Könyvkritika: Caleb Carr - A Halál angyala

A 2019-es évről írt összesítésemben a sorozatoknál említést tettem a 2018-ban bemutatott The Alienistről, mely a jelen bejegyzés tárgyát szolgáló könyvből készült. A könyv folytatása, A sötétség angyala szintén adaptálásra került, s ha minden igaz, valamikor ebben az évben fogják bemutatni. Már az első évad megtekintésekor kíváncsi lettem a nyomtatott verzióra, a folytatás tévés feldolgozásának híre főleg arra volt jó, hogy eszembe jutassa ezt, ráadásul most kifejezetten kedvem támadt valami komolyabb, összetettebb elbeszélésbe belevetni magam.
A történetről röviden: 1896, New York. A város nyugalmát brutális gyilkosságsorozat kavarja fel, melynek áldozatai fiatal gyermekek, főleg gyermekprostituáltak. A rendőrséget vezető Theodore Roosevelt a város legnevesebb, ugyanakkor modern felfogása miatt sokak által nem kedvelt lélekbúvárát, a magyar származású Laszlo Kreizlert kéri fel a nyomozáshoz. A doktorhoz csatlakozik John Moore, bűnügyi tudósító, Sara Howard, a rendőrség első női alkalmazottja, valamint két nyomozó, az Isaacson testvérpár. A csapat nyomozni kezd, s ugyan egyre-másra akadályozzák őket bizonyos erők, az összefüggések aprólékos feltárásával elkezdik megrajzolni a gyilkos profilját…
Szeretek krimit olvasni, legyen szó Agatha Christie-féle rövidebb elbeszélésekről, ahol a gyilkos kiléte, az elkövetés módja a legnagyobb rejtély, de olyanoktól sem futamodom meg, amik a gyilkosság elkövetése vagy annak megoldása kapcsán politikai, társadalomkritikai, esetleg pszichológiai szálakat is tartalmaznak. Most már nem igazán jellemző rám, gimnazista koromban azonban rendszeresen néztem nyomozós sorozatokat, mert mindig is érdekesnek találtam ezt a munkát. A bizonyítékok begyűjtése, a halottszemle, a lehetséges gyanúsítottak, indítékok felderítése izgalmas feladatnak tűnt, s volt egy nagyon rövid (utólag visszagondolva, csupán tudattalan szinten létező) időszak, amikor helyszínelőként képzeltem el a jövőmet. Ez elsősorban a CSI: New York-i helyszínelők című sorozatnak volt köszönhető (hm, érdekes párhuzam, hogy itt is New Yorkban játszódik a történet…), és elég hamar el is röppentek ezirányú gondolataim, mivel ismertem magam annyira, hogy tudtam, akkora mértékben nem érdekel az a rengeteg szöszmötölés, ami ezzel a munkakörrel jár. Mindettől függetlenül továbbra is érdekelnek az ilyen típusú történetek, így leltem rá két évvel ezelőtt e könyv sorozatváltozatára, sőt annak köszönhetően szereztem tudomást az írott verzió létezéséről, s a történet összetettsége, a sokszínű karakterek és nem mellesleg, a hangsúlyos pszichológiai rész miatt idővel mindenképpen meg akartam ismerni. Olvasás közben óhatatlanul is eszembe jutott a sorozat, néha össze is hasonlítgattam őket, de ebben a bejegyzésben igyekszem csak a könyvre koncentrálni. Az első, amiben eltérnek és ezért rövid ideig furcsa is volt, az az elbeszélői szerepkör. Itt ugyanis John Moore harminc évvel a gyilkosságsorozat utáni visszaemlékezését olvashatjuk, s ez alaposan leszűkíti az olvasói tudást és az olvasói nézőpontot, mivel csak arról tudhatunk akár a nyomozás, de elsősorban az egyes karakterek kapcsán, amiről John is tud, illetve mindenkit az ő véleménye alapján ismerünk és ítélünk meg, s ez engem zavart is kissé, mert a sorozatból annyi minden kiderült a többiekről, hogy az olvasás során mindig volt egy kevés hiányérzetem. A visszaemlékezéssel, mint választott elbeszélő formával, szintén voltak fenntartásaim, mert oké, hogy John újságíró, amihez a választékos fogalmazás és a rámenősség mellett a jó emlékezőtehetség sem árt, mégis kétségesnek gondoltam, hogy pontról pontra emlékezett arra, miként zajlottak a nyomozás különböző fázisai, illetve hogy ezen fázisok „szüneteiben” milyen egyéb elfoglaltságaik voltak, gondolok itt például az étkezésekre, ahol jó pár alkalommal hosszan ecsetelte az elfogyasztott étkeket. Tudom, tudom, hogy szőrszálhasogatás, amit csinálok, mert a fenti problémától eltekintve jól áll a történetnek, hogy egy újságíró beszámolójaként hirdeti magát, de úgy éreztem, meg kell említenem, mivel valamilyen szinten negatív hatást gyakorolt az olvasmányélményemre. Ezen kívül néha szembesültem azzal, hogy hiába vagyok tisztában vele, egy komolyabb nyomozás még manapság sem oldódik meg csettintésre, mégis próbára tették türelmemet a hosszas fejtegetések, elméletgyártások, amelyekre mind szükség volt ahhoz, hogy sikerrel elkapják a gyilkost, ugyanakkor tetszett, hogy ennyire aprólékosan, valósághűen tárja elénk az író a nyomozást. Türelmetlenség ide vagy oda, az kétségtelen volt számomra már az olvasás első napján, hogy ez egy tűpontosan átgondolt, részletes kutatással készült könyv, ugyanis minden sorából, minden fejezetéből sugárzott a ráfordított idő és energia. Kezdve onnan, hogy történetünk a 19. század végi New Yorkban játszódott, tehát egy olyan helyszínt kellett megteremteni, aminek nagy része már csak képeken és leírásokban van meg, és ezt Caleb Carr gyönyörűen oldotta meg, a konflissal való utazások részletezései, ahogy egyik utcáról a másikra kanyarodtak, rögtön magukkal ragadtak ebbe a világba, s a nyüzsgő város népességének szegényebb és gazdagabb oldalának társasági életébe is alapos bepillantást nyerhettünk. Az operába járás, az éttermekben, lokálokban töltött éjszakák és hajnalok mellett láthattuk, hogyan tengődtek a nyomornegyedekben a jobb élet reményére áhítozó, Európából érkezett bevándorlók és hogy milyen visszataszító, ám a megélhetés miatt elengedhetetlen foglalkozást űztek a gyilkos kiszemelt áldozatai. A cselekmény nagy részét a nyomozás, az elkövető profiljának megrajzolása tette ki, azonban jó volt, hogy nem csak erre koncentrált, hanem sokrétű képet tárt elénk az akkori szociális problémákról, amikhez szorosan kapcsolódott a politikai elit nemtörődömsége, a rendőri korrupció és az egyházak befolyása. Természetesen a gyilkosságsorozat egyes bűncselekményei, az ezzel kapcsolatos bizonyítékgyűjtés, az összefüggések keresése hasonlóan komplex és kidolgozott része volt a könyvnek. A rengeteg hivatkozás különféle pszichológusokra, elméleteikre, azok helyes vagy helytelen mivoltára, a gyilkos tettei mögött rejlő indítékok lassú, ám annál izgalmasabb felderítésének végigkövetése fantasztikus élmény volt. Előfordult ugyan, de nem bántam különösebben, hogy vissza kellett lapoznom, mert a sok információ és idézet közepette elfelejtettem, honnan is indult az éppen aktuális beszélgetés szereplőink között, a pszichológiai részeket rendszeresen újra kellett olvasnom, s még így sem értettem meg őket teljesen (pedig van bennem bizonyos mértékű érdeklődés eme tudomány irányába, s csak nagyon felszínesen, de tanulmányaim során is találkoztam némelyik ágával), az viszont dicséretes, hogy az író a karakterek közti dialógusokban rendszerint igyekezett köznapibb nyelvezetben leírni a tudományos megközelítéseket, a levont tanulságokat. Vannak olyan krimik, ahol az egész sztori arra a kérdésre van kihegyezve, hogy ki a gyilkos, itt ez épp ellenkezőleg volt, legalábbis én úgy éreztem: eleve nem is tűnt úgy, hogy olyasvalaki lehet, akit ismerhetünk a szereplők által, s egyébként is sokkal érdekesebb volt megfigyelni, ahogy összegyűlnek a kirakós darabkái a gyilkos motivációjáról, hátteréről, semmint megszemlélni a végül összeállt képet. Persze az elfogásnak, az addig titokzatos alakkal való szembenézésnek is megvolt a maga izgalma, köszönhetően az ügyesen elhelyezett feszültségkeltő elemeknek, ettől függetlenül a minden részletre kiterjedő, hosszas nyomozás bemutatása, az abban való elmerülés volt szerintem a könyv igazi lényege. A hűen megjelenített korszak és az alapos cselekményvezetés mellé harmadik összetevőként remekül megalkotott karaktereket kaptunk a nyomozásra kijelölt csapat tagjaiban, akikben külön tetszett, hogy mindegyikük éles válasz volt egy-egy akkori előítéletre, de azt is érdekes volt megfigyelni, hogy a könyv központi állítását, miszerint a gyermekkori traumák, a családi neveltetés hatással van az egyén későbbi életére, miképpen lehetett rájuk vonatkoztatni. Johnnal már csak azért sem volt nehéz szimpatizálni, mivel ő volt képzeletbeli kalauzunk ezen a sötét, akadályokkal teli, szomorú úton, aki újságírói munkájából adódó precizitással (ahogy fentebb írtam, ezt talán túlzásba is vitte) számolt be nem csupán a nyomozásról, hanem a városban élő emberek különféle körülményeiről, s amilyen együtt érző, sőt haragos volt a nyomornegyedek elhanyagoltsága, a velük nem igazán foglalkozó társadalmi szervezetek miatt, legalább ekkora elánnal vetette be szarkazmusát akár saját maga, akár mások, köztük a nyomozócsapat tagjainak kifigurázásakor. Egy szó, mint száz, beszámolóját olvasva folyamatosan azt éreztem, hogy szívesen összehaverkodnék ezzel a fickóval, mert okos, jó megfigyelő, ugyanakkor pazar humora van. Kreizler bonyolult személyiség volt, tele tudással, tettvággyal, de engem leginkább az elrejtett tulajdonságai – a szerelmi vonzalom, a problémás gyermekkor – érdekeltek, s valamiért azt hittem (vagy inkább reméltem?), több minden kiderülhet a múltjáról. Mivel tudom, hogy van folytatása a regénynek, ezért talán a későbbiekben megkaphatom válaszaimat vele kapcsolatos kérdéseimre. Az Isaacson fivéreknél volt a legnagyobb hiányérzetem, mert bár vicces volt az állandó civakodásuk, az is tetszett, hogy milyen elkötelezettek voltak a nyomozás mielőbbi megoldása irányába, mégis szerettem volna jobban megismerni a gondolataikat, az esetleges magánéletüket; ahogy már mondtam, ebből a szempontból nem örülök, hogy John volt a narrátor, nem pedig egy mindentudó elbeszélő. Sarát illetően sem volt kérdés, hogy meg fogom kedvelni: akármilyen műfajról legyen szó, az erős, független női karaktereket mindig örömmel üdvözlöm, pláne ha kidolgozott, részletes jellemet kapnak, ami társul némi csípős humorral; jelen esetben pedig a cselekményben elfoglalt státusza is érdekes volt, hiszen első nőként alkalmazták a rendőrségnél, igaz, titkárnőnek, ám a nyomozás során egyértelműen bizonyította, hogy ő sokkal többre hivatott (csak a társadalmi felfogás erre még nem jött rá).
Összességében nézve nem tagadom, kissé fárasztó, ám annál érdekesebb agytornát köszönhetek ennek a könyvnek. Hosszú volt, néha talán túl részletes is, ami a nyomozás szempontjából nem, a hétköznapi élet bemutatása kapcsán azonban zavart. Ettől függetlenül a korhűség, a részletgazdag és érdekfeszítő cselekményvezetés, valamint a karakterek lenyűgöztek, úgyhogy emelem kalapom az író zsenialitása előtt, s kíváncsian várom, milyen bűnügy kapcsán találkozhatom újra ezzel a rendkívüli csapattal.


Értékelés: 4/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - John szarkasztikus humorát.
  - A nyomozás apró részleteit.
  - A gyilkos leleplezését.

Könyvkritika: Kody Keplinger - The DUFF - A pótkerék

Idei első olvasmányomra egy Vörös Pöttyös könyv hátulján lévő, rengeteg könyvet felsoroló ajánlóban figyeltem fel, s ifjúsági története mellett az vonzott még hozzá, hogy a főszereplőt ugyanúgy hívják, mint engem.
A történetről röviden: Bianca Piper egy cinikus lány, akinek mindenről megvan a véleménye: utálja a középiskolát, hányingert kap a romantikus filmektől, hazugságnak tartja a középiskolás szerelmeket és nem mellesleg, ki nem állhatja a suli szoknyavadászát, Wesley Rush-t. Ez a gyűlölet csak fokozódik, amikor a fiú DUFFnak szólítja, ám magánéleti problémái miatt egyszer csak azon kapja magát, hogy megcsókolja a fiút, s mivel ez átmenetileg képes elfeledtetni gondjait, beleveti magát egy titkos viszonyba Wesley-vel, csakhogy nem számol az érzelmi következményekkel…
Mint említettem, egyből felfigyeltem erre a könyvre a főszereplő neve láttán, mivel nem sűrűn fordult elő velem eddig, hogy összeakadtam volna a saját nevemmel egy könyvben. Amikor kicsi voltam, még viszonylag ritkaságnak számított, miután pedig megtanultam olvasni, egy ideig nem érdekelt különösebben, hogy felbukkan-e a nevem valamelyik olvasmányomban, de nem is futottam össze vele kb. egyszer sem. Ennek természetesen nem kell semmi különösebb jelentőséget tulajdonítani, és azzal is tisztában vagyok, hogy biztos vannak ilyen nevű szereplők jó pár könyvben, csak esetleg nekem nem terjed ki arra a műfajra az érdeklődésem. A lényeg az, hogy a név mellett a leírásokban is kicsit magamra ismertem, szóval kissé egoistán fogalmazva, azt gondoltam, ez a könyv nem csak nekem, hanem rólam is szólhat. Igaz, hogy már kinőttem a benne megjelenített korból, de visszagondolva a gimis éveimre, egyértelműen rám lehetett volna sütni a DUFF szót, bár a könyv egyik nagy erénye, hogy rámutat arra, e mozaikszó értelmezése teljesen relatív. A rövidítés egyébként a Designated Ugly Fat Friend kijelentést rejti, ami szabad fordításban annyit tesz: Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő, s Wesley szerint ez azokra a lányokra értendő, akik a baráti körben csak arra jók, hogy a csapat szebb tagjait levadászni kívánó srácok beszélgetést imitáljanak velük, ezzel meghódítva a valójában kiszemelt lányokat, hiszen milyen megható és cuki, ha egy srác a csúnyácska, magának való barátunkkal cseverészik. Az emberek felcímkézése, beskatulyázása végigkíséri egész életünket, de a középiskola az a helyszín, ahol ez a legtöbbször és legnyilvánvalóbban jelenik meg. Keplinger története is főleg erről szól, elsősorban a lányok szemszögéből nézve, mert főleg ők azok, akik egymást is előszeretettel ítélik meg pletykák vagy csak szimpla irigység miatt, ugyanakkor érzelmileg is sokkal sérülékenyebbek, s ha a külvilág felé el is intézik azzal, hogy őket nem érdekli, milyen véleményt alakítanak ki róluk iskolatársaik, valójában igenis sokat rágódnak rajta, nem beszélve az ebből fakadó önbizalomhiányról. Bianca sem különbözik ezektől a lányoktól: habár ő nem tartozik a népszerűek közé, így nincs is annyit reflektorfényben, hogy sok pletyka és kibeszélés tárgya legyen, az irigységből, a kicsi önbecsülésből adódóan ő is elítéli a srácokra folyamatosan ráakaszkodó lányokat, még a saját barátnőiről is megvan a véleménye, amiért képesek minden pénteken kiöltözni és a táncparketten produkálni magukat, hogy felhívják magukra a fiúk figyelmét. Hiába állítja, neki ilyesmire nincs szüksége, a szerelmet sem keresi, nem érdekli, mit gondolnak róla mások, amiért csak a gardedám szerepét tölti be, Wesley ominózus kijelentése után mégis elkezdi megkérdőjelezni önmagát, a kinézetét, s rengeteget töpreng azon, mások milyennek látják őt. Ebből a folyamatos gondolatörvényből, illetve az otthon kialakuló válási drámából keres kiutat, s érdekes módon az általa legjobban gyűlölt Wesley bizonyul a megfelelő gyógyszernek. Ez volt az első pont, ami nekem nem tetszett a sztoriban: igen, ott volt a fülszövegben, szóval számítani lehetett rá, de talán a beállítottságom miatt volt, hogy egyáltalán nem tudtam megérteni a lány döntését. Talán egyfajta titkos bosszú akart lenni Wesley irányába, hogy mivel mélyen megsértette, ezért cserébe ő a végletekig kihasználja, mert hát milyen ironikus, hogy rondának titulált, mégis gond nélkül beenged az ágyába? Elképzelhető, ettől függetlenül ez a rész nem nyűgözött le különösebben, még úgy sem, hogy Bianca és Wesley évődésein kifejezetten jókat szórakoztam, sőt a komolyabb beszélgetéseiket sem éreztem erőltetettnek. Az idővel kialakult szerelmi háromszög másik fiútagját, Tobyt is imádtam a maga giccsesen überkedves módján, s attól függetlenül, hogy egy percig sem volt kérdés, Bianca végül kit választ, kettejük romantikázásait is szerettem, mivel én is hasonló típusú srácokhoz vonzódom (a fiktív történetek területén azonban sokszor a rosszfiúkat részesítem előnyben, khm, khm… :DD). A másik pont, ami véleményem szerint gyengéje volt a cselekményvezetésnek (bár mondhatjuk, hogy szükséges volt, mert így nézhettük végig, ahogy főhősünk rádöbben a hibáira, a rossz hozzáállására), az a lány alkalmanként hihetetlenül idegesítő viselkedése volt. Folyton kritizálta a barátnőit, ezért eleinte nem is értettem, hogy akkor tulajdonképpen miért van velük, aztán szerencsére idővel megtudhattuk, hogy igenis szoros kapcsolat köti őket össze, a barátságuk kialakulásáról szóló visszaemlékezések is szépek voltak; aztán ott volt a középiskoláról, a romantikáról való cinikus gondolkodásmódja, amit egyrészt meg tudtam érteni, másrészt viszont rettentően zavart, hogy állandóan szidott és lehordott mindent. Nem mondom, én se vagyok egy szent, régebben és mostanában is előfordul, hogy teszek hasonlóan idegesítő megjegyzéseket, de azért van egy határ. Druszám úgy tűnt, azt a határt már rég ledózerolta és elszabadult tank módjára ontotta magából a kritikát. Dicséretes dolog, ha valakinek van véleménye, ami az esetek többségében értelmes is, ennek ellenére lehetett volna ezt visszafogottabban is. Hm, most ezzel tulajdonképpen én is kritizálom őt, pedig épp az lenne a könyv fő üzenete, hogy legyünk toleránsak másokkal szemben, s persze fogadjuk el önmagunkat is; úgy látszik, nekem még fejlődnöm kell. A családi gondokat illetően szintén azt gondolom, Bianca helytelenül cselekedett, az érvei, hogy miért nem akar a barátainak, pláne a saját édesanyjának szólni az otthoni helyzetről, főleg az utóbbi személlyel kapcsolatban nem állták meg a helyüket. A családnak össze kell tartania és kommunikálnia egymással, úgyhogy szerintem teljesen egyértelmű, hogy az anyukáját mindenképpen értesítenie kellett volna, nem pedig várni, hogy varázsütésre megoldódjanak a dolgok (az már egy másik történet, hogy tényleg eléggé tündérmese módon oldotta fel az író ezt a konfliktust). Mindezen negatívumoktól függetlenül a mondanivalót nagyon értékelem a könyvben, s felemás érzéseim ellenére emiatt is gondolom úgy, hogy érdemes elolvasni, mert az önértékelési zavarral küzdő lányok bátorságot és önbizalmat meríthetnek belőle, a tinédzser korosztály, de akár a náluk idősebbek pedig rájöhetnek, hogy ne mindig a külsőségek alapján ítéljék meg embertársaikat, és sose feledjék, hogy az általuk kritizáltak ugyanolyanok, mint ők, hiszen nekik is lehetnek problémáik, amiket ugyanúgy rejtegetnek, mint ők a sajátjukat. Ó, igen, visszatérve egy mondat erejéig arra, miért is relatív a DUFF szó: te a saját szemszögödből nézve tartod magad kevesebbnek, s látod szebbnek a barátaidat, azonban ez valószínűleg fordítva is igaz, hogy mondjuk, ami szerinted szép bennük, arról ők pont másként vélekednek, és amiatt érzik magukat a csapat DUFFjának. Vagyis senki és mindenki lehet DUFF, s elsőre negatívnak tűnő jelentését sem nehéz pozitívra fordítani: ha körbevesznek a barátaid, akik szeretnek, elfogadnak téged, sőt meglepő módon meglátják benned és ki is hangsúlyozzák azt a szépséget, amit te nem tudsz észrevenni magadban, akkor teljesen felesleges címkéken és skatulyákon gondolkodni és aggódni.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A filmes és könyves utalásokat, párhuzamokat.
  - Bianca és Wesley közös jeleneteit.
  - Bianca és Toby közösen eltöltött Valentin-napját.
  - Wesley levelét.

Év végi összesítés 2019

Akárcsak tavaly, idén is átcsúszott az évértékelőm a következő évre, ami ezúttal elsősorban az év végi Karácsonyi ének-dömpingnek köszönhető, mert akármilyen rövid könyvről és minisorozatról legyen szó, a blogbejegyzés kigondolása, megfogalmazása, nyelvtani csekkolása akkor is időbe telik és hát a rokonlátogatások, kis otthoni teendők okozta fáradtság se segítette elő e bejegyzés megszületését. A lényeg azonban, hogy végül is elkészült, úgyhogy hagyjuk a panaszkodást és koncentráljunk a 2019-es évben történt könyvolvasásaimra, film- és sorozatnézéseimre, amikről a félreértés elkerülése érdekében leírom, hogy nem mindegyik 2019-ben kiadott könyv vagy elkészült film és sorozat, de én ebben az évben ismertem meg őket. Vágjunk is bele, előtte viszont szeretnék boldog új évet és kellemes olvasást kívánni mindenkinek!


Könyvek

2019-ben 27 db könyvet sikerült elolvasnom, ami egyben több mint 10 ezer oldalt jelent, ez mindenképpen pozitívum, ha viszont összevetem a 2018-as olvasásaimmal, ami 34 db volt, akkor bizony csalódás. Főleg nyáron és az ősz második felében voltak nagyobb kimaradások, amiknek meg is volt a maguk oka, ám ettől függetlenül egy kicsit haragszom magamra, amiért nem tudtam teljesíteni az előzetesen kitűzött célt. Még 2018 karácsonyára kaptam egy könyvet, amit ’19 elején olvastam el, s ugyan akkor még nem tudhattam, de végül úgy alakult, hogy ő lett a legjobb olvasmányom 2019-ben. A mostani karácsony sem múlt el könyvajándék nélkül, akiről természetesen idén olvashattok majd véleményt, s kíváncsian várom, mennyire fog tetszeni és vajon bekerülhet-e a legjobbak közé 2020-ban. Összességében elmondható a 2019-es olvasásaimról, hogy nagyjából fele-fele arányban keveredtek az újraolvasások és a számomra újdonságok, műfajok tekintetében szintén ügyesen váltogattam a könyveket, így ifjúságitól a természetfelettin át egészen a történelmiig és a horrorig akadt minden. A viktoriánus irodalom felfedezése is tovább haladt, verseskötetek és szakirodalmak lapozgatása mellett Dickens mester művei kapták tőlem a legtöbb figyelmet. Egyelőre még nem gondolkodtam el rajta komolyabban, de nem kizárt, hogy ebben az évben már más korabeli íróktól is fogok olvasni. A szólókötetek mellett a sorozatok sem maradtak ki: egyrészt újraolvastam a Mercy Falls farkasai-trilógiát Maggie Stiefvatertől (részletek a címekre kattintva: Shiver - Borzongás; Linger - Várunk; Forever - Örökké), s hamar rá is jöttem, hogy én bizony ebből a fajta természetfeletti szerelmi történetből már kinőttem, másrészt azonban ennek köszönhetem, hogy megismerkedtem Libba Bray viktoriánus fantasyjével, a Gemma Doyle-trilógiával (részletek a címekre kattintva: Rettentő gyönyörűség; Lázadó angyalok; Az az édes, távoli harang), ugyanis a Shiver - Borzongás belső hátsó borítóján lévő ajánlóban találtam rá. A várakozásaimmal ellentétben Miss Bray írásai csak félig-meddig nyűgöztek le az írói szerkesztési és cselekményvezetési problémákból kifolyólag, mégis örülök, hogy rábukkantam. Voltak olyan olvasmányélményeim is, amiket legszívesebben elfelejtenék, de szerencsére kevés ilyen könyvvel akadtam össze, inkább az volt a jellemző, hogy tetszett a könyvek alaptörténete, kiindulópontja, csak ezeket nem a megfelelő irányba vitte el az író, esetleg túlírta, s így felemás érzések maradtak utánuk. 2020-ra különösebb tervem nincs az eddigieken kívül: lehetőleg több könyvet elolvasni, mint 2019-ben, folytatni az újraolvasásokat, a viktoriánus irodalommal való további ismerkedést, valamint idén is szeretnék többféle sorozatot elolvasni.

Legjobb könyv 2019-ben: Gideon Greif - Itamar Levin: Felkelés Auschwitzban
Említésre méltó könyvek 2019-ből: Jodi Picoult - Samantha van Leer: Sorok között
                                                          Stephen King: A remény rabjai
Legrosszabb könyv 2019-ben: Sarah Cohen-Scali: Max


Filmek

Ezen a téren viszonylag elégedett vagyok magammal, mert igaz, hogy csak az év vége előtt egy nappal, de összehoztam az 50 db filmnézést, amit 2018-ban kitűztem. Azzal kapcsolatban már kevésbé vagyok boldog, hogy moziban mindössze hat alkalommal jártam, holott többször szerettem volna menni, azonban vagy útközben derült ki, hogy mégsem mutatják be a kinézett filmet, vagy pedig mire lett volna időm elmenni rá, levették a műsorról. 2018-ban arról is írtam, hogy szeretnék változatosabb műfajú filmekre beülni, és nemcsak az aktuális szuperhősmenetekre, amiket félreértés ne essék, imádok, de jó lenne más típusú alkotásokra is több figyelmet fordítani. 2019-ben egy történelmi dráma, a Két királynő, illetve egy könyvadaptáció, az Álom doktor töltötték be ezt a tisztséget (utóbbi nyomtatott verzióját egyébként szintén 2019-ben olvastam el), nekem főleg előbbi tetszett, bár a felnőtt Dan Torrance történetét elmesélő mozgóképnek is megvoltak a maga érdekes pillanatai. A fennmaradó négy szuperhősfilm közül egy nagy csalódást okozott: azelőtt készült, hogy a Disney felvásárolta a 20th Century Foxot, emiatt csúszott is a bemutató, s ugyanezen okból kifolyólag egyik cég sem érezte magáénak az X-Men: Sötét Főnixet, aminek egy érdektelen film lett a végterméke. Nekem nem a logikai buktatók, nem a sablonos főgonosz fájtak a legjobban, hanem a korábban megismert és megszeretett karakterek klisés papírmasé figurává redukálása, ők jobbat érdemeltek volna ennél. 2019 egyértelműen a Marvel éve volt, hiszen tízévnyi univerzumépítés végére tettek pontot a Bosszúállók – Végjáték bemutatásával, ami bevételi rekordokat döntött, és nem mellesleg szép lezárást adott kedvenc hőseinknek. Marvel Kapitány szólófilmje önmagában sem volt rossz, igyekeztek csavarni egyet a már unásig ismételt eredettörténet-sémán, de azért látszott, hogy a Végjátékba való beintegrálása volt az elsődleges cél, Pókember második önálló kalandja azonban Peter Parkerhez méltóan laza és vicces lett, sőt izgalmas fordulatokat, valamint érdekes mondanivalókat prezentált. Ősszel átmenetileg veszélybe került hálószövőnk biztos helye a Marvelnél, ugyanis a Disney és a Sony fejesei vitákba keveredtek a karakter jogai kapcsán, de szerencsére fellélegezhettünk, mert a részeg Tom Holland elsimította az ellentéteket. :D Ami a nem mozis filmnézéseket illeti, ahogy a könyveknél, úgy itt is akadtak újrázások, ugyanis egy csomó régen látott alkotást elevenítettem fel. Műfajilag széles skálán mozogtam, talán a rajzfilm volt az egyetlen, ami kimaradt, azon kívül azonban a thrillertől, krimitől az akció- és szuperhősfilmeken át egészen a vígjátékok, drámák, történelmi filmek és horrorok csoportjáig mindenből csemegéztem kisebb-nagyobb sikerrel. Nagyon rossz filmmel is találkoztam sajnos, ám inkább a frenetikus, izgalmas vagy csak szimplán jó és szórakoztató alkotások voltak többségben. Az idei évre a szokásos célkitűzések (legalább 50 film, lehetőség szerint minél több mozizás) mellett azon a rossz szokásomon szeretnék változtatni, hogy csak a mozis filmnézéseimről írok. A blog indulásakor majdnem minden filmnézésemről írtam, de egy idő után erőltetettnek éreztem a bejegyzéseket, s elkezdtem csak a mozisokra koncentrálni, aztán 2018-ban ideiglenes sikerrel próbáltam jobban foglalkozni ezzel a témakörrel is, 2019-ben azonban megint visszasüllyedtem a régebbi szintre. A jövőbeni terv az, hogy olyan filmekről számoljak be, amik akár pozitív, akár negatív értelemben, de hatással voltak rám, mert így a blogom olvasói számára is érthetőbb lesz, miért választottam azt a filmet a legjobb, a legrosszabb, vagy az említésre méltó kategóriába. Utólag jöttem rá, hogy a korábbi éves összesítésemnél ez nagy hiányosság volt, most ezt jobb híján igyekszem úgy kompenzálni, hogy írok egy rövid összefoglalót a saját bejegyzés nélküli filmekről. Ami 2020-at illeti, ugyan még nem készült el a szokásos írásbeli mozis tervezetem, az eddig nyilvánosságra hozott bemutatódátumok, előzetesek kapcsán fejben azonban már összeállt „A mozikban kihagyhatatlan alkotások” listája. A Marvel Studios a Bosszúállók kalandjainak lezárulása után sem fúj visszavonulót, épp ellenkezőleg, elindul a negyedik fázis, kezdve Fekete Özvegy régóta várt szólófilmjével, ami az Amerika Kapitány - Polgárháború történéseit követően fog játszódni és amiben Natasha többek között Budapestre is ellátogat. A december elején kiadott trailer elképesztően jól néz ki, rengeteg akciózással és remélhetőleg a Vörös Szoba-kiképzésekről is derülnek ki újdonságok. Őszre várható a másik nagy Marvel-film, az Örökkévalók, amiről egyelőre a sztárdömpinges castingja mellett nem sokat tudni. A film egy nagyon régóta élő entitásokból álló csapatról fog szólni, akik sok száz éve érkeztek a Földre, s az ókori népek istenként tisztelték őket. Kevés esélyt látok rá a korábbi halasztások miatt, de elvileg áprilisban érkezhet az Új Mutánsok, az X-Menhez lazán kapcsolódó fiatal mutánsok történetével, betekintést nyerhetünk a Kingsman titkosügynökség létrejöttébe, a The King’s Man: A kezdetek című filmben, ami az első világháború idején fog játszódni és elődeihez hasonlóan tele lesz szemkápráztató akciójelenetekkel. Marvel ide, Kingsman oda, én a nyarat várom a legjobban: kisebb mértékben a Top Gun folytatása, a Maverick miatt, mivel játszik benne a kedvenc színészem (nem Tom Cruise az, még véletlenül sem, hanem az egyik újoncot alakítja, aki Maverick egykori barátjának, Goose-nak a fia), az igazi lényege nemcsak a nyárnak, hanem az egész 2020-as évnek azonban kedvenc rendezőm, Christopher Nolan legújabb víziója, a Tenet lesz, aminek fantasztikusan rejtélyes az előzetese, ahogy azt a rendezőtől megszokhattuk, s valószínűleg magát a filmet se lesz könnyű megfejteni, ám én pont ezt szeretem a munkáiban.

Legjobb film 2019-ben: Vademberek hajszája (90%) - Az új-zélandi vadonban játszódik ez a komoly témát könnyedebb oldalról megközelítő, fantasztikus humorú alkotás, amit a Thor - Ragnarök rendezője, Taika Waititi készített. Főhőse Ricky Baker, egy árva fiú, aki egy középkorú házaspárnál lel menedékre. Hamarosan egy tragédia miatt a fiú elszökik otthonról a gyermekfelügyelet elől, nevelőapja pedig a keresésére indul. Egy félreértés után mindketten körözési listára kerülnek, s mialatt megpróbálnak túlélni az erdőben, szoros kapcsolat alakul ki köztük. A rabul ejtő szépségű táj, a remekül elhelyezett popkulturális utalások és poénok mellett a két főszereplő közti összhang tetszett a legjobban, sőt olyannyira lenyűgözött, hogy az addig biztos befutónak számító Bosszúállók - Végjátékot is beelőzte sorrendemben. Az érzelmi kötelék, a tonnányi utalás, kikacsintás, illetve maga a történet miatt azonban úgy döntöttem, kedvenc szuperhőseim befejező filmjének is megadom a képzeletbeli díjat.

Említésre méltó filmek 2019-ből: Két királynő; Marvel Kapitány; Pókember - Idegenben;

                                                     Édesek és mostohák (80%) - Két nő története, akik közül az egyik a férj válni készülő felesége, a másik pedig az új szerető. Ők ketten mindent megtesznek, hogy megszerezzék maguknak az exfeleség és a férj két gyermekének figyelmét, háborúskodásukat azonban egyikük betegsége miatt félbe kell hagyniuk. A karakterek által bejárt érzelmi utak csodálatos ívet írnak le, a két nőt alakító Julia Roberts és Susan Sarandon remekelnek, de a kamaszlányt játszó Jena Malone is nagyon jó ( ő volt Johanna Az éhezők viadala-filmekben).

                                                     A királynő (85%) - Halvány emlékeim voltak erről a filmről egy gimnáziumi óráról, s mivel szeretek mindent, ami brit, gondoltam, újranézem. A történet a Diana hercegnő halálát követő egy hét eseményeit mutatja be, egyrészt a királyi család különböző tagjainak, főleg az uralkodónak a történtekhez való hozzáállását, másrészt az erre válaszul adott reakciókat a néptől. A két társadalmi réteg közti ellentéteket szépen bontja ki, Diana halálának lehetséges okairól is mesél, de kerüli a giccset, a nagy drámázást, s ettől lesz olyan érdekes. Helen Mirren pedig nem hiába kapott Oscart II. Erzsébet megformálásért, tényleg királyi az előadásmódja.

Legrosszabb film 2019-ben: A hóember (35%) - A norvég krimiszerző, Jo Nesbo azonos című regényének adaptációja. A nyomtatott verziót nem olvastam, de biztos vagyok benne, hogy nem ilyen hitvány borzalom, mint amilyen ez a film lett. A cselekményvezetés zavaros, tele logikai buktatókkal, a színészek pedig csak vándorolnak ide-oda, mindenféle érzelem vagy rendes instrukció nélkül. A legjobban az elpazarolt tehetségek miatt bosszankodtam, azonban a klisés megoldások és a blődli akciójelenetek is alaposan felhúztak. Aki jót akar magának, az ássa el jó mélyre a hóba ezt a tévedést, és ne pocsékolja idejét a megnézésével.

 

 

Sorozatok

Amennyire csalódott voltam a fentiekben, úgy ezzel a témakörrel kapcsolatban kijelenthetem, hogy maximálisan elégedett vagyok az itteni 2019-es teljesítményemmel (ez ugyanakkor nem mondható el mindegyik sorozat minőségéről, de ez már egy másik történet). A fő célkitűzésem az volt, hogy több figyelmet szenteljek a minisorozat kategóriának, elsősorban történelmi műfajúakat szerettem volna megismerni, de másfélétől sem zárkóztam el, s végül úgy alakult, hogy két történelemhez köthető és három könyvalapú sorozatot tekintettem meg. A Farkasbőrbenről (Wolf Hall; nem összekeverendő a Teen Wolf - Farkasbőrben című sorozattal!) utólag tudtam meg, hogy szintén könyvből készült, ami ráadásul fikciós, ez azonban nem sokat vont le a VIII. Henrik udvarában játszódó, intrikákkal teli történet minőségéből, s a Boleyn Annát parádésan alakító Claire Foynak köszönhetően a tavasz egy részét az egykori királynőről írt szakirodalmak olvasásával töltöttem, mert olyannyira lenyűgözött a tudálékos, mégis törékeny jelleme, hogy többet akartam megtudni róla és azzal szembesültem, hogy az írók, történészek nagy része úgy gondolja, az irodalmi és mozgóképes Anna-ábrázolások meglehetősen démoninak mutatják be a nőt, holott a kutatások szerint sokkal összetettebb, gondolkodóbb karakter volt ő valójában. A másik történelminek nevezhető minisorozat a nem is olyan messzi múlt egyik legnagyobb katasztrófájáról, az 1986-os csernobili atomreaktor felrobbanásáról, az azt követő kármentésről szólt, és az események pontos, laikusok számára is érthető bemutatása mellett a bőr alá bekúszó audiovizualitása fogott meg leginkább, egyáltalán nem csodálkozom rajta, mekkora siker lett világszerte. A könyvadaptációk közül a Tíz kicsi katona tetszett a legjobban, nem sokkal a megnézése előtt újra is olvastam Agatha Christie művét, hogy tisztában legyek a szereplőkkel, a köztük lévő viszonyokkal. Ahogy az általában lenni szokott, történt pár változtatás, ettől függetlenül egy nagyon hangulatos, remek színészi gárdát felvonultató sorozat lett a végeredmény, amit bátran ajánlok akár a nyomtatott verzió ismerete nélkül is. A könyveknél már szóba került a viktoriánus irodalom, s legjelesebb képviselője, Charles Dickens, nos, az ő két könyvének egy-egy feldolgozását szeretném még megemlíteni. Az 1999-ben készült Szép remények korhűen és tisztelettel, ám kissé tankönyvszerűen mesélte el Pip történetét, a Karácsonyi ének legújabb, 2019-es verziójával kapcsolatban a komorabb, helyenként explicitebb megközelítés miatt maradtak bennem felemás érzések.

Ami a normális hosszúságú sorozatokat illeti, kettőnek is búcsút kellett intenem 2019-ben. Az Agymenők szép és megható befejezése tetszett, függetlenül attól, hogy nagy rajongója sose voltam a sorozatnak, inkább csak vidám betoldásnak használtam a sok természetfelettis, fantasys sztori közepette. A Trónok harca utolsó évadát remegő izgalommal vártam, és végül is végigremegtem az egész évadot, sőt még a befejező epizódot is, csak épp nem az örömtől, hanem az egyre magasabbra csapó dühtől. Amit el lehet rontani, azt a készítők alaposan el is rontották, a korábban szépen, komótosan építgetett cselekményszálakat, karakterrajzokat acélbetétes bakanccsal taposták meg, Westeros és az ott élők, pláne az a rengeteg fantasztikus szereplő egyáltalán nem ezt a lezárást érdemelték. Ezek mellett volt még egy sorozat, aminek 2019-ben értem a végére, ám ez már korábban befejeződött, s én csak azután kezdtem bele. Ez volt a Fekete vitorlák, egy 18. században játszódó kalózos történet, amiről már a róla szóló bejegyzésben bevallottam, hogy gyakorlatilag az egyik mellékszereplő miatt néztem végig, mivel engem különösebben nem foglalkoztat sem a korszak, sem a kalózok. Ennek ellenére érdekes élményt nyújtott, nem bántam meg, hogy megnéztem. A fennmaradó sorozataimról nem beszélnék hosszabban, a tervek szerint kettőt idén befejezek, egy pedig egyébként is véget ér, akkor úgyis készítek majd bejegyzéseket, melyekben majd olvashattok a hozzájuk fűződő viszonyomról, gondolataimról, a még folytatódók közül a Stranger Things negyedik évadát várom a legjobban, mert igaz ugyan, hogy a harmadik évad nem kötött le annyira, mint az első kettő, a sztoriját és a szereplőit továbbra is imádom. A hírek szerint a The Alienist is kap egy második évadot, ami A halál angyala című könyv második része, A sötétség angyala feldolgozása lesz, ezzel kapcsolatban még nem döntöttem el, hogy külön-külön írok majd a két évadról vagy egybeveszem őket, azt viszont elárulhatom, hogy várhatóan az év első hónapjaiban valamikor el fogom olvasni az első évad alapjául szolgáló regényt, szóval arról biztosan készül majd vélemény. Másik nagy újság számomra, bár egyelőre még erről sem tudni sok infót, hogy az American Crime Story is megérkezik a harmadik évaddal, ami (ha útközben nem változtattak a sorrenden úgy, mint amikor előrébb hozták az elvileg harmadiknak tervezett Versace-gyilkosságot, illetve magát az elkövetőt bemutató évadot) a Katrina hurrikánról, az általa okozott károk rendbetételéről fog szólni. Az American Horror Story sem áll le, de a legutóbbi két évad nekem olyan szintű csalódásokat hozott, hogy ugyan a régi rajongás okán meg fogom nézni, de jelenleg nem érzem, hogy különösebben várnám; talán majd ha többet tudok az évad témájáról, a benne szereplő színészekről. A Vámpírnaplók és a The Originals - A sötétség kora spin-offjaként aposztrofált Legacies – A sötétség öröksége most épp téli szüneten van, de hamarosan pörög tovább a második évad második fele, ami remélem, kicsit összeszedettebb lesz, mint amilyen az első fele volt (de legalább „Fiktív karakterek, akikért rajongok”-listámat új taggal bővíthettem :D). A felsoroltak mellett természetesen a minisorozatok is szerves részei maradnak a mindennapjaimnak, vannak már terveim, amiket azonban most megtartok magamnak, a blogon úgyis olvashattok róluk, miután végignéztem őket. Ó, és el ne feledkezzek a Disney+ csatornán induló marveles minisorozatokról, melyek az eddigiektől eltérően szoros összefüggésben fognak állni a mozifilmekkel. 2020-ban a Sólyom és a Tél Katonája ígér remek szórakozást a Polgárháborúban látott interakcióikból kiindulva, s nem más, mint a 2016-os film főgonosza, Zémó ellen kell (ismét) felvenniük a harcot. Viszonylag friss hír, hogy a 2021-re tervezett WandaVízió premierjét előrehozták erre az évre és egyelőre annyit lehet tudni róla, hogy olyan lesz, mint egy ötvenes évekbeli sitcom.

Az elmúlt években ebben a témakörben nem választottam legjobbakat és legrosszabbakat, mivel úgy gondoltam, nehéz lenne már befejezett és még folytatódó sorozatokat összehasonlítgatni, hiszen ami most tetszik, azt lehet, hogy egy évaddal később utálni fogom (khm, khm, Trónok harca), úgyhogy ezúttal sem osztok díjakat a sorozatok között, de a leírtak, valamint a belinkelt blogbejegyzések alapján könnyen képet alkothattok a képzeletbeli listámról.

Ez lenne hát az én 2019-es évem könyvekben, filmekben, sorozatokban és számokban. Összességében nézve ha elveszem a számadatokat, akkor alapvetően jó évet zártam, ugyanis mindegyik témát inkább a pozitív élmények uralták, és szeretném, ha ez 2020-ra is így maradna. Akik eddig olvastak, esetleg írtak, azoknak köszönöm az érdeklődést, a dicséretet és a bátorítást, valamint remélem, továbbra is velem tartotok. Akik csak mostanában, esetleg épp ezzel a bejegyzéssel fedezték fel kicsiny tárházamat, talán ők is találtak számukra érdekes dolgokat és vissza-visszatérnek majd. Én a magam részéről maradok folyamatosan kételkedő, idegeskedő, írásaiban hetekkel később is hibát kereső, ugyanakkor fáradhatatlan és lelkes blogger, mert minden nehezen megszülető mondat, összeállni képtelen szöveg és hajtépés határára sodró helyesírási kérdések ellenére is imádom ezt csinálni.

Minisorozat-kritika: Karácsonyi ének (2019)

Pár nappal ezelőtt olvashattátok Charles Dickens Karácsonyi énekéről írt gondolataimat, s ahogy a bejegyzés végén említettem, még aznap megnéztem a legfrissebb tévés feldolgozást, a továbbiakban pedig röviden beszámolok róla.
A történetről röviden: Ebenezer Scrooge kapzsi üzletember, akit a pénzen, a hasznon kívül semmi nem érdekel, ebből kifolyólag a karácsonyt sem szereti, sőt megveti az ünneplő embereket. Szenteste egykori üzlettársa, Jacob Marley szelleme jelenik meg neki, s közli vele, hogy az éjjel folyamán három szellem fogja meglátogatni. Egy hosszú, rossz emlékekkel és lehetséges következményekkel teli utazás veszi kezdetét, melynek célja Marley lelkének megváltása, illetve Scrooge lelkének megmentése…
A könyv korábbi filmes, sorozatos feldolgozásait egyáltalán nem ismerem, bár nem kizárt, hogy kisgyerekként láttam valamelyik tv-csatornán, de konkrét emlékeim nincsenek róla, az olvasmányélmény frissessége azonban nagyon is érződött. A könyvek mozgóképes adaptálását illetően nem vagyok az a fajta, aki azt szeretné, hogy az olvasottakat egy az egyben, változtatás nélkül adaptálják, de azt igenis elvárom, hogy a történet lényege, mondanivalója ne vesszen el a munkafolyamat során, az meg már csak hab a tortán, ha esetleg tesznek olyan, az eredetibe szépen beleilleszkedő kiegészítéseket, amik gazdagítják a sztorit. A Karácsonyi ének kapcsán talán mondhatom azt, hogy kifejezetten reménykedtem plusz betoldásokban, ugyanis a nyomtatott verzióból nekem hiányoztak a szereplők hátterei, főleg a főhősé ahhoz, hogy teljesen megérthessem a hozzáállásukat. Nos, a sorozat valamilyen szinten teljesítette ezen vágyaimat: Scrooge múltja hangsúlyos részt kapott, Cratchitékkel is szorosabbra fűzték a viszonyát, csakhogy ezeket a lehető legsötétebb és legkegyetlenebb színekkel festették meg. Alapvetően az egész produkció sokkolóbb, helyenként explicitebb volt Dickens művénél, ami tetszett is, meg nem is. A komorabb tónus nem zavart, ahogy az elsőre furcsán ijesztő jelenetek sem, mint például Marley „felébredése” vagy purgatóriumi látogatása, ugyanakkor ahogy lassan feltárult előttünk Scrooge múltja, legfőképp a gyermekkori traumái, kezdtem túlzásnak érezni az egészet. Mármint annak örültem, hogy próbáltak magyarázatot adni rá, mitől lett olyan, amilyen, viszont a bemutatott okok nagy részét sokalltam egy tanmese feldolgozásába. Ugyanez volt a helyzet a rengeteg monológgal, ritkán dialógussal: egyértelműen arra szolgáltak, hogy láthassuk Scrooge milyen lehetetlen, gonosz ember, akit csak a racionalitás, a pénz, az ár-érték arány tudnak lekötni, ám elhadart, gazdasági mivoltuk miatt alig értettem belőlük valamit. Aztán jöttek a szellemek… A könyvben ugyebár mindegyik szellem nagyjából egyforma időt töltött a főszereplővel, míg itt a múlt karácsonyainak szelleme a komplett játékidő háromnegyedében kísér(tet)te Scrooge-ot, s a sorozat nézése közben ez engem zavart is egy kicsit, s csak később jöttem rá, hogy ez remek döntésnek bizonyult, hiszen a múlt volt a legmeghatározóbb tényező mind Scrooge személyiségének alakulásában, mind abban, hogy rájöjjön, mit kéne máshogy csinálnia a jobb emberré válás érdekében. A gyermekkorban történt szörnyűségek mellett a fiatalkori szerelem, majd az üzletemberlét is bemutatásra kerültek, és volt egy számomra nagyon kegyetlen jelenet, ami azonban tökéletesen ábrázolta, mennyire elvesztette az emberiességét Scrooge, mivel mindenre csupán megvásárolható áruként tekintett, s nem volt képes észrevenni a tettek mögötti érzelmek valódi értékét. Ötletes megoldás volt, hogy a jelen karácsonyának szelleme egy Scrooge számára ismerős ember személyében jelent meg, a jövő karácsonyának szelleméről pedig kiderült, miért nem beszél (ha ez a könyvet olvasóknak mind egyértelmű volt rajtam kívül, akkor én kérek elnézést, de nekem nem esett le). Dickens elbeszélésében a főszereplő magatartása egyik szélsőségből a másikba váltott át, különösebb átmenetek nélkül: Marley szellemének felbukkanásakor viszonylag hamar elhitt neki mindent, a szellemek által mutatott emlékek, látomások is azonnal hatottak rá, holott elvileg egy rettentően zsémbes férfiról volt szó, s ezt a hibát szépen kijavította a sorozat. Scrooge eleinte heves ellenállást tanúsított, elég kelletlenül tartott csak a múlt szellemével, s nagyon sokáig mondogatta magának, hogy csupán álmodik, de idő kellett ahhoz is, hogy igazán meghassák a látottak, hogy rádöbbenjen, mi a pontos üzenetük az emlékképeknek, a látomásoknak. A Scrooge-ban végbement változás végpontja itt is kissé túlzás volt, bár valamilyen szinten lehet az átéltek miatti izgalomnak betudni a viselkedését. Amikor pár héttel ezelőtt belebotlottam ebbe a sorozatba az IMDb főoldalán, s megnéztem az előzetesét, teljesen odáig voltam a színészgárdától (persze a látványterv és a történet is megfogott, de ők voltak az elsők): az igazat megvallva, egyikőjüknek sem vagyok elvakult rajongója abban az értelemben, hogy nem tudok sokat a filmográfiájukról, nem követem folyamatosan a munkásságukat (és nem nézek róluk állandóan interjúkat, nem gondolok rájuk álmatlan éjszakákon és a legfőbb, hogy még sosem képzeltem el őket a jövendőbeli férjemként :DD), de mindig felkapom a fejemet, ha meglátom őket valamilyen ajánlóban. A főszereplő Scrooge mellett a múlt karácsonyainak szelleme kapta a legtöbb szerepet, talán ebből is fakadt, hogy az őket alakító két színész nyűgözött le a legjobban. Guy Pearce remekül ragadta meg Scrooge figurájának lényegét, szép lassan vezetett végig minket a karakter érzelmi útján, a szellem szerepében pedig Andy Serkis brillírozott, hol félelmetes, hol megértő és együtt érző volt, s ez a kettősség számomra a sorozat legérdekesebb alakjává avatta. Kisebb szerepekben is innen-onnan ismert arcok bukkantak fel, de nem volt akkora jelenlétük, hogy külön kiemeljem őket, azt meg feleslegesnek tartom, hogy csak azért soroljam fel őket, hogy felemlegethessem más szerepeiket és az azokhoz kapcsolódó érzéseimet. Azt viszont mindenképpen szeretném megemlíteni, hogy hiába sikerült összeválogatni egy tehetséges színészgárdát, még így is előfordult pár alkalommal, hogy különösebb érzelem nélkül szavalták a forgatókönyvet, aminek drámaiságra kihegyezett fennkölt beszédmódja olykor üresnek és erőltetettnek hatott. Még egy pár mondatot szeretnék szentelni a látványtervnek: Dickens-történetről lévén szó, a viktoriánus korban jártunk, s egyszerűen imádtam a korhű öltözékeket, épületeket, még úgy is, hogy egyáltalán nem voltak fontosak a történet szempontjából. Az operatőri munka lenyűgöző volt, akadt egy-két beállítás, ami kifejezetten tetszett, de az „akciójelenetek” is átélhetőre sikeredtek, tényleg olyan volt, mintha mi, nézők is ott lettünk volna az események sűrűjében.
Összefoglalva az eddig leírtakat, ez az adaptáció komolyabb, sötétebb oldalról közelítette meg az eredeti alapanyagot, és ez hol jól, hol rosszul sült el. A történetbe pakolt plusz információk, betoldások részletesebbé tették az elbeszélést, ugyanakkor kissé talán átestek vele a ló túloldalára és szükségtelenül kegyetlenre vették a figurát. Scrooge kidolgozott karakter lett, a többiek azonban ugyanúgy statisztaszerepben maradtak, mint könyvbeli verziójuk, s ezen a színészek se tudtak segíteni. Ha valakit érdekel a sorozat, nem fogom lebeszélni a megtekintéséről, mert egyáltalán nem rossz, nagyjából sikerült megőriznie Dickens szellemiségét, de elvitte egy olyan irányba, ami kicsit távol esik a karácsonyi hangulattól, az ünnepi emelkedettségtől, s ezért valószínűleg sokaknak nem fogja elnyerni a tetszését.


Értékelés: 65%
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A szellemek látogatásait, s a velük járó emlékeket, látomásokat.
  - Azt a jelenetet, amiben tetőzik Scrooge érzéketlensége.
  - A Cratchit-családot. Imádnivalóak.


Karácsonyi ének /A Christmas Carol/ (2019)
színes, feliratos, 60 perc
Rendező: Nick Murphy
Szereplők: Guy Pearce, Stepehn Graham, Joe Alwyn, Andy Serkis, Charlotte Riley, Jason Flemyng, Vinette Robinson

Könyvkritika: Charles Dickens - Karácsonyi ének (Ismerkedéseim a viktoriánus irodalommal vol.6)

Már tavaly decemberben gondoltam rá, hogy ha úgyis ismerkedem a viktoriánus irodalommal, akkor ideje lenne elolvasnom a kor legismertebb írójának legismertebb karácsonyi történetét, de ahogy az velem gyakran előfordul, mire észbe kaptam, minden példányt kikölcsönöztek a könyvtárból. Idén azonban sikerült időben hozzájutnom, s az eredeti tervem az volt, hogy a karácsonyra való készülődés gyanánt olvasom el, s véleményezem, ám mivel más frontokon is kellett készülnöm az ünnepekre, így lett belőle egy kissé megkésett ajándék, amit remélem, így is szívesen fogadtok.
A történetről röviden: Ebenezer Scrooge egy kapzsi, magának való üzletember, akinek semmi és senki nem számít a pénzen kívül, s nem mellesleg szívből utálja a karácsonyt. Szenteste azonban megjelenik neki egykori üzlettársa szelleme és arra figyelmezteti, hogy próbáljon változtatni önmagán, különben nyomorúságos élet várja a halál után. Ezután Scrooge-ot három szellem látogatja meg a múlt, a jelen és a jövő emlékképeivel, látomásaival, melyekből a férfi rájön, mik az igazán fontos dolgok az életben…
A Karácsonyi énekről sokszor, sok helyen olvastam, hallottam, lehet, hogy régebben valamelyik mozgóképes feldolgozását is láttam (bár konkrét emlékeim nincsenek róla), úgyhogy nagyjából tisztában voltam a cselekménnyel, de kíváncsi voltam a pontos történésekre. A vidám karácsony és a kísérteties események keverése ötletes koncepciónak bizonyult, habár a több száz oldalon átnyúló, részletekbe menő cselekményszálak, karakterjellemzések, fantasztikus hangulatteremtések után fura érzés volt egy ilyen rövidke történetet olvasni az írótól. Könnyen felismerhető stílusjegyei azért nyomokban jelen voltak: a Londont beborító sűrű köd, a látott, hallott baljós dolgok leírásainak hála, tűpontos és kellően borzongató atmoszférába csöppentünk, én legalábbis biztosan, ugyanis hiába ültem egy napfényes, fűtött szobában, éreztem a csípős hideget és bizony összerezzentem az ijesztő jelenetektől. A három szellem látogatásaiban tetszett, hogy mindnyájan eltérőek voltak, mind megjelenésben, mind viselkedésben. Előfordulhat, hogy azért, mert másra számítottam, de nekem Scrooge gondolkodásmódja túl hamar változott meg, szinte már az első szellemmel való találkozáskor belátta hibáit, miközben egy rettentően zsémbes, ellenszenves öregembernek ábrázolták, szóval én azt hittem, hogy ehhez több időre lesz szüksége. Ettől függetlenül a múlt karácsonyok szelleme által megmutatott emlékképeken nagyon meghatódtam, amiben a nosztalgia is szerepet játszott, mert eszembe jutottak saját gyermekkori emlékeim. A jelen karácsony szellemének üdítő jelenléte nemcsak a viktoriánus Anglia ünnepi szokásaiba engedett betekintést, hanem alapvetően a karácsony lényegét ragadta meg, amit mai rohanó világunkban is egyre többen figyelmen kívül hagynak: ünnep van, tehát ünnepeljünk, legyünk együtt és örvendjünk, erre a kis időre felejtsük el a bánatot, a nehézséget és csak a boldogságra, a békességre koncentráljunk. A jövő karácsony szellemével azonban megérkeztek a gondok: abban a fejezetben eléggé hatásvadásszá vált az elbeszélés: már a nagy meglepetésnek szánt, de teljesen egyértelmű leleplezést is olcsónak éreztem, amire rátett egy lapáttal Pici Tim sorsának alakulása. Értem én, hogy mind Scrooge, mind az olvasó számára sokkoló „ébresztőt” szánt az író a karácsony igazi értékének felismerése mellett arról is, hogy szenteljünk több időt embertársainkra, főleg a szegényekre és elesettekre, csakhogy lehetett volna ezt az üzenetet kevesebb érzelmi túlzással is közvetíteni. A karakterek terén meglehetősen nagy hiányérzet maradt bennem, ugyanis alig tudtunk meg valamit róluk, a főszereplőn kívül a többiek csak a háttérben álldogáló statiszták voltak. Igaz, ami igaz, Scrooge-ról se kaptunk sok információt, például sosem derült ki, miért lett pénzéhes, nyerészkedő ember, amikor gyermek- és fiatalkorában láthatóan szerényebb, visszafogottabb gondolkodású volt, emellett kapcsolatainak rétegzettebb bemutatása is elmaradt. Lehet azt mondani, hogy a Karácsonyi ének elsősorban erkölcsi példázatnak készült, ahol nem a kidolgozott figurák és nem is a sokszínű cselekmény, hanem a mondanivaló a lényeg, s bizonyos mértékben egyet is értek ezzel az állítással, ám szerintem érdekesebb, átélhetőbb lett volna az elbeszélés némi plusz kiegészítéssel. Összességében azonban örülök, hogy végre megismerhettem ezt a történetet, a hangulatfestésben gyönyörűen keveredett a félelmetes és a csodálatos, a különböző karácsonyi szellemek jelenetei emlékezetes mivoltuk mellett elgondolkodtattak, hogy nekem vajon miket mutattak volna, s ne feledkezzünk meg a mai napig is aktuális üzenetéről: a karácsony a szeretet, a béke, az összetartozás ünnepe és amit a legjobb azokkal az emberekkel tölteni, akik a legfontosabbak számunkra.

(Múlt héten futottam bele IMDb-n a könyv legfrissebb feldolgozásának, egy háromrészes minisorozatnak az előzetesébe, ami december 24.-én került bemutatásra. Jómagam a mai nap folyamán tervezem megnézni az adaptációt, s igyekszem olyan ügyes lenni, hogy még ebben az évben elkészüljön róla a blogbejegyzés.)

 

 

Értékelés: 4/5

Jelenetek, amiket érdemes figyelni:

  - A ködös Londont.

  - Jacob Marley szellemének felbukkanását.

  - A három szellem által megmutatott dolgokat.

  - A mondanivalót.

Könyvkritika: Sarah Addison Allen - A varázslat tava

Az elmúlt hetek, hónapok hosszúra nyúló, sok szálon futó, esetenként túlírt történetei után valami rövidebb, könnyedebb könyvre vágytam. Mint idén oly’ sokszor, ezúttal sem sikerült a kinézett könyvet kikölcsönöznöm a könyvtárból, úgyhogy megint improvizáltam és a várólistámról választottam olvasmányt magamnak.
A történetről röviden: Eby Pim és férje ötven évvel ezelőtt vásárolták meg a Suley közelében fekvő üdülőhelyet, Lost Lake-et. George évekkel ezelőtti halála után az asszony továbbra is üzemelteti a helyet, ám az elmaradozó vendégek, s az Európába való visszavágyódás miatt úgy dönt, a nyár végén eladja Lost Lake-et. Ekkor toppan be hozzá rég nem látott unokahúga, Kate és annak kislánya, Devin, illetve néhány törzsvendég is érkezik, s Eby egyre kevésbé biztos abban, hogy tényleg meg akar-e válni az ingatlantól…
Sarah Addison Allen nevével több alkalommal találkoztam már, ugyanis jelen könyvön kívül még hármat írt, amelyek közül nem mindegyik sztorija nyerte el teljes mértékben a tetszésemet, az írónő stílusa azonban, amiben keveredett a báj, a romantika és némi varázslat, mindig elbűvölt. (Ha kíváncsiak vagytok, a címekre kattintva olvashatjátok el korábbi könyveiről írt véleményeimet: Sugar Queen – Édes élet; A barackfa titka; A csodálatos Waverley-kert.) Így kézenfekvőnek tűnt, hogy kellemes olvasmányélmény fog kikerekedni mostani választásomból. Legnagyobb bánatomra, nem ez történt. Az elhamarkodott felvezetés még nem lett volna akkora baj, hiszen mind a szereplők, mind mi, olvasók is szerettünk volna mielőbb megérkezni a Lost Lake-hez, megismerkedni a történetével, a törzsvendégeivel, de ami utána következett, a drámai elemek túlzsúfolásától kezdve, a szinte nem is létező, majd csettintésre megoldódó bonyodalmakon át a kidolgozatlan karakterekig, arra bizony nem voltam felkészülve. Ha valaki, én pontosan tudom, milyen súlyos dolog egy vagy több családtag elvesztése, az eltávozásukat követő gyász nehézségéről nem is beszélve, s nem egyszer, nem kétszer szoktam magányosnak érezni magam, ettől függetlenül rettentően zavart, hogy nagyjából mindegyik szereplőről kiderült, csonka családban nőtt fel és szinte mindenki a mai napig cipelte, viselte az akkori fájdalma nyomait. És nem, nem azért volt ezzel problémám, mert érzelmileg inkompetens vagyok, hanem mert folyamatosan az volt az érzésem, hogy az írónőnek ezzel nem a karakterépítés, esetleg a figura iránti szimpátia felébresztése volt a célja, csupán a szimpla érzelmi zsarolás, hogy a kedves olvasó minél inkább hatódjon meg. Ehhez hozzájött még az abszolút kiszámítható cselekményvezetés, hiszen nem volt kérdés, hogy az egymást évtizedek óta kerülgető emberek pont most jönnek rá, eljött az idő bevallani az érzelmeiket, egy percig nem aggódtam azon, vajon a gusztustalan, felvarrt arcú milliomos tényleg megkaparinthatja-e Lost Lake-et vagy Eby időben észbe kap, és ezekbe egyébként nem is kötnék bele, mert lehet úgyis érdekes egy történet, hogy nincsenek benne nagy rejtélyek, feszültségek, viszont akkor ne variáljuk meg a dolgokat olyan felesleges összetevőkkel, mint a semmire se jó bonyodalmak, fordulatok, melyekről három oldal múlva kiderül, hogy különösebb ráhatásuk nincs és nem is lesz a sztorira. Abszolút romantikus alkat vagyok és az itt bemutatott két kapcsolatban megvolt az az érdekes plusz, amitől más esetben rajongtam volna értük, de olyan langyosan adta elő őket az írónő, hogy leginkább csak untattak. A dúsgazdag családból származó, onnan mégis kilógó különcök megszokott szereplőknek számítanak Allen történeteiben, de ezúttal a furcsa, ám jólelkű lányokat elnyomni próbáló gonosz rokonok ábrázolása szélsőségesen klisés lett; nem attól lettem ideges, hogy milyen kiállhatatlan Eby nővére, hanem attól, hogy mennyire kirítt a szövegből az írói erőlködés, miszerint: „Igen, ő egy NAGYON ROSSZ szereplő, aki érzelmileg mélységesen megkínozza aranyos csodabogarunkat, szóval UTÁLD, AMENNYIRE CSAK TUDOD!!!” Szerencsére akadt egy-két kedvelhető, vagy épp imádnivaló karakter, sőt az kifejezetten tetszett, hogy többségük háttértörténetét röviden elmesélte az írónő, szolgáltatva ezzel egy kevéske pozitívumot a sok félrement próbálkozás közepette. Az össze nem illő ruhadarabjairól és színes kiegészítőiről elhíresült, mások által észre nem vehető dolgokat is látó kislány, Devin lett a kedvencem, kicsit Lunára emlékeztetett a Harry Potter-sorozatból (aki nem meglepő módon szintén az egyik kedvenc szereplőm), illetve a felnőttes, érett gondolkodásmódját is szerettem. Allen más könyveiben a férfi szereplők között is lehetett izgalmas egyéniségeket találni, ez nekem most hiányzott, Wes és Jack csupán halvány árnyékokként léteztek a sok nő mellett. Nem beszéltem még a történetet átszövő mágikus elemekről, amik a fentebb említett karakterek mellett gondoskodtak arról, hogy ne legyen totális csalódás ebből az olvasásból. Az egyes szereplők különleges képességei, a birtokukban lévő misztikus tárgyak, az őket ténylegesen kísértő múltjuk mind olyan jeleneteket, pillanatokat eredményeztek, melyekben szívesen merültem el, s ideig-óráig még azt is elhitették velem, hogy alakulhat jobbá ez a könyv. Azt meg kell hagyni, hogy az írónő remekül tudja a természetfeletti és a hétköznapi részeket úgy összemixelni, hogy valóban elhihessük, a varázslat állandóan jelen van a mindennapjainkban, csak oda kell figyelnünk rá.
Egy kicsit bánatos vagyok, mert a bejegyzésben megfogalmazott kritikám ellenére én őszintén próbáltam szeretni ezt a kötetet, de nem mehettem el szó nélkül a sekélyes történetvezetése, valamint a kidolgozatlan, egymás mellé dobált karakterei és az indokolatlan bonyodalmai mellett. Úgy gondolom, az írónő számára ez nem volt több egy pihekönnyű ujjgyakorlatnál, amibe random beledobálta a stílusát jellemző tulajdonságokat, de a szívet már elfelejtette hozzáadni.


Értékelés: 3/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A képeslapokat.
  - Devin "ruhakölteményeit".
  - A szereplők háttértörténeteit.
  - Bulahdeen és Selma csipkelődő barátságát.
  - A misztikummal megfűszerezett jeleneteket.

Könyvkritika: Stephen King - Hasznos Holmik

Beköszöntött a borongós, hűvös idő és ahelyett, hogy vidám, szórakoztató történetekkel dobnám fel magam, úgy döntöttem, hideg időhöz borzongató olvasmány dukál, így kötöttem ki (idén már harmadszorra) Stephen Kingnél.
A történetről röviden: Castle Rock csendes amerikai kisváros, ahol ritkán történik bármi. Épp ezért kapja fel a fejét mindenki, amikor a Fő utcán új bolt nyílik, a Hasznos Holmik, amelynek kínálatában bárki megtalálhatja azt, amire nagyon vágyik, legyen az egy fénykép Elvis Presleyről, egy értékes horgászbot, esetleg egy zománcüveg lámpaernyő. A város lakossága tódul is az üzletbe, ám hamarosan a kisváros nyugalmát egy szörnyű gyilkosság zavarja meg, ami még csak a kezdet…
Stephen King írásaiban sok más mellett az ötletességet szeretem nagyon, s ebben a történetben is az izgalmas kiindulópont ragadta meg a figyelmemet, emellett természetesen a már megszokott részletes helyszín-és karakterrajzait is nagyon vártam. Castle Rock lakosai, még ha a későbbiekben nem is játszottak fontos szerepet az eseményekben, a sokrétű jellemzéseiknek hála, a szemünk előtt keltek életre, s olyan érzést keltettek az olvasóban, mintha évek, évtizedek óta ismerné őket, s ez a város fontosabb helyeire is igaz volt: annyit mesélt róluk az író, hogy nem volt nehéz azt képzelned, éppen a Fő utcán sétálsz, Nan Villásreggelizője felé tartva, s közben Pangborn seriff járőrözik. Az egész atmoszférateremtés fantasztikus volt, ami csak fokozódott a baljós történések megszaporodásával. A Hasznos Holmikat az elejétől fogva titokzatosság lengte körül, a bolt régies, már-már múzeum jellegű kialakítása pedig csak fokozta a kíváncsiságot mind Castle Rock népében, mind az olvasóban, hogy ki is ez a Leland Gaunt, hogyan és honnan tett szert ekkora árumennyiségre, s milyen furcsa, hogy mindenki számára van valami személyre szabott kincse. A kíváncsiságból gyanakvás lett (legalábbis részemről), s amikor a jutányos árak mellé a boltos egy apró csínyt is kért vásárlóitól portékája megvételéért, én már sejtettem, hogy ő valami természetfeletti lény lehet, akár maga az ördög. Hogy igazam lett-e vagy sem, azt nem árulom el, hiszen nem áll szándékomban senki jövőbeni olvasmányélményét elrontani, azt viszont elmondom, hogy hiába voltak érdekesek a vásárlások, főleg azok a részek, amikor a vevők egyfajta transzba kerültek a megvenni kívánt áru megérintésétől, számomra egyre kevésbé tetszett a hosszúra nyúló bevezetés. Igen, le kellett fektetni az alapokat a későbbiek jobb megértéséhez, illetve a feszültséget is komótosan kellett fokozni, hogy adott pillanatban minél nagyobbat üssön, de néhol azt éreztem, lehetett volna rövidebbre szabni az elmondottakat; némelyik szereplő gyötrődése, félelmének bemutatása kapcsán ugyanez volt a gondolatom. Voltak kiemelt szereplők, mint például Alan, Polly vagy épp Norris, akiknél értem, hogy a rétegzettebb figura eléréséhez kellett az oldalakon keresztül taglalt múlt, az abból fakadó keserűség, ettől függetlenül kevesebből ugyanúgy átláthatóak lettek volna gondolkodásmódjaik, tetteik. Az sem segítette a könyvvel való zökkenőmentes haladásomat, hogy az író az egyes fejezeteket rövid, számozott részekre osztotta fel, amitől szakadozottnak, darabosnak tűnt a cselekményvezetés. Miután az egyébként csendes kisvárosban véres összecsapás zajlott két polgár között, vártam volna, hogy onnantól felgyorsulnak az események, ám a csínyek továbbra is megfontoltan történtek, s mire a harmadik részben tényleg felpörögtek a dolgok, addigra én egy kissé elvesztettem a lelkesedésemet, bár azt meg kell valljam, az elharapózó zűrzavart, az emberek egymás ellen fordulását remekül ábrázolta az író, döbbenetes és félelmetes volt egyszerre. A befejezés felemás érzéseket hagyott bennem: egyrészt tetszett, mert volt benne valami felemelő, másrészt viszont olyan egyszerűnek tűnt, azt hittem, nehezebb lesz leszámolniuk az ellenséggel. Ha már ellenség: vele kapcsolatban eléggé zavart, hogy mindent az irányítása alatt tartott, igyekezett elébe menni annak, hogy tervét valaki keresztülhúzza, s közben mégis alapvető buktatókról feledkezett meg. Talán mert természetéből adódóan eszébe se jutottak? Meglehet, ettől függetlenül nekem ez levett valamennyit a figura hitelességéből. A Hasznos Holmik üzletpolitikája mögött rejtőző nagyon erős mondanivaló engem kifejezetten megfogott, jelesül, hogy milyen gyarló is az ember, mert mennyi minden rosszra képes csak azért, hogy megkaphassa és meg is tarthassa a legtitkosabb vágyát, s bizony van, aki ebbe bele is bukik, viszont ugyanebben az emberben megvan az a képesség is, hogy rájöjjön, hibázott és hajlandó ezért vezekelni. Térjünk át egy kicsit a szereplőkre, illetve arra a tényre, hogy King bácsi gyakorlatilag évtizedekkel előbb elkezdte azt a fajta univerzumépítést, amiben manapság a Marvel Studios az úr. A gondterhelt múltú, magányos, mégis elhivatott seriff tökéletes főszereplőnek bizonyult, a múltbeli fájdalmakon való rágódása átélhető volt, s érdekes adalékként szolgált a bűvészkedéshez való vonzódása, amiről már az elején sejtettem, hogy lesz valami jelentősége a cselekmény során. A Pollyval alkotott párosukat nagyon szerettem, szurkoltam is értük ezerrel, s egyébként Polly lett a kedvenc szereplőm. Neki is megvolt a maga keresztje, a problémás múlt, ami folyamatosan kísértette, és ugyan nem tetszett, ahogy ezt a múltat kezelte, azt viszont csodáltam benne, amilyen kitartó, büszke, ugyanakkor kedves és megértő nő volt. Na és akkor lássuk azt az univerzumépítést! Nagyon örülök neki, hogy a Hasznos Holmikat úgy olvastam, hogy volt már némi fogalmam Stephen King könyveiről, mert így sokkal szórakoztatóbb volt észrevenni azokat a kis meglepetéseket, utalásokat, amiket elrejtett jelen könyv történetében. Castle Rock ugyanis jó pár King-történetnek adott helyet, s az író ezeket meg is idézte, sőt újból elmesélte, vagy csak röviden összefoglalta őket, úgyhogy a King-világba újoncként betévedő olvasónak sem kell aggódnia, hogy nem értené esetleg ezt a sztorit, mivel neki semmit nem mondanak a szövegben felbukkanó elszórt utalások, nekem azonban adott egy pluszt az ismerős nevek, események megemlítése, nem is beszélve Ász Merrill itteni szerepéről. Nem mellesleg, akadtak nevek, amik csupán azért voltak ismerősek, mert láttam őket egy King-könyv fülszövegében, de olvasni még nem olvastam őket, a mostani felbukkanásuk azonban meghozta a kedvemet, szóval nem elképzelhetetlen, hogy közülük kerül majd ki a következő borzongásadagom, az azonban biztos, hogy ez csak a jövő évben fog bekövetkezni, mert az idei év hátralévő részére könnyedebb olvasmányokat szemeltem ki magamnak.
Magam is meglepődtem, mert azt gondoltam, hosszú könyvről hosszú bejegyzést fogok írni, de minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább arra jutottam, hogy megpróbálom a gondolataim lényegét leírni, és nem húzom-vonom hosszú sorokon keresztül a mondandómat. Ami a könyvet illeti, az alaptörténete nagyon kreatív volt, s ezt a kreativitást sikerült valamennyire megtartania a cselekményvezetés folyamán, ugyanakkor szerintem helyenként lehetett volna rövidebbre venni az elbeszélést. Az írótól megszokott hangulat, a helyszínleírások, a szereplők bemutatása ezúttal is remek lett, és nekem külön tetszett az ismerős érzés, amit az egyéb köteteiben megírt történetekre tett célozgatások keltettek bennem.


Értékelés: 3,5/5
Jelenetek, amiket érdemes figyelni:
  - A keretes szerkezetet. Tulajdonképpen ki beszélget kivel?
  - A Hasznos Holmikban kötött üzleteket.
  - A boltot és Mr. Gauntot körüllengő rejtélyességet.
  - Alan bűvésztrükkjeit.
  - Alan és Polly kapcsolatát.
  - A harmadik részben elszabaduló káoszt.