, hogy megtudjuk róla, hogy bizonyítékokat manipulált csak azért, hogy hasznosnak érezhesse magát? Igazából a mostani megnézés során jöttem rá, hogy engem ezek a szereplők a köztük felépülő viszonyok érdekes fordulataitól függetlenül sem tudtak lekötni, csak báboknak láttam őket, akik eljátszottak egy kreatívan megírt színdarabot.

Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy az eltelt évek, a többszöri újranézés ellenére nagyon érdekes és sokrétű agytornának tartom a filmet, s ezért elsősorban azoknak ajánlom, akik a szimpla szórakozást kínáló mozgóképek mellett/helyett valami többre vágynak, nekik ugyanis remek választás lehet!

 

 

Értékelés: 80%

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - Az első jelenetet. Már az megalapozza a cselekményvezetés módját.

  - A tetoválások, fényképek, jegyzetek jelentőségét.

  - Sammy Jankis történetét.

  - A befejezést, amikor minden kirakósdarabka a helyére kerül.

 

 

Mementó /Memento/ (2000)

színes, fekete-fehér, feliratos, 113 perc

Rendező: Christopher Nolan

Szereplők: Guy Pearce, Carrie-Anne Moss, Joe Pantoliano, Stephen Tobolowsky, Jorja Fox

Könyvkritika: Stieg Larsson - A tetovált lány

Akárcsak 2019-ben, az idei újraolvasásaim közé is beterveztem egy-két könyvsorozatot. E folyamat első tagjaként kerül ma bemutatásra a Millennium-trilógia kezdő kötete.
A történetről röviden: Mikael Blomkvist gazdasági újságírót egy vesztes sajtóper után egy meglehetősen rejtélyes üggyel keresik meg: Henrik Vanger, az idős milliárdos legkedvesebb unokahúga, Harriet negyven évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt, s Henrik biztos benne, hogy a lányt meggyilkolták, ráadásul szerinte a családtagok között kell lennie a bűnösnek. Mikael vonakodva bár, de elfogadja a megbízást, ám kutakodásai végül hátborzongató felfedezésekbe torkollnak, melyekben nagy segítségére van egy titokzatos, tetovált hacker, Lisbeth Salander…

Amikor először hallottam erről a sorozatról, még csupán három kötetet számlált, azóta viszont újabb három könyvvel bővült, amiket azonban már egy másik személy írt meg tiszteletben tartva az író szellemiségét, Stieg Larsson ugyanis jelen könyv első megjelenése után nem sokkal tragikus hirtelenséggel elhunyt (az eredeti trilógia további két részével azonban addigra már elkészült, csak a kiadás váratott magára). Mivel alapvetően érdekesnek találtam az eredeti trilógiát, az íróváltástól függetlenül a folyamatosan megjelenő folytatásokat is szorgosan pakoltam a várólistámra, s félig-meddig ennek is köszönhetően döntöttem úgy, hogy emlékeim felfrissítése céljából újra nekivágok az első három könyvnek, aztán a tervek szerint jövőre jönnének David Lagercrantz irományai. A tetovált lányban elsősorban a krimiszál érdekelt, azonban útközben a sok szálon futó, sok témát érintő történet egyéb részleteire is felfigyeltem. Azt már az elején szeretném leszögezni, hogy a pénzügyi spekulációk, a gazdasági újságírás egyáltalán nem tartoznak az érdeklődési körömbe, úgyhogy a könyv elejének és végének olvasásánál néha azt éreztem, hogy vagy elalszom a könyv fölött, vagy irgalmatlan fejfájás fog rám törni a sok szakmai blablától. Amennyire tőlem telt, igyekeztem megérteni a Wennerström-ügy történéseit, de igazából csak az író felkészültségét és hozzáértését tudom dicsérni ezzel kapcsolatban, mert a részletes, hosszan levezetett dialógusokból, magyarázatokból, amelyek bemutatták, miként kezdődött az ügy, egyértelműen látszott, hogy Larsson mindent tud a gazdasági újságírásról, annak fontosságáról, ugyanakkor a szakma nehézségeit sem hallgatta el. Azt sem tartom kizártnak, hogy Mikael tulajdonképpen az ő könyvbeli alteregója; nem sokat tudok az író életéről, viszont a fülszövegben olvasottak alapján simán el tudom képzelni, hogy olyan kitartó, vehemens és intelligens újságíró volt, mint amilyen a könyv férfi főszereplője. Térjünk is rá inkább a gyilkosság utáni nyomozásra, amihez nem mondom, hogy jobban értek, mint a vállalatigazgatók sikkasztásaihoz, de talán egy fokkal könnyebben megértem az összefüggéseket, indokokat. Henrik Vanger, az idősödő milliárdos negyven éve próbál rájönni, mi történt unokahúgával, Harriettel 1966. szeptember 22.-én. A lányt ugyanis ezen a napon látták utoljára a Vanger-család rezidenciájának számító Hedeby-szigeten, s a családtagok közötti ellenségeskedések, széthúzások miatt Henrik meg van róla győződve, hogy az aznapra összehívott családi vacsorán résztvevők egyike ölhette meg Harrietet. Az idős úr olyannyira megszállottjává vált az ügynek, hogy az eltelt évtizedek alatt megszerezte az ügy rendőrségi aktáit, számtalan fényképet, saját megjegyzéseket halmozott fel, melyekkel aprólékosan dokumentálta az ominózus nap eseményeit, a szigeten lévők aznapi cselekedeteit, így Mikaelnek temérdek anyag állt rendelkezésére. Habár eleinte egyáltalán nem volt biztos, hogy talál valamit, a Vanger-család történelmében való elmélyülés egyszerre volt érdekes és elborzasztó, főleg amikor fény derült némely felmenők fanatikus náci múltjára. Mivel engem érdekel ez a téma, ezek a részek abszolút lekötötték a figyelmemet, igaz, később kissé furcsálltam, hogy ennek végül nem lett különösebb hatása a nyomozásra. Elképzelhető, hogy ez csupán egy elterelő hadművelet volt az író részéről, vagy szimplán úgy gondolta, inkább elkerüli azt a klisét, hogy a nácizmusból eredő kegyetlenségre vezeti vissza az okokat. Helyette egy nagyon erős feminista irányba kormányozta el a sztorit, amihez Lisbeth Salander személye is hozzájárult, de róla majd később. A Harriet-rejtély felfejtése közben Blomkvist egy borzalmas gyilkosságsorozat nyomaira bukkant, méghozzá a Harriet jegyzetfüzetében talált titokzatos név- és számsorozatok segítségével. Lisbeth gyakorlatilag ekkor kapcsolódott be a nyomozásba, előtte párhuzamosan követtük az ő életét és mindennapjait, valamint Mikael munkáját, innentől azonban társakként próbálták megoldani a gyilkosságokat és azt a kérdést, hogy ezek hogyan kapcsolódhatnak Harriethez, illetve az ő meggyilkolásához. A számsorozatok rejtélye brutális, olykor véres részleteket tartalmazott, ami eléggé megterhelő és sötét olvasmányélmény volt. Az áldozatok mind nők voltak, s a cselekmény folyamán az élő szereplők közül is nem egyről kiderült, hogy élt már bántalmazó kapcsolatban, vagy szenvedett már el akár szexuális jellegű bántalmazást is férfiaktól, vagyis a könyv egy éles kiáltvány volt a nők elleni erőszakról, annak minden negatív részletével, problematikájával együtt, ugyanakkor némi megelégedést kínált az a tény, hogy jó pár női karakter a maga módján sikeresen szállt szembe az őket elnyomó férfiakkal. A könyvben végigvonuló erős kritika - legyen szó nők bántalmazásáról vagy pénzemberek piszkos ügyeiről - kidolgozottsága, megdöbbentő őszintesége és megrázó valóságossága teljes mértékben megfogott, még a nehezen értelmezhető részek ellenére is. Ami viszont egy kicsit levett ezek értékéből, azok a nyomozáshoz köthető apróságok voltak, amikről nem állítom, hogy nem történhetnek meg, engem azonban eléggé zavartak. Az egész fényképvadászat, úgy, ahogy volt, hiteltelennek és légből kapottnak tűnt, az sem tetszett, bár jó, tegyük fel, hogy szerencsés véletlen, hogy Lisbeth az első netes kereséskor rögtön talált cikkeket, amik kapcsolódhattak az egyik névhez Harriet listájában, és számomra az is erőltetettnek hatott, ahogy kikövetkeztették, mi is történt valójában Harriettel.

A rétegzett, többféle témát körüljáró elbeszélés mellett az író a szereplőit sem hanyagolta el, ők is sokszínű, izgalmas, esetleg rejtélyes egyének voltak, akik közül számomra egyértelműen kiemelkedett Lisbeth Salander. A róla megtudott információk, a történet során átélt események alapján legszívesebben azonnal megismerkedtem volna ezzel a lánnyal, s szerettem volna valahogyan kiérdemelni a bizalmát és biztosítani róla, hogy hozzám bármikor fordulhat segítségért. Azonban arra is rájöttem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy képes lettem volna teljesen megérteni őt, pláne igazi segítséget nyújtani neki, főleg annak tükrében, hogy bizonyos helyzetekben sokkal jobban feltalálta magát, mint ahogy én tettem volna és öntörvényű, néha illegális, mégis kielégítő és frappáns módon ártalmatlanított gonosz embereket. Nagyon bonyolult és összetett személyiség, s kíváncsian várom, hogy bővebb betekintést kapjunk a múltjába (mivel már alig emlékszem a korábbi olvasásból, hogy pontosan mi is az ő komplett sztorija). A hackervilág megint csak egy olyan dolog számomra, amit egyáltalán nem értek és nem ismerek, Lisbeth titkos netes kapcsolatait, kutatásait, tetteit érdekes volt követni, s igaz, hogy ő az esetek nagy részében jóra használta tudását, én azért eléggé elkezdtem aggódni a saját e-mailfiókom, netes dolgaim és laptopom védelme miatt (nem mintha bármilyen illegális tevékenységet folytatnék, de azért magánszféra meg magánélet meg magántulajdon…). Mikael kevésbé érdekelt, bár az elkötelezettsége, az intelligenciája, az igazságérzete, az együttérzése mind olyan tulajdonságai voltak, amiért könnyen megkedveltem. Lisbeth-tel remek párost alkottak, egy élmény volt olvasni a beszélgetéseiket, már alig várom, hogy ismét együtt nyomozgassanak. A férfi kapcsán szeretnék visszacsatolni kicsit az újságíráshoz: mint mondtam, a gazdasági újságírás teljesen hidegen hagy, sőt az egész újságírás témakörben engem a kritikaírás érdekel és foglalkoztat leginkább, viszont az nagyon tetszett, ahogy a nyomozással összefüggésben bepillanthattunk abba, miként gondolkozik, következtet egy újságíró, nem beszélve a Millennium szerkesztőségéről, ahol láthattuk, milyen főbb tagokból áll, hogyan működik egy újság, s mennyi mindenre kell figyelni egy-egy lapszám szerkesztésénél.

Összességében nézve kissé nehézkes, mégis érdekes élmény volt ez az újraolvasás. A krimiszál egész jó volt, fenntartotta a feszültséget a szükséges pillanatokban, a feminista üzenet nagyon tetszett, akárcsak Lisbeth kidolgozott és rejtélyes jelleme, s ugyan a gazdasági részeknél értetlenkedve csóváltam a fejem, legalább az újságírásról tanultam egy-két új dolgot. Ha egy szövevényes krimire vágysz, ahol nemcsak a nyomozás van a középpontban, s nem okoz gondot, hogy helyenként alaposan meg kell birkóznod a szöveggel, hogy megértsd, mi folyik éppen, akkor bátran ajánlom figyelmedbe e könyvet.

 

 

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A Vanger-családfát és a sziget térképét. Nagy segítség a történetben való eligazodáshoz.

  - A fejezetek előtt felsorolt statisztikai adatokat. Elszomorítóak.

  - A Harriet jegyzetfüzetében lévő nevek és számsorozatok rejtélyének megoldását.

  - Lisbeth feliratos pólóit.

  - Lisbeth beszólásait és badass pillanatait.

  - A Harriet-ügy megoldását.

Molynak lenni jó! - Szülinapi gondolatok

J. K. Rowling óta tudjuk, hogy a hét a legerősebb mágikus szám, s mivel én ebben a hónapban (egész pontosan 17.-én) töltöttem be hetedik évemet, mint büszke Molytag, ezért úgy döntöttem, hogy írok egy bejegyzést e különleges évforduló alkalmából, amiben egyrészt mesélek arról, mit jelent számomra a Moly, illetve összeállítottam egy listát eddigi molyos éveim legmeghatározóbb olvasmányaiból és rendhagyó módon néhány képet is mellékelek, melyeken itthoni könyvespolcom számomra legkedvesebb részeit mutatom meg nektek.

Amikor a bejegyzés koncepcióján agyaltam, először arra gondoltam, hogy hét pontba szedve leírom, mi mindent kaptam ettől az oldaltól az eltelt évek alatt, azonban elég hamar rájöttem, hogy antiszociális és magamnak való személyiségemnek, valamint vidéki lakhatásomnak köszönhetően nem tudok olyanokról mesélni, hogy mennyi barátot, kedves ismerőst szereztem az oldal által, milyen remek programokon vettem részt, melyekről szintén az oldalról értesültem, s ekkor jött a hét meghatározó olvasmányból álló lista ötlete, ami ugyan kevésbé személyesebb megoldás, de azért kapcsolódik valamennyire a Molyhoz. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy beszámoljak az oldalhoz fűződő élményeimről, mert legyenek bármilyen aprók, némelyek számára talán semmiségek, nekem ezek igenis fontosak. Szóval a bejegyzés első részében erről lesz szó, utána pedig következik a lista.

Mint oly sok minden mást, a Molyhoz való csatlakozásomat is egy kedves barátnőmnek köszönhetem, aki már sokszor előfordult korábbi bejegyzéseimben, mint az ember, aki fantasztikus könyvekkel, filmekkel és sorozatokkal ismertetett meg. A regisztrációt követően nagyjából fél évig nem sokat foglalkoztam az oldal felfedezésével, csupán az olvasásaimat jelölgettem, ismerősöket keresgéltem. Már nem tudok pontosan visszaemlékezni, mikor kezdtem jobban beleásni magam az oldalba, de egyszer csak jelentkeztem pár kihívásra. Aztán jöttek a zónák, amikben hasonló érdeklődési körökkel rendelkező emberek közé csöppentem, s idővel jöttek a figyelők, akiket nem ismertem személyesen, az adatlapjukat elnézve azonban voltak közös kapcsolódási pontjaink, így simán visszafigyeltem őket. A figyelés esetemben a lehető legpontosabb meghatározás, ugyanis főleg ezt csináltam, beszélgetni, magamtól karcolni sokáig nem mertem (azért akadtak bátortalan próbálkozásaim, de ha megnézitek az adatlapomat, látható, hogy nem vittem túlzásba). A kihívásokra való jelentkezések voltak az első komolyabb lépéseim, bár ott is sokáig biztonsági játékot játszottam, s az érdeklődésemnek megfelelő könyvekhez kerestem kihívást, holott épp fordítva kellett volna: olyan kihívásokat keresni, amik által új könyveket fedezhetek fel, esetleg némi szellemi munkára is szükségem lesz, mert mondjuk, különféle feltételek alapján kell könyveket keresnem. Ez a hozzáállásom azóta természetesen finomodott. Első teljesítéseim közül az Olvassuk el a Felhőatlaszt! szeretném megemlíteni, mint meghatározó pillanatot, de nem a könyv és nem is a megszerzett plecsni miatt, hanem mert ekkor írtam először értékelést, mivel ez kellett a kihívás teljesítéséhez. Akkoriban ezt valódi teherként éltem meg, mert ugyan voltak íróasztalfióknak szánt véleményeim meg persze iskolai házi dolgozatok, de ez volt az első alkalom, hogy úgymond nyilvánosságra került, mit gondolok egy könyvről. Ott azonban elindult valami, mert onnantól fogva kihívás kikötésektől függetlenül leírtam a véleményemet, hol hosszabb, hol rövidebb, hol komolyabb, hol viccesebb formában, két és fél évvel később pedig elindítottam a blogomat, ami a Moly előtt meg sem fordult a fejemben (igaz, még így is újabb évek teltek el, mire meg mertem jeleníteni Molyon a blogbejegyzéseimet; bonyolult figura vagyok, tudom). Arról fogalmam sincs, hányan olvasták az egyes értékeléseimet, s mennyire tetszett nekik, vagy hogy mennyit segített nekik eldönteni, kíváncsiak-e a könyvre vagy sem, bár elvétve azért kaptam csillagozásokat, s a mai napig molyos korszakom egyik legszebb élményének tartom, hogy egy kiadó megköszönte, amiért egy szerintük szép értékelést írtam a könyvükről. Ami az értékeléseimet illeti, mindegyik az én gyermekem, szóval szoros kötelék fűz hozzájuk, de természetesen megvannak a saját kedvenceim, amiket a mai napig jó érzés visszaolvasni, ugyanis tökéletesen tükröződnek bennük a könyvek által kiváltott érzelmeim. Többségük benne lesz a listában, akik nem, azokat a címekre kattintva olvashatjátok el Molyon: Charlaine Harris: Véres végzet; James Dashner: Az útvesztő; James Dashner: Lázkód.

A Molyon rengeteg szuper lehetőség van, ezek közül nekem a könyvek adásvétele, valamint a zónákban való segítségkérések (főleg kölcsönkönyvek kapcsán) adtak jó élményeket. Az adásvételből részemről inkább csak az adás jött szóba, bár egyszer itt vettem ajándékkönyvet a barátnőmnek, méghozzá Bram Stoker Drakuláját, sőt egy alkalommal csere útján jutottam hozzá egy rövid, kevésbé ismert, mégis szép történethez, Jan Otcenásek: Rómeó, Júlia és a sötétség című könyvéhez, ami egy zsidó lány és egy cseh fiú közti szerelemről mesél a II. világháború idején. Az eladások kapcsán többször is előfordult, hogy postán küldtem el a könyveket, egészen addig, amíg egyik vevőm meg nem ismertetett a Foxposttal, ami lényegesen olcsóbb és kevesebb erőfeszítést igényel, mint a sima postai feladás (ha nem lenne egyértelmű, leírom: ha nincs a Moly, szerintem még most se tudnám, hogy létezik a Foxpost). Azóta át is nyergeltem erre a küldési módra, bár legutóbbi vevőm, egy budapesti nyugdíjas bácsi ragaszkodott a hagyományos postai küldéshez, úgyhogy kénytelen voltam átmenetileg visszatérni ehhez a módszerhez. A személyes eladásokból pedig a legszebb élményem az volt, amikor az egyik vevőm megajándékozott egy saját maga készítette könyvjelzővel - ezek után eléggé elszégyelltem magam, ugyanis kiderült, hogy az általa kiválasztott könyvek közül egyet nem vittem el a találkozóra, de szerencsére megbeszéltünk egy újabb időpontot, amikor is rendben megkapta az elmaradt példányt. Sőt, volt egy vevőm, aki nagyon megörült, hogy megtalált, mert így újra beszerezhette az egyik kedvenc könyvét, amit évekkel ezelőtt valakinek kölcsönadott, ám az vagy nem adta vissza, vagy elkeverte valahova, pontosan már nem emlékszem. Ha már szóba került a kölcsönadás, akkor erről is szólnék pár szót, mert igaz, hogy a kölcsönkapott könyvek nagy részét a barátnőm szállította, azonban rajta kívül is akadt pár jó szándékú molyos segítő. Ily módon olvastam el több részt Charlaine Harris True Blood-sorozatából, valamint Robert Galbraith könyveiből.


Az a bizonyos könyvjelző :)

Ezek lennének hát eddigi molyos éveim fontosabb momentumai, s remélem, azért érződött valamennyire eme kevésbé aktív szereplésekből is, hogy imádok Moly lenni. A figyeltjeim váró-és kívánságlistás értesítései, az olvasásaik, értékeléseik jó pár könyvre felhívták már a figyelmemet, a filmes, könyvsorozatos zónákban is belecsöppentem rövidebb, ám annál érdekesebb beszélgetésekbe, s nekem ezek is rengeteget jelentenek, nem beszélve a tagoktól kapott csillagozásokról egy-egy saját tartalmamat illetően. Nagyon remélem, hogy a tizedik születésnapom apropójából hasonlóan szép vagy épp fontos pillanatokról számolhatok majd be.

Most pedig következzen az a bizonyos lista. A számmisztika alapján eredetileg hét könyvet szerettem volna felsorolni, de miután leszűkítettem tízre a kiválasztott olvasmányokat, rájöttem, hogy azok közül képtelen vagyok még hármat kidobni, s úgyis szeretem a tízes számot is, mert kerek és mert Mr. Monknak is ez a kedvenc száma, szóval lássuk, mik voltak számomra a legmeghatározóbb és legérdekesebb könyvek az elmúlt hét évből! Igyekeztem őket úgy válogatni, hogy nagyjából lefedjék kedvenc műfajaimat és különféle érdeklődési köreimet; ami pedig a róluk írt véleményeket illeti, van olyan könyv, amit a blog indulása előtt olvastam, ott értelemszerűen csak a molyos linket találhatjátok, a többieknél feltüntetem mindkét forrást, s rátok hagyom, melyiket olvassátok el. A sorrendnek nincs különösebb jelentősége.

 

 

1. Gideon Greif: Könnyek nélkül sírtunk (moly; blog)

Életem eddigi legmegrázóbb, legmeghatározóbb olvasmányélményét köszönhetem ennek a könyvnek, valamint egy nagy rakás tudást, hiszen a holokauszt egyik kevésbé ismert résztvevőiről, a sonderkommandósokról még csak nem is hallottam a Saul fia című film és e könyv előtt. Az egész könyvön látszott, hogy az írónak mennyire szívügye jobban megismertetni a világgal ezeket az embereket, illetve javítani a meglehetősen negatív megítélésükön. Nagyon megterhelő olvasmány volt, emlékszem, őszi időszakban olvastam, és amikor kint tartózkodtam az udvaron, s éreztem a környező házak kéményeiből áradó füstszagot, végigfutott rajtam a borzongás, mert eszembe jutottak a gázkamrák és a krematóriumok áldozatai. Ártól függetlenül jelenleg ezt a könyvet tartom magánkönyvtáram legértékesebb darabjának.

 

2. Gideon Greif - Itamar Levin: Felkelés Auschwitzban (moly; blog)

A fentiek után nem meglepő, hogy az író másik könyve is felkerült a listára. Vannak benne ismerős részletek a másik könyvből, középpontjában azonban az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor titkos ellenálló mozgalmai állnak, emellett részletesen tárgyalja a tábor történetének egyetlen lázadását, amit a sonderkommandósok követtek el 1944. október 7.-én. Elődjéhez hasonlóan precíz, megrázó, ugyanakkor fontos olvasmány.

3. Markus Zusak: A könyvtolvaj (moly)

Ő volt az első olyan fikciós, holokausztot érintő könyv, amit elolvastam. A nem mindennapi megoldás, miszerint a Halál a narrátor, az egyik legeredetibb ötlet, amivel találkoztam, a leírásai szívbemarkolóan gyönyörűek (lásd azt a pár idézetet, amit kiírtam molyon), a szereplői imádnivalóak és a komoly téma mellett az olvasás szeretetéről szóló részeit is nagyon szeretem. A filmváltozata azonban érdekes módon nem igazán tetszett.

4. Pápai Zsolt - Varga Balázs (szerk.): Korszakalkotók (moly)

A filmek iránti érdeklődésem még eléggé gyerekcipőben járt, a filmtörténettel és a filmelemzéssel is éppen csak ismerkedtem, amikor egy filmes újságban olvastam erről a könyvről. Tizenegy ismert amerikai rendező portréját rajzolja meg, végigmegy fontosabb filmjeiken, stílusjegyeiken, az alkotókon, akik hatottak munkásságukra, mindezt néha kissé túl szakszerűen, de alapvetően az átlagember számára is érthetően teszi.

 

5. Sarah Addison Allen: Sugar Queen - Édes élet moly; blog)

Egy gimnáziumi osztálytársam ajánlására olvastam el, s csodálatos élmény kerekedett ki belőle, amit sajnos az írónő többi könyveitől nem sikerült megkapnom. Kevés romantikus könyvet olvasok, én inkább erős mellékszálként szeretem figyelni az összeillő párocskákat, ez a könyv főleg azért lett kivétel, mert Josey és köztem jó pár hasonló tulajdonságot fedeztem fel, a szerelmi szálak pedig legalább olyan édesek voltak, mint a fejezetcímekben feltüntetett finomságok.

6. Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom (moly; blog)

Vele egy kicsit csaltam, mivel már a molytagságom előtt elolvastam, de aztán újráztam vele, mert emlékeztem, mennyire tetszett. Ez az érzés a második olvasásnál sem változott, a feminista, antirasszista mondanivaló egyébként is érintette az érdeklődési körömet, a kisvárosi légkörben, az ott lappangó titkokban való elmerülés pedig fantasztikus élmény volt.

7. Emma Donoghue: A szoba (moly; blog)

A filmváltozatot láttam először, amit Brie Larson miatt néztem meg, aki azóta az egyik kedvenc színésznőmmé avanzsált. A mozgóképes verzió lenyűgözött, emellett tetszett a sztori egyedi koncepciója, hogy egy ötéves kisfiú szemén keresztül csodálkozunk rá a világra, így jött képbe a könyv. Komoly témája ellenére hihetetlenül vicces, szerethető és felemelő történet.

8. Ava Dellaira: Kedves halottak! (moly; blog)

Ebben a könyvben az érdekes kiindulópont mellett a gyászfeldolgozás témája fogott meg, ugyanis hasonló korban voltam, mint a főszereplő, amikor elvesztettem egy nagyon fontos családtagomat, s olvasás közben számtalanszor elméláztam rajta, hogy ha akkoriban már létezett volna ez a könyv, akkor ötletet merítve belőle én is írhattam volna leveleket, amik talán segítettek volna könnyebben átlendülni a problémákon, a bonyolult érzelmeken. Gyönyörű könyv.

9. Rebecca Donovan: Csak lélegezz!-trilógia: Elakadó lélegzet (moly; blog), Visszafojtott lélegzet (moly; blog), Boldogító lélegzet (moly; blog)

Igen, tudom, ez is kicsit csalás, de mindenképpen szerettem volna egy könyvsorozatot is szerepeltetni. Legjobb barátnőm nagy kedvence egyébként, s nem meglepő módon az ő ajánlására és kölcsönadásával olvashattam el. Megint egy komoly téma, egy részletgazdag és komplex szerelem, remek szereplők, csodálatos leírások: ehhez hasonló könyvekből kéne többet megírni és kiadni a papírmasé női főszereplővel operáló, erotikus jelenetekre felfűzött pornókönyvek helyett.

10. Stephen King: Tortúra (moly)

Nem ez volt az első King-könyvem, de az eddig elolvasottak közül egyértelműen a legmeghatározóbb. Komoly versenyben volt A ragyogással, ettől azonban jobban rettegtem, ezért választottam ezt. Éppen az teszi kiemelkedően jó könyvvé, hogy semmi természetfeletti nincs benne, csak egy szorult helyzetben lévő író és az ő fogvatartója, aki egyben leglelkesebb rajongója történetét követhetjük, aminek a végére arra kell rádöbbenned, hogy nem a vámpírok, a kísértetek vagy a földönkívüliek, hanem az emberek a legfélelmetesebb lények.

 

 

A bejegyzés zárásaként pedig következzenek a beígért képek kedvenc könyvecskéimről!!!! :)

 

Róluk most nem esett szó, de hozzájuk fűz a legrégebb óta tartó rajongás <3

 

 Ez a két polcrész pedig a könyvek tartalma mellett azért is áll közel hozzám, mert nagy részüket ajándékba kaptam olyan emberektől, akiket nagyon szeretek és tisztelek.

 



Minisorozat-kritika: Twist Olivér (2007)

A Szép remények és a Karácsonyi ének tévés feldolgozásai után (itt és itt olvashattok róluk bővebben) újabb Dickens-adaptációt vettem elő, méghozzá az író egyik legismertebb regényéét, melynek számtalan verziójából azért a BBC 2007-es sorozatát választottam, mert Bill Sikes szerepét Tom Hardy alakítja (erről bővebben lentebb).
A történetről röviden: A mudfogi dologházban Agnes Leeford megszüli gyermekét, megígérteti a bábával, hogy a nála lévő levelet és medált elküldi a címzettnek, majd meghal. Tizenegy évvel később fia, Twist Olivér plusz adagot kér az ételosztásnál, ezért a dologház vezetői túladnak rajta, és egy koporsókészítő inasa lesz. A rossz bánásmód miatt Olivér úgy dönt, megszökik, s London felé veszi az irányt, ahol hamarosan Fagin tolvajokból álló bandájába keveredik, ám egy szerencsés véletlen a Brownlow-családhoz sodorja, akiknél jó sora van, csakhogy az idill nem tart sokáig…
2018-ban kezdtem el jobban belemerülni az angol történelembe, illetve a nekem legkedvesebb időszakába, a viktoriánus érába és annak irodalmába, azon belül is Charles Dickens munkásságába. A Twist Olivér volt a második könyv, amit tőle olvastam, s az eddigi írásai közül egyelőre ez a kedvencem. Az árva kisfiú hányattatásai rengeteg szomorú és szívfacsaró pillanatot tartalmaztak, furcsa módon engem mégis London sötétebb arcának sokszínű, hosszan részletezett bemutatása fogott meg a legjobban, de természetesen a kisfiú kitartása, bátorsága is tetszett, valamint a származása körüli rejtéllyel kapcsolatos információkat is ügyesen adagolta az író, végig fenntartva a feszültséget, ezáltal pedig az olvasói figyelmet. A könyvről írt bejegyzésben már említettem, de szóba hozom itt is, hiszen ez volt a fő ok, hogy erre a feldolgozásra esett a választásom: nem minden esetben, de gyakran előfordul, hogy amikor olvasok egy könyvet, az egyes szereplőket nem a pontos leírások alapján képzelem el, hanem próbálok társítani hozzájuk egy színészt vagy színésznőt. A Twist Olivér esetében, amint feltűnt a színen Bill Sikes, rögtön Tom Hardy jutott róla eszembe, ugyanis jó pár olyan filmszerepben láttam már őt, ahol hasonlóan kegyetlen, már-már állatias karaktert játszott, mint amilyen Sikes is. Miután befejeztem a könyvet, kíváncsiságból folytattam egy kis kutatást az adaptációi után, s lám, szembejött velem egy 2007-es minisorozat, Bill Sikes szerepében Tom Hardyval. Így váljon valóra minden elképzelésem! (Mellesleg azóta ez már egyszer megtörtént: az Álom doktor című Stephen King-könyvben a főgonosz Kalapos Rose szerepére Rebecca Fergusont képzeltem el, s vajon ki játszotta a filmben? Bizony, Rebecca Ferguson!) Arra a kérdésre, hogy miért vártam mostanáig a sorozat megtekintésével, nincs különösebb válaszom, talán csak annyi, hogy akkoriban még újdonság volt számomra mind a viktoriánus kor, mind a minisorozatok terepe, s várni akartam egy kicsit, amíg jobban megismerem őket. Térjünk is rá a sorozatra! Öt részből áll, s azon feldolgozások csoportját erősíti, amelyek kisebb változtatásokkal ugyan, ám alapvetően szolgaian lemásolták adaptálásuk tárgyát. Az a pár változtatás inkább dramaturgiai sűrítés miatt történt, s főképp szereplők kihagyását, összevonását jelentette, illetve néhányuk történetszálát máshogy fejezték be, vagy a könyvbeli lezárásra futtatták ki, csak más úton; viszont az a szerkezeti változtatás, hogy Olivér származását már az elejétől felvázolták nekünk, ellentétben az írott verzióval, ahol nagyjából a történet fele után lett egyre fontosabb elem, kifejezetten tetszett. Ami engem illet, nem zavarnak a szóról szóra adaptálások, bár annak örülök, ha csavarnak egyet a már ismert sztorin, karaktereken, behozva ezzel némi frissességet, a túl sok és túl nagy elrugaszkodásokat viszont nehezen tudom elfogadni. Jelen esetben nem éreztem azt, hogy egysíkú lenne a minisorozat attól, hogy a biztonságos terepen maradt és nem állt szándékában az újító jelleg, ugyanakkor pont emiatt semmi olyat nem adott, amitől kiemelkedőnek vagy egyedinek mondhatnám. Szépen végighaladtunk a történet fontosabb sarokpontjain (plusz ételadag kérése, inaskodás a koporsókészítőnél, találkozás Vagánnyal, majd Faginnel, átmeneti jólét a Brownlow-házban, visszacsúszás a tolvajok közé, a félresikerült betörés, Nancy magánakciója, fény derül a fiú valódi származására és boldogságra lelhet), miközben ízelítőt kaphattunk a dickensi realizmusból vagy épp a vele együtt járó fanyar humorból. A látványvilág nagyon jól adta át a korszak hangulatát, s valószínűleg a részletgazdag leírások iránti rajongásomból fakadt, hogy egy kissé hiányoltam a nyomornegyed, a bűnözők világának komplexebb bemutatását, de lehet, hogy a gyermekbarát korhatár okán hagyták ki.
Amit sok más mellett nagyon szeretek Dickens írásaiban, azok a sokrétű figurák, akik az esetek többségében vagy szélsőségesen jók vagy szélsőségesen rosszak, mégis olyan virtuóz módon megírt karakterrajzaik vannak, hogy nem mehetsz el mellettük szó nélkül. A Twist Olivérben főként a gonoszok vannak többségben, akik állandóan gyötrik ártatlan, naiv főszereplőnket, s ezért mi, olvasók legszívesebben megfojtanánk őket (kivéve Bill Sikest, mert ő hamarabb fojtana meg minket). A dologházba kirendelt egyházfi, Bumble úr és későbbi neje, Mrs. Corney, vagy a koporsókészítő Mr. Sowerberry és udvartartása tipikus dickensi szereplők voltak, akik vagy munkakörük, vagy anyagi helyzetük miatt nagyra tartották magukat, s úgy gondolták, keresztülgázolhatnak egy anyátlan-apátlan kisfiún ahelyett, hogy melegséggel és törődéssel fordulnának feléje. A fentebb említett fanyar humor ezen szereplők nevetséges hanghordozásában, viselkedésében jelent meg, amivel egyben ki is figurázták őket, s számomra ez audiovizuális szinten egy fokkal jobban működött, mint olvasás közben. Ahhoz képest, hogy Fagin volt a történet főgonosza, egyáltalán nem tűnt olyan ördöginek, mint a könyvben, én inkább a dörzsöltségét érzékeltem, sőt a végén meg is szántam egy kicsit, amihez nagyban hozzájárult bírósági tárgyalásának jelenete. Aki számomra egyértelműen vitte a prímet, ha kegyetlenségről és gonoszságról volt szó, az természetesen Bill Sikes, de kifejezetten tetszett, hogy némi törékenységet is hozzáadtak a figurához a Nancyhez fűződő viszonyának kibontásával, ami a könyvben nem volt olyan hangsúlyosan jelen. Az előzmények tükrében nagy meglepetést nem fogok okozni a következőkben: Tom Hardy fantasztikus volt a szerepben, a szinte már védjegyének számító, érzelmeket és gondolatokat alaposan kifejező tekintetét, a gesztusait itt is tökéletesen alkalmazta, egy nézésével vagy mozdulatával rengeteg mindent mondott el szavak nélkül is. A Nancyvel való kapcsolatának érzelmi bonyolultsága, a nő elvesztésébe való lassú beleőrülése nagyon erős, már-már zsigerig ható jelenetek voltak, s nekem tetszett ez a megoldás, hogy a hosszas bujkálás, majd rövid leszámolás helyett ebben a verzióban gyakorlatilag a nő szelleme, vagyis a bűntudat elől menekült a halálba. Egyedül Monks volt az, akiben semmi összetettséget nem találtam, ő csupán egy végletekig álnok és visszataszító ember volt; na, őt tudtam volna a leginkább megfojtani. Pár szóban azért említsük meg a jókat is, bár szerintem ők kevésbé voltak emlékezetesek, mint a gonoszok. Olivér szerepére megtalálták a legártatlanabb tekintetű, csillogó kék szemű kisfiút, akinek nem is igazán adtak instrukciókat, mert a kinézete elég volt a hitelességhez. A kisfiú és Nancy viszonya megható volt, a nőben rejlő kettősség - a bűnözőkhöz fűződő viszonya ellenére tiszta szívvel aggódik egy kisfiúért, akit alig ismer, s akiről tudja, jobbat érdemelne - remekül jelent meg Sophie Okonedo alakításában. A Brownlow-család jóságos tagjai, élükön Rose-zal és Mrs. Bedwinnel kedves, ám nem túl érdekes karakterek voltak, viszont Rose-nak nagyon irigyeltem a csodaszép ruháit. Vagánnyal bajban vagyok, ugyanis tolvaj lévén meg Olivér iránti egyes tettei miatt a rosszakhoz kéne sorolnom, a beszéde, a harsány viselkedése és a benne is megtalálható ártatlanság, magányosság azonban arra ösztönöz, hogy a jókhoz tegyem. Akárhogyan is, a jelenléte nagyon feldobott, emlékezetes és vicces volt, történetszálának befejezését pedig a sorozat egyik legjobb ötletének tartom.
Összességében nézve egy korrekt, az eredeti alapanyagot tiszteletben tartó adaptáció lett a végeredmény, ami sok újdonságot nem tartogat a történetet ismerőknek, a korhű látványvilága és a jó érzékkel összeválogatott színészgárdája miatt azonban érdemes megnézni. Tom Hardy-rajongók vagy a színész munkássága iránti lelkes érdeklődők, tehát sorstársaim: KI NE HAGYJÁTOK!!!!


Értékelés: 75%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Olivér és Vagány közös jeleneteit.
  - Nancy és Bill közös jeleneteit. Meg Billt, úgy általában.
  - Az Olivér származását felfedő történetszálat.


Twist Olivér /Oliver Twist/ (2007)
színes, feliratos, 45 perc
Rendező: Coky Giedroyc
Szereplők: William Miller, Adam Arnold, Sophie Okonedo, Timothy Spall, Tom Hardy, Morven Christie, Edward Fox, Julian Rhind-Tutt

Könyvkritika: Kim Harrington - Clarity - A tisztánlátó

Említettem már, hogy tavaly az egyik elolvasott Vörös Pöttyös könyv hátulján található könyvcímekből kiszemezgettem az érdekesnek tűnő köteteket, s alkalomadtán ezek közül választok magamnak olvasmányt. A bejegyzés mai tárgyát képező könyv szintén erről a listáról került ki.
A történetről röviden: Clarity Fern Eastportban él, és édesanyjával, valamint bátyjával családi jósdát üzemeltetnek, ugyanis mindhárman különleges képességekkel rendelkeznek: a lány, ha hozzáér egy tárgyhoz, látomásai lesznek annak birtokosáról, illetve bárkiről, aki valaha használta, anyja telepata, bátyja, Perry pedig beszélni tud a szellemekkel. Amikor egy fiatal turistalány gyilkosság áldozata lesz, Clare a nem hivatalos nyomozásban találja magát, volt barátja és az új rendőrfőnök fia mellett. Hamar kiderül, hogy Perry lehet az első számú gyanúsított, így a lány versenyt fut az idővel, hogy bizonyíthassa testvére ártatlanságát…

Habár az elmúlt években egyre kevésbé érdekelnek a természetfeletti elemekkel és tinédzserekkel operáló, némi romantikával megfűszerezett, de általában középszerű történetek, ha olyanra bukkanok, amiben van valami egyediség, azt szívesen elolvasom. Ebben a sztoriban a különleges képességek nyomozás közbeni használata tűnt izgalmasnak, olyan, egy-két epizód erejéig látott sorozatok jutottak eszembe róla, mint A médium vagy a Szellemekkel suttogó, igaz, itt tinédzserek nyomoztak, nem hivatalos keretek között, s mivel tinikorom egyik kedvenc olvasmányának tartom Anthony Horowitz Tim és Nick Diamond-sorozatát, amiben egy harmincas, kétbalkezes egykori rendőr és jóval eszesebb tizenéves öccse magánnyomozó irodát vezetnek, s humorral és akcióval átszőtt jelenetekben kapják el a rosszfiúkat, úgy gondoltam, e két műfaj kombinációja garantálhatja a jó olvasmányélményt. Hát, sajnos nem így lett. Nem hiába hangsúlyoztam ki, hogy tinikoromban szerettem Horowitz könyveit, mostanában inkább a szövevényesebb, kidolgozottabb nyomozási ügyek kötnek le, mint amilyen például A Halál angyala cselekménye volt, ezért is éreztem meglehetősen hiteltelennek, hogy tinédzsereket engednek egy gyilkossági ügy közelébe csak azért, mert az egyiknek a polgármester az apja, a másiknak a rendőrfőnök, a harmadik meg különleges. Nem azt mondom, hogy a koncepció volt rossz, inkább a megvalósítás lett kidolgozatlan, a krimikre jellemző függővéges fejezetek, melyek arra sarkallják az olvasót, hogy ne álljon meg, hanem folytassa az olvasást, elsőre jó ötletnek tűntek, egy idő után azonban azt okozták, hogy pillanatok alatt elfelejtetted, honnan indult a sztori, mert csak loholtál az események után, de közben semmi pluszt nem kaptál. A szereplők papírmasé, ezerszer látott figurák voltak, egy, maximum két tulajdonsággal, illetve egészen kiakasztó viselkedéssel, az ügy felderítése, a nyomok keresése is különösebb feszültség nélkül zajlott. Azt viszont elismerem, hogy a félrevezetések jól működtek, én legalábbis nem jöttem rá, ki az elkövető, a „mindenki gyanús” felvetésből kiindulva több karaktert is úgy mozgatott az írónő, hogy ne legyél biztos az ártatlanságukban. Perry esetében egy ideig ügyesen adagolta a kételyt, hogy tényleg elkövethette-e ő vagy semmi köze hozzá, de aztán abbamaradt a karakterépítés és egy rettentően idióta srác portréja rajzolódott ki előttem, ami főleg azért kár, mert Clare folyton azt hajtogatta, milyen szoros a kapcsolatuk és hogy a bátyja a család magabiztos bástyája, ehhez képest irtó ciki és átgondolatlan cselekedetei voltak. A végső leleplezés, a tettek mögötti motiváció viszonylag érthető és érdekes volt, ám korántsem okozott nagy meglepetést, esetleg katarzist, ugyanis az egész könyvből hiányzott az igazi feszültség. A nyomozás mellett/közben egy szerelmi háromszög is kialakult, az ilyen műfajú könyvek majdhogynem kötelező, ám számomra egyre unalmasabb, hovatovább felesleges eleme. Clare ingázása a két srác között, a pár oldalnyi eltéréssel elcsattant csókok eléggé idegesítettek, ahogy az a tény is, hogy természetesen mindketten tökéletesek voltak: sármosak, magasak, izmosak, az egyikben vadság és tűz ég, sőt úúú, még tetoválása is van!, a másik meg mintha a tündérmesék megtestesült hercege lenne a szőke hajával, a lány utáni udvarias sóvárgásával. Nem tagadom, voltak és vannak idők, amikor jó érzés ilyen fiúkról olvasni és a főhősnő helyébe képzelni magam, de itt annyira zavaróak voltak a velük kapcsolatos orbitális klisék, hogy csak csalódottan ráztam a fejem közös jeleneteiknél. Ó, igen, visszacsatolva egy kicsit az elterelésekhez: mint mondtam, az írónő több szereplőt is gyanúba kevert a móka kedvéért, s köztük volt Clare egyik lovagja is, viszont nagyon átlátszóan tette ezt, a felvonultatott indokokat könnyedén meg lehetett magyarázni, szóval újabb mínuszpont a történetvezetésnek. A felszíni történések mögött nyomokban felfedezhető volt némi üzenet a tinédzserek felé, de a könyv nagy részéhez hasonlóan ez is kidolgozatlan maradt. Clare a képessége miatt más volt, egy „flúgos” csaj, akivel nem sokan akartak szóba állni, s ő győzködte is magát, hogy jó ez így neki, mégis sokszor érezte magát egyedül, s vágyott a baráti társaságra. A „más vagy, mint mi, ezért megbélyegzünk” tipikus kamasz hozzáállás, s habár tetszett ez az írói törekvés, hogy egy természetfeletti történeten keresztül mondjuk azt a kamaszoknak, hogy merjék vállalni önmagukat, hiszen mindenkinek megvan a különleges tehetsége, sajnos ezt elég hamar maga alá temette a romantikus jelenetek tömkelege.

Ami a szereplőket illeti, nem tudom, mennyi értelme van beszélni róluk. Clarityben semmi érdekeset nem láttam, az tetszett, amikor használta a képességét, azon kívül azonban nem volt több egy romantikus lányregény főhősnőjénél, holott a történet alapján lehetett volna összetettebb figura. A magányossága, a normális élet iránti vágya sem jött át olyan erősen, hogy igazán együtt tudjak érezni vele. A két hódolóra nem szeretnék több szót vesztegetni, a báty, Perry katasztrofális karakterrajzáról is beszéltem már, a többiek pedig abszolút kimerítették a kétdimenziósság határait.

Foglaljuk össze, mit tanultam ma: hiába a szép borító, az érdekes koncepció, ez megint csak a műfaj (és a kiadó) egy olyan darabja, ami távol áll attól, amit én jó könyvnek hívok. Az alapsztori és a helyenként ügyes elterelések rendben voltak, de a nyomozás egyáltalán nem volt átgondolt, a különleges képességek játszhattak volna nagyobb szerepet, a karakterek meg lehettek volna élettel telibbek. A könyvnek egy folytatása van (ha több lenne, lehet, hogy hagynám a fenébe), amiben valószínűleg a Clare apja körüli rejtély, valamint Madame Maslov baljós figyelmeztetése lesznek a középpontban, s ugyan sok jót nem várok tőle, de valamikor az év folyamán el fogom olvasni.


Értékelés: 2,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A borítót.
  - A különleges képességek használatát.
  - A végső leleplezést.

Könyvkritika: F. Scott Fitzgerald - Üzenet a jazzkorszakból

Újraolvasást egy ideje már nem csináltam, ezért úgy gondoltam, visszatérek egy kicsit ehhez a szokásomhoz, s mivel mostanában úgyis nézek egy húszas években játszódó, szeszcsempészekről és gengszterekről szóló sorozatot, egyértelműnek tűnt, hogy a korszak irodalmi nagyágyújának írásaira essen a választásom.
A történetről röviden: A kötet két novellát, valamint Fitzgerald leghíresebb kisregényét,  A nagy Gatsbyt tartalmazza. A húszas évek elején Nick Carraway kalandvágytól fűtve New York közelébe, a West Egg nevezetű helyre költözik. Gyakran jár át a túlsó parton lévő, előkelő East Eggbe, ahol másod-unokatestvére, Daisy és férje, Tom társaságában múlatja az időt, s itt ismerkedik meg a szemrevaló golfjátékossal, Jordannel is. Nick szomszédságában a titokzatos és fényűző estélyeiről elhíresült Jay Gatsby lakik, s mikor alkalma nyílik találkozni a házigazdával, a férfi kiállása és személye teljesen elkápráztatja, hamarosan azonban rájön, mi rejlik valójában a csillogó felszín és a nagyzolás mögött…
Aki már legalább egy bejegyzést olvasott tőlem, az tudhatja, hogy alkalomadtán szeretek hosszan magyarázni arról, miként találkoztam először az éppen tárgyalt művel. E könyvvel való első találkozásomat az egyik legjobb barátnőmnek köszönhetem, aki ebből írta a szakdolgozatát, s a készítés folyamatában akkora lelkesedéssel és érdekes fejtegetésekkel beszélt a történetben jelenlévő szimbólumokról és karakterekről, hogy alaposan felcsigázta kíváncsiságomat. Egyébként a mostani olvasáskor elő is jöttek ezek az emlékek, ahogy az egyes szimbólumok felbukkantak a szövegben, de egyrészt nem elemzést, hanem szimpla véleményt írok, másrészt pedig nem vagyok aljas tolvaj, aki eltulajdonítja más szellemi termékét, úgyhogy nem fogok mélyebben belemenni a történet ezen részeibe. A fentiek mellett a bevezetőben említett sorozat és más sorozatok egyes epizódjai is nagy szerepet játszottak abban, hogy elkezdjen érdekelni az ún. jazzkorszak és az elveszett nemzedék („The Lost Generation”), nem beszélve a szesztilalomban, a gengszteréletben rejlő izgalmakról. Az I. világháború vége után az amerikai népen, főleg a fiatalokon céltalanság, tehetetlenség lett úrrá, csak sodródtak az életben, de nem találták igazán önmagukat, a helyüket a világban. Csak a féktelen tobzódásban, az italozásban, az örömök állandó hajszolásában tudták kiélni magukat, s Fitzgerald is egy volt közülük, nem csoda, hogy művei hiteles és részletes képet adnak nekünk a korszakot jellemző hangulatról. Jelen kötetben kisregénye mellett helyet kapott két rövidebb novella is, ezek közül az első a Május 1. New Yorkban, ami a háború befejeződése utáni május elsejei ünneplésről szól, ugyanakkor korántsem vidám és ünnepi hangú mű. Különböző gondolkodású és nemű fiatalokat ismerhetünk meg és követhetünk végig ezen a nevezetes napon, s bár eltérő gondokkal küzdenek, egy dolog mégis összeköti őket: a tanácstalanság, az ábrándképeikkel tökéletes ellentétben álló valóság, ami egyébként központi motívuma A nagy Gatsbynek is. A főszereplő, Gordon pár hónapja tért vissza a frontról, s azóta alkalmi munkákból tengődik, rövid, de szenvedélyes szerelmi kapcsolatokba bonyolódik, miközben arról álmodozik, hogy valaki végre megveszi a rajzait és sikeres ember lesz belőle, illetve abban reménykedik, hogy egyetemi szerelmével is újrakezdheti abbamaradt kapcsolatukat. Ez a bizonyos egyetemi szerelem, Edith is megjelenik az elbeszélés során, a kor nőtípusának megfelelően kicsinosított külsővel, kiegyensúlyozott élet iránti vágyakkal és az érte rajongó temérdek férfival való incselkedéssel és játszadozással, s kettejük találkozása remekül szimbolizálja a rideg valóság helyett csodás elképzelésekbe menekülő, majd abból kiábránduló fiatalságot, akik nem értik a körülöttük hirtelen megváltozott világot. Hasonlóan érdekes karakter az a két, Amerikába éppencsak visszatért katona, akik valamilyen szinten megrekedtek két világ között, hiszen már nincs rájuk szükség a harcokban, ugyanakkor még nem tudtak visszailleszkedni a társadalomba, s céltalan sétáik, beszélgetéseik jól illusztrálták a fentebb említett korszakhangulatot, de említhetném akár a szocialista eszméket hirdető, s emiatt leszerelt katonák által megostromolt újságszerkesztőséget is, melynek vonatkozó jelenetei a feszült politikai légkörről adtak tűpontos tudósítást. Lassú folyású, helyenként sehova sem vezető dialógusokat tartalmazó elbeszélés ez, ami pont ezen tulajdonságainak köszönhetően közvetíti kiválóan a húszas évek eleji atmoszférát. A másik novella, Az alkoholista egy középkorú alkoholista és a mellé kirendelt fiatal ápolónő kapcsolatát mutatja be, s amellett, hogy a kor egyik káros szenvedélyét állítja a középpontba, egyben azt is elmondja róla, hogy miért lett olyan népszerű: mert segített az embereknek elmenekülni a mindennapok gyötrelmei vagy akár a félelem elől. Rövid, mégis elgondolkodtató olvasmány. Mindezek után pedig térjünk rá A nagy Gatsbyre! Megmondom őszintén, nem túl nagy hossza és viszonylag kevés konkrét történése ellenére eltartott egy ideig, mire bele tudtam rázódni az olvasásba. Nick narrációja, önmagáról elmondott információi érdekesek, ám kissé ömlengősek voltak, a környezetéről, az általa megismert emberekről szóló leírásai néha untattak. Itt is voltak olyan beszélgetések, amiknél nem tudtam eldönteni, hogy szándékosan csapongóak és látszólag értelmetlenek, amivel a korszakot igyekszik minél hűebben bemutatni Fitzgerald, vagy csak túlságosan nagy alkoholmámorban volt a megírásukkor. Mondjuk, lehet, hogy egyszerre mindkettő, de részemről nem ment könnyen ennek az elbeszélési módnak a megértése. Amikor kezdtek körvonalazódni az egyes karakterrajzok, főleg amikor fény derült Gatsby és Daisy korábbi kapcsolatára, onnantól éreztem azt, hogy sikerült felvennem a ritmust. Gatsby korábbi életének, legfőbb motivációjának napvilágra kerülése egyértelműen a legérdekesebb része volt a történetnek, nekem legalábbis nagyon tetszett ez a kidolgozott szereplő, aki tökéletes megtestesítője volt a nagyravágyó, álomképeket kergető, a valóság helyett a saját képzelgéseiben élő, romantikus fiatalnak, s nem volt képes észrevenni, hogy amit ő olyan hevesen igyekszik elérni, már régen a múltba veszett. Mint írtam a Május 1. New Yorkban kapcsán, Gatsby és Daisy szerelme bármennyire is csodálatos és romantikus lánylelkeket elbódító volt, hamar kiderült, hogy kettejük képzeletében mennyire másként léteztek a dolgok, s mennyire máshogy viszonyultak az eltelt évek változásaihoz. Gatsby mindent Daisy iránti szerelméért tett, azért az öt évvel korábbi szerelemért, ami abban a formájában már csupán a férfi gondolataiban létezett, míg a nő esetében csak addig tartott a vágyakozás, amíg rá nem jött bizonyos dolgokra Gatsbyvel, illetve a saját jelenlegi helyzetével kapcsolatban. A történet végén érkező tragikus fordulatok és a külvilág nemtörődöm reakciója érzelmi szinten nagyon erőssé tették a kisregényt, meglepőnek hangozhat, de nekem inkább ezek a részek tetszettek, úgy éreztem, itt jelent meg igazán Fitzgerald mondanivalója, ami nemcsak az elveszettekről szólt, hanem a tehetősebb és szegényebb rétegek között feszülő szakadékról is. Ami a többi szereplőt, beleértve elbeszélőnket, Nicket illeti, nem tűntek túl érdekesnek, Daisy helyenként kifejezetten idegesített, Nick kapcsán pedig végig furcsálltam, hogy mekkora rajongással fordult Gatsby felé, s magáról alig beszélt, barátságukkal is úgy voltam, hogy néha nem értettem, Nick miért tart ki a férfi mellett, ha egyszer elítéli bizonyos tettei miatt. Pár szó erejéig hadd térjek ki a hangulatfestésre, vagyis Gatsby fényűző estélyeire, az ott folyó állandó mulatozásra, amik a megállíthatatlan élvhajhászás, a külsőségek hangsúlyozásának kritikájától függetlenül tökéletes látképet adtak erről a csillogó, robogó, a mélyebb szinteken azonban kilátástalan és szomorú korszakról, melyben minden negatívuma ellenére szívesen élnék, mert akkor éjjel-nappal hallgathatnám a jazzt és könyörtelen, ám annál sármosabb gengszterek oldalán múlathatnám az időt. Na jó, azt hiszem, egy kissé eltértem a tárgytól! ;)
Összességében nézve örülök, hogy eszembe jutott ez a könyv, mert érdekes élmény volt újraolvasni. Az értelmezése nehézkesen ment, ám olyan részletes és élettel teli módon ábrázolta a dzsesszkorszakot, hogy ha csak átmenetileg is, de sikerült a hatása alá vonnia. Nem győzött meg teljesen, s nem is lesz a kedvenc olvasmányom, szépirodalmi értéke és mondanivalója miatt azonban úgy gondolom, érdemes elolvasni, hogy mit üzen nekünk Fitzgerald ezekből a jazz-zenétől hangos, alkoholmámorban úszó évekből.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - Május 1. New Yorkban: A két kallódó katonát, valamint Be és ki úr kalandjait.
  - Gatsby és Daisy szerelmének történetét.
  - Az estélyeket.
  - A tragikus fordulatokat.